Utolsó mohikán?

Figyelmes olvasóink észrevehetik, hogy egy ötvösműhelyben járunk, tehát a megoldás az ötvösség házatáján keresendő. Logikusan a cizellőr tevékenysége szorosan kapcsolódik a nemesfém-megmunkáláshoz, Strohmayer Ádám cizellált szakmai ismertetőjéből még némi kultúrtörténeti háttér is kiviláglik:

„A cizellálás az ötvösség egyik legősibb és legszebb díszítőeljárása, amelyet elsősorban arany-, ezüst- és rézötvözetek díszítésére alkalmaznak évezredek óta. A véséstől az különbözteti meg, hogy a cizellálás során nem keletkezik anyagveszteség, a cizellőr az anyag nyújtásával és zömítésével éri el a kívánt hatást. Ehhez különböző mintázófelületű poncolóacélokat és cizellőrkalapácsot használ, a lemezt pedig a megfelelő alátámasztást nyújtó anyagra – például ötvösszurokra, ólomra vagy keményfára rögzíti. A módszert öntvények felületi kidolgozására, valamint sík és térbeli lemezes tárgyak díszítésére is alkalmazzák.”

Ez a díszítőeljárás számos kultúrában jelen volt, többek között bronzkori arany karpereceken, szkíta aranyszarvasokon, római sisakokon, Benvenuto Cellini sótartóján, Peter Carl Fabergé több jelentős művén és számos kortárs ötvösművész alkotásán. Kárpát-medencei példák közé tartoznak a nagyszentmiklósi avar aranykincs edényei, a honfoglalás kori tarsolylemezek, valamint Hann Sebestyén fedeles kupái és Szentpéteri József plasztikus, részletgazdag domborművei, például Porus király fogságba esése, Nagy Sándor átkelése a Granicus folyón.

A cizellálás hazánkban a közelmúltig az ötvösség külön szakágaként volt tanulható. Magyarországon az utolsó cizellőr képesítést igazoló dokumentumot Strohmayer Ádám nevére állították ki 2011-ben, egy kétéves, érettségire épülő OKJ-s képzés keretében.

Cizellőrnosztalgia

Szakmai érdeklődésének gyökerei 1996 nyaráig nyúlnak vissza. Megtetszett neki a Honfoglalás című film előzetese, majd a következő farsangon honfoglaló harcosnak öltözött. „Apukám szétvágott kenőcsös tubusból övvereteket, tarsolylemezt nyomkodott” – réved vissza Ádám.

„Ezzel aztán én is megpróbálkoztam, és önálló gyakorlásba kezdtem. Negyedikes lehettem, amikor csavarhúzóval és apa által mindenféle otthon fellelhető anyagból köszörülgetett szerszámokkal, bőrön meg fán kezdtem el tarsolylemezeket, hajfonatkorongokat poncolni (azaz egy erre szolgáló eszközzel vonalakat mélyíteni az anyagba).”

Még általános iskolás volt, amikor a Tolnai Megyei Népművészeti Egyesülettől (melynek tagjaként idén részt vett a Mesterségek Ünnepén) lehetőséget kapott a rendezvényeiken való bemutatkozásra. Az egyik ilyen alkalommal ismerte meg Kerti Eszter népi iparművészt, aki elsőként segítette Ádámot szakmai tanácsokkal.

Ezt követően Szabó István, nyíregyházi fegyverkovács-restaurátor fogadta műhelyében az időközben gimnazistává érett fiatalt, akivel közösen több veretes szablyát is készítettek. Cizellőr tanulmányai legjelentősebb állomásának a kétéves (OKJ-s) képzését tartja, a szakma gyakorlati fogásaira Molnár László ezüstműves-cizellőr mester tanította székesfehérvári műhelyében, az elméletet pedig a budapesti Práter utcában tanulta aranyműves osztálytársaival együtt.

Szakmai tudásának és látásmódjának csiszolásában később is kiváló mesterek segítették, megfordult többek között Varga Miklós és Rónai Attila műhelyében is. Végül egykori vizsgáztató tanárát, az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjteményt is megálmodó és létrehozó Zoltán Tamást említi a cizellőr, akire szakmai mentoraként tekint. Ezután a régi műtárgyak vizsgálatának tanulságait hangsúlyozza:

„Fontosnak tartom hozzátenni, hogy számos nívós régészeti tárgyrekonstrukció elkészítésében volt lehetőségem részt venni, sokszor az ezek hiteles újraalkotásához szükséges kutatómunkát is magam végeztem. Ezekből legalább annyit tanultam, mint mestereimtől. Az eredeti tárgyak precíz szemrevételezéséből, az azokon látható szerszámnyomok, rajzi megoldások, vonalvezetési sajátosságok és domborítási mélységek vizsgálatából egyedi látásmódra tettem szert. E tapasztalatok segítettek rendszerben átlátni a különböző műhelyekben megismert mesterfogásokat” – indokolja Strohmayer Ádám, aki igyekszik a szakterületének minden lehetséges tudását elsajátítani, tudván, hogy hivatalos formában a jelenlegi keretek között már nem lehet utódja. Ádám számára a cizellálás mára az identitása meghatározó részévé vált.

Cizellőr gyorstalpaló

A cizellálás technikáját elsősorban arany-, ezüst- és rézötvözetek anyagveszteség nélküli díszítésére használjuk évezredek óta. Leggyakrabban lemezből készült tárgyakat cizellálunk. Az eljárás lényege, hogy az előzetesen felrajzolt mintát a megfelelően alátámasztott lemezbe kalapáljuk poncolóacélok és cizellőrkalapács segítségével.

A díszítendő tárgy kiindulópontja lehet egy sík lemez – például tarsolylemez készítésekor – vagy egy előzetesen más technikával (felhúzással, fémnyomással stb.) kialakított háromdimenziós forma, például egy kanna, csésze vagy tál díszítése esetén.

Lássuk a cizellálás többségében igen kacifántos nevű főbb lépéseit:

• Felrajzolás: a díszítésre szánt motívum felvitele a lemezre. Rajzolhatunk szabadkézzel is, de jellemzőbb egy előre megtervezett minta átmásolása.
• Felkarcolás: a minta rajzolatának átkarcolása rajztűvel.
• Trasszírozás: a felkarcolt kontúrvonalak beütögetése trasszírozó (vonalazó) poncolók segítségével, amelyek egyenes vagy íves, nem túl hegyes élszögű mintázófelülettel rendelkeznek.
• Domborítás: a lemez hátoldaláról történő munka félgömb- vagy párnaszerűen plasztikus felületű domborító poncolókkal.
• Alapleverés, alapvisszaütés: a kiemelni kívánt motívumok közötti hátterek részleges vagy teljes mélyítése a tárgy színoldaláról, különböző formájú, lapos mintázófelületű poncolókkal.
• Pusszírozás: a hátoldalról előzetesen feldomborított elemek színoldali egyengetése, végső plasztikai kialakítása.
• Mattírozás: matt felület létrehozása megfelelően textúrázott mintázófelületű poncolókkal.
• Poncolás: kis, egyszerű mintaelemekkel díszített poncolók mintázatának egyenkénti beütögetése. (Bár a „poncolás” olykor a cizellálás szinonimájaként is használatos, itt szűkebb értelemben szerepel.)

„Az, hogy a fenti eljárások közül melyeket és milyen sorrendben alkalmazzuk, elsősorban a konkrét feladattól, másodsorban az alkotó egyéni stílusától függ. Valamilyen fokú felrajzolásra szinte minden esetben szükség van. Amennyiben nem cél a motívumok plasztikai kiemelése, pusztán trasszírozással (vonalazással) is látványos mintákat hozhatunk létre. Amennyiben a lemez megfordítása nélkül szeretnénk domború hatást elérni, a kiemelni szánt részletek közötti háttereket ütjük mélyebbre.

Gyakran előfordul, hogy a legerősebben kiemelni kívánt részek domborításával érdemes kezdeni a munkát. Ritkán ugyan, de az is megesik, hogy a lemezt csak a hátoldaláról domborítjuk. Ez magabiztos cizellőrtudást igényel és csak egyszerűbb, elnagyoltabb mintáknál alkalmazható.

Amikor hátoldalról dolgozunk, könnyen becsaphatja a szemünket a negatívban látott kép, ilyenkor jön jól egy darab plasztilin, amelyet ha a mélyedésekbe nyomunk, megmutatja, hogyan is néz ki a minta a színoldaláról. Kicsit persze ez is csalóka, hiszen a lemez anyagvastagságával számolni kell. Üreges tárgyaknál sokszor előfordul, hogy nem férünk hozzá a belső oldalhoz domborító poncolókkal, ilyenkor kerül elő az ún. rezgővas” – avat be szakmája változatos világába a cizellőr.

A cizellálás öntvények felületi kidolgozására és utólagos finomítására is kiválóan alkalmas, legyen szó a porózus felszín tömörítéséről vagy a finom minták és textúrák beütögetéséről. Szobrok, kisplasztikák, bútorveretek és más öntött tárgyak igényes utómunkájában évezredeken át nélkülözhetetlen volt. Az öntött tárgyak utómunkájára is gyakran használjuk a „cizellálás” kifejezést, ami nagyobb tárgyak esetén nemcsak poncolóval, hanem akár sarokcsiszolóval végzett finomítást is jelenthet.

A cizellálás bizonyos technikáit más szakmák képviselői is előszeretettel alkalmazzák, például a bőrművesek és a kovácsok gyakran díszítik alkotásaikat poncolással és domborítással.

Poncolóenciklopédia és társai

„A cizellőrkalapács a szerszámok királynője” – vallja a szakember, akinek szép gyűjteménye is van belőlük. „Nemcsak a cizellálás, hanem a komplett ötvösszakma legemblematikusabb szerszáma, rendszeresen ábrázolták cégéreken is. Évszázadok alatt kiforrott arányaival tökéletesen példázza a funkció és a szépség harmóniáját. Rajzos acélfejének és semmivel össze nem téveszthető formájú nyelének egysége lehetővé teszi a hatékony, kényelmes munkavégzést hosszú órákon keresztül. A megmunkálandó anyag keménysége, vastagsága és az alakítás tervezett mértéke egyaránt meghatározza a szükséges ütéserőt, ezért különböző súlyú kalapácsokat használunk, hogy ne kelljen sem visszafogni, sem pedig izommunkával megnövelni az ütések erejét.

Egy megfelelően elkészített és karbantartott cizellőrkalapács több generációt is képes kiszolgálni.

Magam is dolgozom olyan darabbal, amelyik idősebb, mint mi ketten együttvéve.

A kalapácsnyeleket hagyományosan a saját kezükhöz faragták somfából a cizellőrök, és használat előtt lenolajba áztatták. Ma már nehéz elképzelni, de a régi világban nem volt ritka, hogy a kifaragott somfa nyéllel besétált a cizellőr a helyi szatócshoz, aki azt pontosan lemérte, majd a nála kapható lenolajba áztatta. Néhány napig benne hagyta, majd a gondosan lecsöpögtetett nyelet ismételten lemérte. A két tömeg különbözete alapján kellett csak kifizetni a nyélbe ténylegesen beszívódott olajat, nem volt szükség feleslegesen nagyobb mennyiség megvásárlására. Szép példája ez egy mára letűnt lassabb, környezettudatosabb és emberközelibb világnak” – meséli lelkesen Ádám.

Tucatnál is több, nagyrészt mívesen kidolgozott, régi kalapácsa van. Arra a darabra a legbüszkébb, amelyet Zoltán Tamástól kapott.

A poncolók funkció szerinti legjellemzőbb típusairól már esett szó a munkafolyamatok általános ismertetése során, most következzen ezeknek az eszközöknek a rövid, általános ismertetése. Alapanyaguk hagyományosan ezüstacél, hosszuk 110-120 cm, átmérőjük 4-8 mm körüli. Végeik kissé elvékonyodnak, ezáltal nyerik el jellegzetes szivarformájukat. Keresztmetszetük általában letört sarkú négyzet.

A poncolók mintázófelületei rendkívül változatosak, a vonalazó poncolókat leszámítva általában valamilyen geometrikus alapformában (négyzet, rombusz, téglalap, háromszög, stb.) végződnek, lehetnek laposak vagy domborúak, simára polírozottak vagy texturáltak. Az adott feladatok függvényében nemcsak formailag, hanem méretben is rendkívül változatosak a mintázófelületek.

 

 

Ezért nem ritka, hogy egy cizellőrnek több száz, vagy akár egy-két ezer poncolója is összegyűlik az élete folyamán, még ha napi használatban nincs is több 30-40 jól megszokott darabnál. A cizellőrök általában maguknak készítik a poncolóikat, vagy olyan mesterek készleteit vásárolják fel, akik már letették a kalapácsot.

Alátámasztásnak rendkívül változatos anyagokat alkalmazhatunk, lehet az keményfa, kemény bőr, ólom, vas, de leggyakrabban valamilyen szurok- vagy gyantaalapú keveréket használunk az ún. szurokgolyóba ágyazva. A szurokgolyó neve kissé csalóka, valójában egy fa háromszögön vagy bőr hengeren kényelmesen a kezünk alá forgatható félgömb alakú fémtál a tetején szurokkal, amelyre a cizellálandó tárgy kerül.

A fémtál lehet vastag, öntött falú, ez esetben a saját súlya is elég húzást ad. A vékony falú edények aljába viszont súly gyanánt vashulladékot dobálunk, arra szoktunk önteni egy gipszréteget, hogy megakadályozza a kisebb vasdarabok „felúszását” a szurok tetejére. Erre kerül az ötvösszurok néven ismert keverék. Ez általában szurok- vagy gyantaalapú, amelybe sokféle egyéb anyag is kerül a cizellőrök boszorkánykonyhájában a viaszon át a marhafaggyútól a téglaporig.

A pontos recepteket féltve őrizték a régi mesterek. Többféle keménységű szurokra is szükség lehet, ami az adott feladattól és a hőmérséklettől is függ. Cizellálás előtt megolvasztjuk a szurokgolyó tetejét, és arra helyezzük az előzőleg kilágyított, lehajtogatott élű-vagy sarkú lemezt.

Miután kihűlt a szurok, kezdődhet a rátapadt lemez cizellálása. A munkadarab a kalapálástól idővel felkeményedik, ezért időközönként érdemes lágyítási célból is levenni a szurokról, nemcsak akkor, ha az ellenkező oldalát szeretnénk alakítani, vagy ha már elkészültünk. Levétel után a lemezre tapadt szurkot leégetjük vagy benzinnel leoldjuk.

Kihívásokkal a példaképek nyomában

Minél többet tud Strohmayer Ádám a szakmáról, annál inkább úgy gondolja, hogy nem lehet sem egy konkrét tárgyat, sem pedig egy konkrét készítési eljárást önmagában a mesterség csúcsaként kiemelni. „A szakmában nem úgy ismernek, mint aki a könnyebbik végén fogja meg a munkát” – szögezi le, és a mikrocizellálás felé való elköteleződésével folytatja mondandóját.

„A régi világban lényegesen nagyobb hagyománya volt a technikai szempontból virtuóznak számító megoldások alkalmazásának, ez ma már ritkaságszámba megy. Én megőrzendő értéket látok ebben is, ezért foglalkozom vele.

Minél kisebb egy cizellálandó tárgy, annál nagyobb kihívást jelent számomra.

Sokan arról ismernek szakmai berkekben, hogy a bolhát is megpatkolom.

Előfordult már olyan is, hogy 1 mm-en belül 13 darab párhuzamos vonalkát ütöttem be. Az is nagy kihívást jelent, hogy alacsony plasztikájú tárgyaknál kifejezően érzékeltessem a részletek egymáshoz viszonyított térbeli rendjét.”

Kissé hezitálva, de Ádám egy Ginkgo biloba-levelet említ legkönnyebb alkotásaként: ennek csupán az erezetét kellett bekalapálnia, amivel percek alatt végzett. Általánosabban pedig a domborítás nélküli, nem túl kis ívekből álló, vonalas feladatok elvégzését tartja a leggyorsabb feladatnak. Ékszerek akár néhány óra alatt, de akár hosszú hetekig is készülhetnek – meglepő lehet, de a tervezés bizonyos esetekben több időt is igénybe vehet, mint maga a készítés.

Szakmája csúcsának a rajzilag összetett, mély aládolgozásokkal kivitelezett, magas plasztikájú, sokalakos, mikrocizellált részleteket is tartalmazó, finommívű domborművek készítését tartja. „Ennek legnevesebb, a maga korában méltán nemzetközi hírnevet szerzett képviselője Szentpéteri József, akinek a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Kiscelli Múzeumban egyaránt láthatóak faliképei” – ajánlja a cizellőr.

Ellenpontozásként Strohmayer Ádám Zoltán Tamás ötvösművészt idézve hozzáteszi: „ő kifejezetten nagyra értékelte a kis plasztikai lépcsőkkel megoldott, az éremművészet szobrászi értékeit visszatükröző mikrocizellálásokat. Minél kisebb plasztikai eltérésekkel kell érzékeltetni a valóság térbeli különbségeit, annál nehezebb ezt technikailag jól megvalósítani és néhány tizedmilliméteren belül kell maradni a hibahatárnak, hogy még kifejező, a térbeliséget hűen visszatükröző produktum születhessen.”

És ha már produktum: visszatérve Ádám munkásságára, pályafutásának eddigi legjelentősebb projektjének a geszterédi aranyszablya rekonstruálását tartja. Beleértve a kutatómunkát, a párhuzamosan dolgozó, többi szakember munkájának összehangolását, a tervezési nehézségeket, az egyszerre régészeti értelemben véve is hiteles és iparművészetileg nívós szablya elkészítésének kritériumait. Hiába bizonyult elegendőnek néhány alaptechnikai fogás az elkészítéséhez, azokat a lehető legmagasabb színvonalon kellett végrehajtani.

Büszkeséggel tölti el, hogy a geszterédi aranyszablya általa készített rekonstrukciója volt az első olyan régészeti tárgy rekonstrukció, amelyet külön teremben állítottak ki a Magyar Nemzeti Múzeumban 2023-ban. December hatodikáig pedig Kiskunhalason látható a Geszterédtől Rakamazig című időszaki kiállításon.

Kedvcsináló jövőbelátás

Akár iparosként dolgozik, akár művészként alkot a cizellőr, egyaránt elengedhetetlen, hogy jó rajzkészsége, arány-és formaérzéke legyen. Amellett fontos a jó kézügyesség, biztos kéz, monotóniatűrés és az anyagismereti tudás is. Alapszinten iparosként is elvárható, alkotóként pedig alapvető feltétel a kellő művészet- és szakmatörténeti háttérismeret.

„Mesterem, Molnár László hívta fel rá a figyelmemet, hogy a jó cizellőr a nap minden percében cizellőr. Mondjuk piros lámpánál várva az utca szemközti oldalán álló épületek homlokzatát vizsgálva rengeteg olyan szobrot vagy domborművet lehet felfedezni, aminek a rajzi-, és plasztikai megoldásain elmélázva ihletet kaphatunk.”

Ádám hiszi, hogy az elhivatott szakmaszeretet olyan fókuszt ad, amely a műhelyen kívüli életben is segíti a fejlődést.

Annak, aki ezek alapján szeretne megtanulni cizellálni, hivatalos út híján az alábbi lehetőségek állnak rendelkezésére: tanfolyamok, önképzés és mesterek melletti fejlődés.

Strohmayer Ádám elkötelezett a szakma értékeinek megismertetésében és továbbadásában. Rendszeresen tart előadásokat, ritkábban, főleg táborokban workshopokat, ékszerkollekcióját pedig kulturális missziója eszközeként említi: „a korábbi régészeti tanulmányaimnak és a fent említett munkáimnak köszönhetően a legszebb honfoglalás kori kincseink többségét lehetőségem volt kézből kutatni.

Régóta úgy gondolom, hogy e csodálatos alkotások az összmagyarság örökbecsű értékei, amelyeket fontos lenne függetleníteni a politikai és egyéb, az elmúlt bő egy évszázad alatt rájuk aggatott ideológiai sallangoktól és minél többekhez eljuttatni.

Ehhez azonban az elsősorban múzeumokban megtekinthető rekonstrukciók, a tudományos konferencia előadások és publikációk túl szűkös keretet adnak. Ebből a felismerésből született az a gondolat, hogy elkészítek egy olyan ékszerkollekciót, amely által viselhetővé teszem a múlt értékeit a mai kor embere számára, hitelesen átörökítve a mába az eredeti leletek ornamentális és készítéstechnikai értékeit.

Az elmúlt bő év örömteli tapasztalata, hogy az iparművészeti vásárok közönsége is értékeli a múltunk kincsei által ihletett ékszerkollekciót. Sokakat az ékszerek szépsége szólít meg, és az így kialakuló beszélgetések során csodálkoznak rá történelmi értékeinkre. Terveim között szerepel a kollekció bővítése a design szempontokat a korábbiaknál hangsúlyosabban szem előtt tartva” – summázza.

Régi mesterségekről szóló további cikkeink itt érhetők el.

The post Miniatűr minták mestere a cizellőr first appeared on National Geographic.