Él a magyar köztudatban egy roppant ellenszenves kép a házmesteri hivatásról: mogorva, sunyi, hataloméhes kisembert képzelünk mögé, aki lehetőség szerint még a regnáló rendszer besúgója is. Ádám István Pál Házmesterek a vészkorszakban című, magyarul frissen megjelent kötetében arra tesz kísérletet, hogy körbejárja, miként válhattak a házmesterek a 20. században fontos hatalmi tényezővé – a vészkorszakban egyenesen élet és halál uraivá –, és miért nem érdemes az ő esetükben sem ilyesfajta sztereotípiákra hagyatkozni. A házmesterek ugyanis – ahogy az már csak szélsőséges helyzetekben lenni szokott – a legkülönbözőbb válaszokat adták azokra a helyzetekre, amikkel a háborúk, a gettósítás és a holokauszt állította szembe őket. Noha a szakma Európa városiasodásával párhuzamosan alakult ki, a budapesti házmesterek igazi hatalmat első ízben akkor szereztek, amikor a hatóságok elkezdték kialakítani a szórt gettót: a budapesti bérházak közül csillagos házakat jelöltek ki, ezekbe zsúfolták be a zsidó lakosságot. A csillagos házak felett aztán gyakorlatilag a házmesterek uralkodtak, egy idő után ők jelentették a lakók számára az egyetlen kapcsot a külvilággal. Akadt, aki emberek mentésére használta ezt a frissen szerzett hatalmat, és persze olyanok is voltak, aki elképesztő találékonysággal kezdték kisajtolni az értékeket a rájuk bízott emberekből – a túlélésükért cserébe.

*

Mit gondol a mondásról, hogy a házmesterek országa vagyunk?

Ez későbbi korszakból származik, mint amit én vizsgáltam, a kommunizmusból. De igaznak igaz. Szeretjük egymást följelenteni, nem? Itthon valahogy nem alakult ki az a morális minimum, ami Nyugat-Európában igen. Nálunk az emberek többsége hajlamos azt gondolni, hogy mindent jobban tud a másiknál. Ebből adódik, hogy folyton rajta akarjuk kapni a másik embert a helytelen viselkedésen.

Szajki Bálint / 24.hu

A házmesterek utálata azonban sokkal korábbról való. Miért volt olyan rossz a megítélésük már az ön által vizsgált korban, a 20. század első felében is?

A házmestereké skizofrén szakma volt: nem attól kapták a fizetésüket, aki alkalmazta őket, hanem azoktól, akikkel be kellett tartatniuk az alkalmazójuk által hozott szabályokat. Olyasfajta bérjuttatást, mint amit ma mi kapunk, egyáltalán nem is kaptak. A háztulajdonosok csak lakást biztosítottak nekik, a megélhetésüket jelentő fizetséget a lakóktól kapták.

A háziúrnak nem volt érdeke, hogy a házmester kellemes stílusban társalogjon a bérlőivel, csak az, hogy betartassa velük a házirendet. Ehhez viszont a házmesternek semmilyen legális eszköze nem volt.

Egy Hársfa utcai házban például a tulajdonos megszabta, hogy a lakók kizárólag a mosókonyhában moshatnak, a lakásokban nem. Ennek felügyelete a házmester feladata lett volna, ehhez azonban nem volt jogi felhatalmazása: nem mehetett be csak úgy a lakóegységekbe. Mégis, valahogy ki kellett kényszerítenie a szabályok követését. Ezt csak úgy tudta elérni, ha nem volt kifejezetten kedves. Kellett tehát egy stílus ehhez a szakmához. Az is hozzájárulhatott a negatív megítélésükhöz, hogy ebben az időben a legtöbb házmester vidékről jött Budapestre a munkával járó ingyen lakás miatt, általában alacsony iskolázottságú emberek voltak. Kikerültek a vidéki közösségeikből, ezzel elvesztették a korábbi támpontjaikat. Emellett viszont teljesen más sztenderdekkel is szembesültek. Abban az időben a mainál is nagyobb ellentét volt a vidék és a főváros között. Meg kellett tanulniuk az itteni szokásokat. Ehhez rendelkezésükre álltak mindenféle kurzusok, ahol el tudtak sajátítani akár szociális normákat, akár technikai jellegű tudást, de az illendő viselkedés alapjait már inkább a lakóktól kellett megtanulniuk. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy ma már nincsenek meg azok a minimumok, amik a Horthy-érában még megvoltak: például, hogy körülbelül mi az, ami a közterületen elvárható viselkedés. Akkoriban például sokkal nagyobb rend és tisztaság volt az utcákon.

Flanek-Falvay-Kováts / Fortepan A felvétel a házmester lakásához vezető lépcsősornál készült 1932-ben.

Mit gondol, miért veszett ez ki mostanra?

Szerintem a szabályokhoz való viszonyunk a kommunizmus alatt változott meg. Az emberek akkor kezdték azt gondolni, hogy a szabályok nem feltétlenül őket vagy a közérdeket szolgálják. Nyugat-Európában ez az alapfelfogás. Sokáig éltem például Németországban. Ha megkérdezel egy németet a szabályokról, szinte biztosan azt fogja mondani, hogy ő részt akar venni a szabályok betartásában, ezek az ő és a köz érdekét szolgálják. Itthon ezzel szemben a kommunizmus alatt is, most is azt válaszolnák az emberek, hogy a szabályok a rendszer fenntartását szolgálják. Épp ezért megkérdőjeleződik a szabály és a szabályalkotó hitelessége is, teljesen más lesz az attitűd a szabályokhoz. A korrupció viszont a mostaninál is jóval magasabb volt a Horthy-érában. A kapcsolati tőke akkoriban sokkal fontosabb volt, mint az érdemek. Míg Nyugat-Európában inkább a meritokrácia az alapvetés, addig itthon történelmileg mindig is az urambátyám rendszer volt jellemző. Más országokhoz képest tehát ez is fontos különbség: itt nem érdemalapú társadalom alakult ki.

Térjünk vissza a házmesterekhez! A korrupció az ő esetükben is fontos kérdés – a házmesterek sok esetben borravalóért, pénzért vagy jutalomért cserébe segítettek a zsidó lakosságon –, a könyvében viszont utal rá, hogy éppen az akkori szokások miatt nem olyan egyszerű ennek a megítélése.

Ön szokott borravalót adni?

Étteremben igen.

Most már inkább a szervízdíj a szokás, nem?

Vagy mindkettő.

Régen szinte mindenhol adtunk; fodrásznál, orvosnál. Van ennek egy kultúrája Magyarországon, egyszerűen így alakult ki. Abban az időben, amikor, ahogy mondtam, ez a morális minimum erősebb volt, kifejezetten sértés volt nem adni. A házmesterek esetében törvényi minimum is előírta, hogy mennyit kell adni mondjuk a lifthasználatért vagy a kapunyitásért, efelett járt még a borravaló. Ők ugye ezek összességéből éltek, így a borravalónak az ő esetükben még fontosabb szerepe volt.

The post Mit mond el rólunk, magyarokról, hogy már száz éve utáljuk a házmestereket? first appeared on 24.hu.