Gyerekként több sportot is kipróbált, zenélt, táncolt, végül a bátyja nyomdokaiba lépve lett kézilabdázó. Visszatekintve hogyan értékeli a pályafutását?

Ha egy ilyen friss lezárás után végiggondolom az életem, nagyon elégedett vagyok. Pedig nem úgy indult, hogy profi kézilabdázó leszek. De annak idején egy nagyon jó közösség alakult ki Nádudvaron. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Nádudvaron az egyetlen labdajáték, amit űzni lehetett, az a kézilabda volt. Persze ment mellette kick-box, sakk és ilyesmi, de kosár vagy foci semmi. A barátokkal szerettünk kézilabdameccsekre járni, és amikor a tesóm elkezdett játszani, azt mondta, „Gyere velem, próbáld ki!” Így kezdődött. Semmi tudatosság nem volt benne, egyszerűen sportos gyerekek voltunk. De akkor nem gondoltam, hogy válogatott kézilabdázó lehetek. Aztán persze éreztem, hogy ügyes vagyok, de igazából a közeg az, ami ott tartott. Szerettem edzésre járni és a barátokkal tölteni az időt. Jó edzővel dolgoztam, aki sokat invesztált belénk, 10–11 éves korunkban szinte minden nap volt edzésünk.

Elégedett? Kihozta magából a maximumot?

Hiányérzet nincs bennem, szerintem kerek pályafutásom volt sok nehézséggel és nagyon szép lezárással. Szóval elégedett vagyok. Nem úgy, mint a feleségem, Ivett, aki úgy zárta le a pályafutását, hogy sehogy. Az utolsó csapata a másodosztályú Nantes volt, ám egy két és fél éves szerződést bontott fel miattam, és átköltözött Dunkerque-be. Neki egyik napról a másikra megszűnt a kézilabda, miközben én folyamatosan tudtam készülni a lezárásra. Amikor elkezdtem a 2023–24-es szezont, már tudtam, tényleg ez lesz az utolsó, hogy itt maradunk a városban, én pedig ott maradok a klubnál. Szóval tudatosan készültem mindenre, míg neki egy csettintéssel lett vége, ezt fájlalja a mai napig.

Nagy Kornél Feleségével, Nagy Ivett-tel.

Sok mindent nem is lehetett tudni a magánéletéről…

Mert nem vagyunk bulvár- és közszereplők, és nagyon régóta eljöttünk otthonról. A mi komolyabb megismerkedésünk idekötődik Franciaországhoz, mert azon kívül, hogy Dunaújvárosban ismertük egymást, egy klubban játszottuk, nap mint nap találkoztunk és köszöntünk egymásnak, nem volt semmilyen kapcsolatunk. A mi szerelmünk itt, Franciaországban kezdődött – ezért lehet, sokan nem is tudják otthon, hogy mi egy párt alkotunk, és van két szép gyerekünk.

Itthon három csapatban játszott: hogy emlékszik a Békésben, a Dunaferrben és a Veszprémben töltött évekre?

Békésre jó szívvel gondolok vissza, nagyon sokat köszönhetek annak az időszaknak. Ott középiskolásként már egyedül, a családtól távol, kollégiumban éltem, és próbáltam átmenni a felnőtt életbe. Profi szerződéssel rendelkeztem, ami akkoriban óriási dolog volt. De a legnagyobb, hogy 16–17 évesen már első osztályban játszottam. A Békés abban az időben liftezett, egyik évben feljutott, majd kiesett. De nekem óriási lehetőséget adott, nagyon sokat játszottam, rengeteget fejlődtem. Szerencsés időszak volt, mert, ha elmegyek egy viszonylag nagy és stabil NB I-es csapathoz, ott nem biztos, hogy megkaptam volna ezt. Aztán jött a dunaújvárosi időszak, ahol hihetetlen csapat jött össze: Mikler Roland Császár Gábor, Iváncsik Tamás, Törő Szabolcs, Grebenár Gábor, Peter Kukucka és a két nagy öreg, Rosta Miklós és Kemény József terelgetett minket fiatalokat. Az is nagyon jó és éhes csapat volt, mindenki nagyon jó kézis akart lenni, és alá is rendeltünk ennek mindent. Sajnos, miután a klub anyagi problémákkal küzdött, mindenki otthagyta.

Akkor jött a veszprémi időszak, ami egy rossz lépés volt. Nem is értem, azzal a fejemmel miért így döntöttem.

Emlékeim szerint anno hívta a Szeged is, végül mégis a Veszprémet választotta. Mivel győzte meg a klub?

Akkor előbb beszéljünk a Szegedről, mert egy különleges csapat a szívemben. Egész pályafutásom alatt szeretett volna megszerezni. Már Békésből is hívott, Mezei Ricsi le is jött Nádudvarra miattam. Utána a Dunaferrből kétszer is el akartak vinni, majd már a dunkerque-i időszakban, amikor Juan Carlos Pastor lett a szegediek edzője, akkor is felhívtak, találkoztunk személyesen is, ki akartak vásárolni, de akkor sem mentem. Visszatérve a kérdésre, bevallom, nem tudom, miért a Veszprém mellett döntöttem. Abban az időszakban Hajnal Csabával kétszer találkoztam, és meggyőzött. Elhittem azt, hogy játszhatok abban a csapatban, és bár nem gondoltam, hogy eleinte meghatározó játékos leszek, de azért gólkirályként meg fogom kapni a lehetőséget, és bizonyíthatok. Azonban nem így történt. Amikor elmentünk Pécsre, és vezettünk tízzel, akkor sem tettek be. Ez nagyon rosszul esett, az önbizalmam a padlón volt. Ugyanakkor a mai fejemmel meg tudom, hogyha ez nincsen, akkor nem így alakul az életem. Akkor nem jövök Dunkerque-be, nem leszek itt 13 évig, nem leszek francia bajnok, lehet, Ivett-tel sem így alakul az életünk.

The post Nagy Kornél: Egy-két légiós évet receptre felírnék minden otthoni kézilabdázónak first appeared on 24.hu.