Emelkedő hozamszint mellett egyre kevesebbet fizet az állam a lakossági állampapírokra, a kisbefektetők pedig megtették azt a szívességet Nagy Mártonnak, hogy lenyelik a békát. Ács világa.

Régi vita, hogy mekkora hozamfelárat fizessen az állam a lakossági állampapírokra. Minden adófizető érdeke, hogy az állam a lehető legolcsóbban finanszírozza magát, az elmúlt évtizedben viszont fontosabb szempont lett, hogy a külföldi befektetők helyett nagyobb mértékben vegyenek részt a finanszírozásban a hazaiak, mindenekelőtt a háztartások. Erre pedig költeni kell. Nagy Márton még nem volt sehol, amikor az „elmúttizenötév” elején elindult a magyar kisbefektetők helyzetbe hozása, a hazai finanszírozás erősítése, a jól ismert indoklással: a mocsok külföldiek, ha valami nem tetszik nekik, képesek egy pillanat alatt tiplizni, kiszórni a magyar állampapírjaikat, mi pedig ott vagyunk, ahol a part szakad. Bezzeg a rettenthetetlen magyar kisbefektető gránitszilárdabb az alkotmánynál, történhet bármi, ő tartja az állampapírjait, nem megy sehova. Ami egyébként igaz, a fő kérdés csak az, hogy mennyire kell sietni ezzel a folyamattal, mekkora pluszt érdemes adni a magyar kisbefektetőknek. Erről szólt a vita az előző évtized nagy részében.

Kapcsolt az állam

A vicc az lehetne, – ha tudnánk raja röhögni – hogy a lakossági papírok kiemelkedő hozamára kiszórt az állam súlyos százmilliárdokat, meg haveri cégek által futtatott reklámokra is tízmilliárdokat, mégse ezektől kaptak látványosan kedvet a magyar háztartások az állampapírokhoz. Persze az arányuk szép lassan, de folyamatosan nőtt, mégis a nagy beáramlást az az inflációs sokk hozta el, amelynek Európa-bajnok mértékéért vastagon felelős a magyar gazdaságpolitika bénázása is.

Az a bizonyos két évre 35 százalék erősebb hívószónak bizonyult bárminél, kissé lassan ébredve tömegesen indultak meg a pénzek az inflációkövető állampapírba. Aztán az állam kapcsolt, hogy ennek már megálljt kell parancsolni, mert iszonyatosan elszállnak a kamatkiadások, ekkor lépték meg azt, hogy a PMÁP (Prémium Magyar Állampapír) elvesztette inflációkövető jellegét.

A hirtelen nagy beáramlással a lakossági arány a finanszírozásban már nagyjából arra a szintre érkezett, amit a ma hatalmon levő gazdaságpolitikusok megfelelőnek tartanak, de közeledett az idei tavasz, amikoris kifizetik gigakamataikat a PMÁP-sorozatok

és benne volt a pakliban, hogy a gempa felmarkolása után a kisbefektetők jelentős hányada köszöni a pénzt és veszi a kalapját. Egy komolyabb kiáramlást nem kockáztathatott az állam, ezért az volt a piaci várakozás, hogy megédesítik kissé az állampapírok feltételeit, hogy a kamatot váltó PMÁP-ok tulajdonosai maradjanak.

Hiába édesítették meg a feltételeket?

De már az első kamatfordulós időszakban látszott, hogy a vártnál sokkal kevésbé mozdulnak a befektetők. A kamatokat ugyan nagy arányban elvitték, de noha ez lett volna racionális, már a PMÁP-okat is csak kevesebb, mint egyharmaduk váltotta vissza. Ennek nagy része is más állampapírba áramlott, ez viszont már érthető azoknál, akik nem lépnek túl a nulla kockázati szinten.

Az állam szempontjából annyira kedvezően alakultak ezek a folyamatok, hogy még azt is megtehette az kibocsátó, hogy javítás helyett rontja a kínált papírok kondícióit. A leglátványosabb nyilván a legjobbnak tűnő Bónusz papírok prémiumának csökkentése, most már rövid idő alatt másodszor, de a fix kamatozású lakossági papírok esetében is a feltételek rontásának számít az, hogy a komoly másodpiaci hozamemelkedés közepette se nyúltak se a Fix, se a MÁP Plusz kamataihoz.

Ezzel szinte eltűnt a lakossági papírok hozamfelára, elsőre majdnem ugyanilyen kamatkondíciókkal találhatunk 3-5 éves intézményi állampapírokat a piacon. Nem sokan gondolták volna, de az állam most megteheti, hogy kamatelőny helyett csak az olcsóbb és egyszerűbb visszaválthatóságot teszi pluszként a lakossági papírok mellé. (Meg persze az adómentességet, de ez az újabb kibocsátású intézményiekre is érvényes.)

Abban, hogy a vártnál jóval kevésbé mozdultak meg a PMÁP-pénzek, persze annak is van szerepe, hogy

erős elvárások érkeztek magasabb szintekről például a bankok felé, hogy ne nagyon hajtsanak rá ezekre az összegekre. Az sem színtiszta piaci folyamat, hogy az állam a befektetési alapokat rendeletileg kényszeríti állampapír-vásárlásra.

Nulla kockázat, kicsi hozam

Nagy Márton agresszivitása ugyanakkor kétségkívül célt ért: a lakossági finanszírozást az infláció megdobta, mostantól viszont úgy tűnik, hogy minimális extrával benne lehet tartani a háztartásokat az állampapírokban. Kidobtak az ablakon iszonyatos összegeket a mostani PMÁP-kifizetésekkel bezárólag, de mostantól a lakosság ül szépen a kicsi tutiban, és majdnem ugyanolyan feltételekkel finanszírozza az államot, mint a szőrös talpú külföldi.

A kimagasló hozamlehetőségek okán két és fél éven át kifejezetten sokat foglalkoztam ebben a rovatban az állampapírpiaci fejleményekkel, de ennek lassan vége.

Úgy tűnik, hogy mostantól nincs itt semmi látnivaló, olyan lesz a lakossági állampapírpiac, amilyennek alapvetően lennie kell: uncsi.

Nulla kockázat, kicsi hozam, de legalább adómentes. Persze ha megint lesz érdekes fejlemény, itt lesz a helye.

The post Nagy Márton lenyomta a magyar kisbefektetőket is appeared first on Forbes.hu.