A déli félteke égboltjának legszembetűnőbb objektumai a Nagy- és a Kis Magellán-felhő, amelyek a Tejútrendszer körül keringő kísérőgalaxisok, bár az alakjuk nem mutatja azokat a megszokott formákat, amiket az átlagember egy galaxistól elvárna. Mivel ezek a hozzánk legközelebbi galaxisok, ráadásul a Tejútrendszerrel is kapcsolatban állnak, ezért igen fontos kutatási célpontot jelentenek.
Csillagvárosunk körül számos kisebb kísérőgalaxis kering, amelyekről apránként egyre többet tudunk meg. Nemrégiben a Hubble Űrteleszkóp segítségével vizsgálták meg a Nagy Magellán-felhőt (LMC). A kutatási eredmény egyelőre preprintként olvasható, ám hamarosan megjelenik majd a The Astrophysical Journal Letters folyóiratban.
Az uralkodó elképzelés az, hogy az LMC kering a Tejútrendszer körül, ám vannak szakemberek, akik szerint nem kering, csupán épp elhalad a közelünkben. Mivel a gravitáció miatt e két folyamat eltérő hatást vált ki, ezért azzal lehet eldönteni, melyik elmélet áll közelebb a valósághoz, hogy felmérjük a gravitációhoz köthető elváltozásokat. Ilyen például az, hogy mi történt az LMC-t is körbefogó gázokkal.
A Hubble-űrteleszkóp jelenleg az egyetlen olyan eszköz, amellyel e mérést el lehetett végezni. Az eredmények egészen meglepőek lettek: az LMC gázból álló halója egészen piciny, mintegy 50 ezer fényév átmérőjű. Ez tízszer kisebb, mint más, hasonló tömegű galaxisok gázhalója, és ez a Tejútrendszerrel zajló találkozásról mesél.
„Az LMC nagy túlélő” – mondta Andrew Fox, a megfigyeléseket vezető kutató. „Bár rengeteget elveszített a gázaiból, még így is maradt bőven elegendő az új csillagok folyamatos születéséhez.” Hozzátette, hogy egy ennél kisebb galaxis esetében e veszteség túl nagy lenne, és csupa öreg csillagból állhatna csak a galaxis. Az LMC halója, ha kopott is, ha kicsike is, de még megvan.
Az LMC galaktikus halóját egy különös, torlónyomás nevű jelenség alakította. A Tejútrendszerhez közel a kis galaxisról a gázok leszakadnak, majd a Tejútrendszer környezetének sűrű közegébe ütközve az afféle csóvát alakít ki belőlük. Az LMC egykori halójával úgy néz ki, mint egy hatalmas üstökös.
„Szeretek úgy gondolni a Tejútrendszerre, mint egy óriási hajszárítóra, ami lefújja a közeledő LMC gázait” – tette hozzá Fox. A kísérőnkről lesodort gázok mozgása lelassul, és előbb-utóbb majd belehullanak a Tejútrendszerbe egyébként.
A Hubble az egyetlen olyan eszközünk, amely képes ultraibolya tartományú megfigyelésekre – ezt a tartományt bolygónk légköre legnagyobb részt kiszűri, így a földfelszíni megfigyelések nem jelenthetnek megoldást. A kutatók most a Hubble által az elmúlt évtizedekben végzett megfigyelések archívumát fésülték át a kívánt adatokért.
28 távoli kvazárt, afféle csillagászati világítótornyot használtak fel ahhoz, hogy az LMC halóját megvizsgálják. Azt mérték meg, hogy a kvazárok fényéből a haló gázai, amin áthaladt a fény, mennyit és milyen részeket nyelnek el, ez enged következtetni a közeg mozgására, hőmérsékletére és még számos más tulajdonságára is.
Úgy tűnik, hogy az LMC akkor veszítette el a gázhalóját, amikor legközelebb járt a Tejútrendszerhez, és most már távolodóban van. A haló jelenlegi állapota arra utal, hogy egy ilyen esemény volt eddig. A kutatók hasonló módon szeretnék majd megvizsgálni az LMC gázhalójának azon részét is, amely a mozgás iránya felé néz.
A galaxist körbefogó gázhalót afféle védőburokként is elképzelhetjük, ennek jelenléte teszi lehetővé, hogy a galaxis belsejében lévő gázok belül is maradhassanak. Ez azt is jelenti, hogy a galaxisok evolúciójában és fennmaradásában alapvető szerepük van e gázból álló halóknak.
The post Nagy túlélő kíséri a Tejútrendszert first appeared on National Geographic.
