Írta és fényképezte: RENA EFFENDI
Apám egyszer megjegyezte: a lepkék átlagos élettartama alig több néhány röpke hétnél.
Gyerekkorától a lepkék megszállottja volt apám, életében ezer meg ezer egyedet gyűjtött. Csipesszel szélesre tárta és rovartűvel rögzítette a szárnyukat a fából készült feszítőben, olyan műgonddal, hogy egyetlen vékonyka csáp sem sérült meg. A toruknál átszúrt lepkéket hajszálvékony tűkkel habkartonra erősítette, majd vegyszerekkel konzerválta, hogy testük és szárnyuk tökéletes állapotban őrződjék meg. A fajuk és családjuk szerint gondosan csoportosított lepkepéldányok üvegfedelű dobozokban kaptak helyet. Latin tudományos nevüket apám nagyító alatt napraforgómagnál alig nagyobb cédulákra írta. Törékeny trófeái csak úgy ragyogtak az üveglap mögött.
Apám, Rustam Effendi szovjet azerbajdzsáni származású lepkész volt, a kaukázusi régió rovarfaunájának szenvedélyes kutatója és szaktekintélye. A bakui házban, ahol felnőttem, ritka vendégnek számított. A teleket többnyire a saját garzonlakásában töltötte, várva a tavasz beköszöntét, a lepkeszezon kezdetét. Amint az alacsonyabban húzódó lankákon elolvadt a hó, ő már rótta is a hegyi ösvényeket, kutatott és gyűjtött.
Befőttesüvegben pihenő bábokkal tért vissza, papírtasakba zárt lepkékkel, gyufásskatulyákban tekergő hernyókkal – olyan buzgalommal és odaadással pátyolgatta ezeket az apró lényeket, mint anya újszülött gyermekét. Életét a munkájának szentelte. Az ötvenes évei közepén halt meg, éppen, amikor 14 esztendős lettem. Alig ismertem. Töredékes emlékeim megfakult fényképek és egymásnak ellentmondó beszámolók gyűjteménye. Harminc éve dolgozom már újságíróként és fotósként, úgy döntöttem, az ő élettörténetét is ideje felgöngyölítenem. Jó pár éve, hogy rábukkantam a Wikipedia-oldalára, abban egy linkre, azt követve egy szerény küllemű lepkére. Ez állt a fotó alatt: „Satyrus effendi, Nymphalidae család.”
Az oldal alján értesültem róla, hogy a fajt Jurij Nyekrutenko ukrán lepkész fedezte fel 1989-ben a Kaukázusban, és jó barátjáról, kollégájáról, Rustam Effendiről nevezte el. Egy anekdota szerint Jurij egy alkalommal így ugratta apámat: „Mivel csak lányaid születtek, a családnevedet most ez a lepke viszi tovább. Reméljük, nem pusztul ki.”
Igen ám, de apám csápos-szárnyas névrokona alighanem a világ egyik legritkább lepkefaja. Évente egy nemzedéke kel ki csak valamikor július és augusztus között, hogy szárnyra kapva birtokba vegye 3000 méter felett húzódó élőhelyét. Hogy bírja a zord körülményeket, a Satyrus effendi szárnyát szőrszerű pikkelyek borítják, sötétbarna színezete pedig a hővisszatartásban segíti. Jellegzetessége az elülső szárnyai csücskében ülő fekete folt, a közepében kis fehér pöttyel – mintha egy-egy szem volna. Élete két hetét ez a lepke a 160 kilométer hosszan elnyúló Zangezur-hegygerinc mentén tölti, Azerbajdzsán és Örményország határán, egy olyan térségben, amelyet immár évtizedes konfliktusok sújtanak.
Nem sok szovjet azerbajdzsáni származású lepkekutatót ismerni; apám e csekély létszámú kollektíva hírnevét öregbítette. Rengeteg faj egyedét gyűjtötte be, ezeket az Azerbajdzsáni Tudományegyetem Zoológiai Tanszéke őrzi Bakuban; ott dolgozott apám három évtizeden át. Az azóta eltelt években gyűjteményét igencsak kikezdte az idő. Próbáltam a Satyrus effendi nyomára bukkanni publikációiban, terepnaplóiban és preparátumai között, de hiába. Végül arra jutottam: ebből az őshonos lepkéből alighanem egyet sem sikerült begyűjtenie. És vajon nekem sikerül?…
A teljes cikket elolvashatja a National Geographic magazin márciusi lapszámában.
The post Nagyon látni akartam apám lepkéit first appeared on National Geographic.
