Nem koalamackók vagyunk az állatkertben, akikre rámutatnak, hogy »nézzétek, már csak kettő van belőle«

Dobszay-Meskó Ilona zongoristából lett karmester, a zeneszerzés pedig fontos kifejezési mód számára, sőt, már egészen kiskora óta ír zenét. Itthon kifejezetten játszott zeneszerzőnek számít, mesejátékait több tízezer óvodás és iskolás hallotta már. Évtizedek óta tanít, budapesti mesterkurzusain több mint egy tucat országból fordultak már meg rutinos karmesterek. 2022-ben Erkel Ferenc-díjat kapott, szinte az összes neves hazai szimfonikus zenekart vezényelte már. „Csak úgy, mutiban”, kuriózumként azonban nem akar női karmester lenni. Inkább csak simán karmester.

Ilonával szeptember vége felé találkozunk, előző este fontos ünnepi hangversenyen vett részt: a budapesti Szent István Első Vértanú templomban három éven keresztül írt nagyoratóriuma, a Békemise (Missa „Da Pacem”) két tételét mutatták be, de más zeneművei is felcsendültek a Magyar Nemzeti Férfikar előadásában.

Ahogyan családi házuk étkezőasztalánál a bemutató után kapott virágcsokor mellett erről mesél, hamar eljutunk a magyar kortárs komolyzene nehéz finanszírozási helyzetéhez. Ilona egyáltalán nem keserűen, de nagyon is realistán beszél arról, hogy a teljes, másfél órás Békemisét bemutatni nagyon drága lenne, mintegy 35 millió forintba kerülne, így az egyébként már kész mű a fiókban pihen, még nem tudták megrendezni az ősbemutatóját.

„Ezt egyelőre senki nem tudja megfinanszírozni. A magyar kortárs komolyzenei életben ez a 35 millió forint egy nemlétező szám, nincsenek ekkora összegek.”

A komolyzene itthon nem jó üzlet, sőt: nem is üzlet, hiába nagyon magas szintű a zenei oktatás és sok a tehetség. Például a Békemise tételeit is előadó Magyar Nemzeti Férfikar a világ második legnagyobb férfikara. „Olyan értékeink vannak, amit az emberek, de még a koncertlátogató közönség sem lát, nem tudatosul. Természetesnek veszik a kincsek meglétét.”

„Karácsonykor és szilveszterkor is zongorázunk”

„Amikor kilencévesen nem volt kedvem reggel hétkor skálázni, apukám azt mondta, nem baj, nem kötelező, nyugodtan csinálhatok mást is, de akkor ne álmodozzak nagy zenei karrierről.” Ilona édesapja zongoraművész, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban volt korrepetitor, édesanyja pedig a színház anyagraktárát vezette. Már gyerekként megtanulta, hogy a komolyzenei szakma iszonyatosan sok munkával jár, „de ezt csak abba kell beletenni, amiben tényleg tehetséges vagyok és örömet okoz.”

Debreceni otthonukban minden nap hallott zongoraszót és gyakorlást. „Nekem a zene nem csak annyi volt, hogy felöltözünk és elmegyünk a színházba, hangversenyre, hanem a rutint jelentette. Hogy karácsonykor és szilveszterkor is zongorázni kell.”

A zongoragyakorlás közben – és helyett – sokszor elkalandozott, már hét-nyolcévesen is szívesebben játszotta saját dallamait, mint, ami fel volt adva. Annak ellenére, hogy hamar kiderült, abszolút hallása van, és már néhány évesen visszajátszotta a dallamokat, zenei tehetségét egyáltalán nem tartja kiemelkedőnek. Ugyanúgy szeretett rajzolni, festeni, színészkedni, táncolni, mint zenélni, de a családi környezet miatt nála utóbbit karolták fel.

A középiskolát már Budapesten a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban végezte, mert Debrecenben akkoriban nem lehetett zeneszerzést tanulni. Szülei feladták korábbi életüket és az egész család a fővárosba költözött. „Látták, hogy ez a boldogulásom, ezért nem volt dilemma tárgya, hogy mi legyen, pedig nagy áldozat volt a részükről.”

A becenevén „Bartók Konziban”, amely az ország legjobb középfokú zenei oktatási intézménye, mind a zongora, mind a zeneszerzés szakon kemény mezőnybe került. Annak a kockázatát is vállalta, hogy kiderül, vannak nála tehetségesebbek és nem lesz zongoraművész.

„Reálisan felmértem, meddig tudok eljutni a zongorázásban. Lehettem volna valamivel még jobb, de az a munkamennyiség, amit még 20 éves korom után bele kellett volna tennem, már egész egyszerűen nem érte volna meg.”

Reálisan felmértem, meddig tudok eljutni a zongorázásban – mondja Ilona. // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Jancsi és Juliska

„Már a zeneakadémiai években látszott, hogy Ilona egy kimagaslóan intelligens, agilis, és nagyon tehetséges kolléga” – mondta a Forbes.hu-nak az Ilonát a Zeneakadémiáról ismerő Zsoldos Dávid, aki mint zongoraművész és zenetörténész diplomázott, jelenleg pedig a Papageno.hu alapító-ügyvezetője és a Magyar Zenei Tanács elnöke.

Ilona a Zeneakadémián 2006-ban zeneszerzés szakon diplomázott, később zenekari karmester diplomát szerzett és a mentorképzést is elvégezte. Zsoldos szerint még ma is nagyon kivételesnek számít idehaza, hogy nő áll karmesterként egy zenekar elé. A női zeneszerzők sincsenek túl sokan (bár ott azért van magyar példa, többek között a nemrégiben fiatalon elhunyt Tallér Zsófia), de alapvetően nehezített pályán mozognak a nők.

„Ili ezzel küzdött is rendesen, de a tehetség végül utat tört magának.”

Vámosi-Nagy Zsuzsa fuvolaművész – aki gyakran játssza Ilona kamara-és zenekari darabjait, mesejátékait, sőt, több zenemű megkomponálására is felkérte – a Bartók Konziból ismeri őt. „Benyitott a Jeney fuvolaterembe tanáromhoz, Gyöngyössy Zoltánhoz, hogy szeretné felkérni két tanítványát fuvola duójának előadására. Éppen én voltam „Gyöngy”-nél órán, és azonnal magával ragadott Ilona vidámsága, bátorsága, nyitottsága. (…) A legszínesebb egyéniség, akivel valaha találkoztam. A humora fantasztikus, mindig megnevettet.”

Ilona zeneszerzőként eleinte főképp kamarazenét, illetve rövidebb zenekari darabokat írt, most pedig már a nagyobb lélegzetvételű művek vonzzák. A Békemisét a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja keretében komponálta. Zsoldos Dávid szerint hatalmas elszántságra vall Ilona rézéről, hogy belevágott ebbe az óriási opusba, mert úgy kellett sok-sok órát komponálással töltenie, hogy közben nem lehetett biztos benne, valaha be tudják mutatni a művet.

„Nincs rá pénz. Nézd, én egy burokban élek. Reggel elviszem a gyerekeimet iskolába, (Ilona férje Dobszay Péter karmester, orgonaművész, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója, a Székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, gyermekeik László és Anna – a szerk.) aztán próbálok a zenészeimmel, és műveket írok.

Nem járok olyan helyekre, ahol bárkit megkérdezhetnék, hogy »Üdvözlöm! Nincs húszmilliója egy jó koncertre?«

Másik nagyszabású műve, a Gárdonyi Géza Ida regénye című alkotásából készült vígopera, az Ida, melynek librettóját Mátrai Diána Eszter jegyzi. „Rossini után a vígopera műfaj szinte kihalt. A 20. században minden kortárs komolyzeneszerző tragédiákat írt, mert a történelem nem sok vidámságra adott okot. A jókedvre derítés, feledtetés szent feladatát átvette az operett, a musical.”

Az operajátszás ugyanakkor megint csak költséges műfaj, megfelelő méretű zenekari árok is kell hozzá. „Várok türelmesen.”  Sokszor még a mainstream operákra sem lehet pár száznál több jegyet eladni itthon, egy kortárs operával pedig még nehezebb a helyzet:

„a komolyzene nem fog megtérülni, nem is feladata.”

Zsoldos Dávid szerint az az alapprobléma, hogy Magyarországon a klasszikus és a kortárs zene az egyre szűkösebb állami és önkormányzati forrásokra van ítélve, a mecenatúra és a szponzoráció pedig – elsősorban a szabályozói környezet miatt – szinte alig fellelhető. A másik probléma (ami tulajdonképpen egyben pozitívum is, de nem finanszírozási szempontból), hogy Ilonával együtt egy rendkívül tehetséges zeneszerző generáció nőtt fel, így sokkal kompetitívebb lett a műfaj. A szimfonikus zenekari, illetve a klasszikus zenei hangszeres és énekes műfajok (amelyekben Ilona is alkot) pedig apparátus- és így költségigényesek:

férfi- és női kórus, valamint nagyzenekar is szükséges a művek megszólaltatásához.  

Ilona több mint nyolcvan saját művével ugyanakkor kifejezetten játszott zeneszerzőnek számít, mesejátékait, a Jancsi és Juliskát, a Fehérlófiát és a Rigócsőr királyt több tízezer óvodás és iskolás hallotta. „Nagyon szeretik a gyerekek, csak el kell juttatni a szülőkhöz is. Annak, hogy milyen programra viszik el a gyerekeket, egy erkölcsi és elvi döntésnek kell lennie. Azt mondja, Lukácsházi Győző és Tarr Ferenc fontos alkotótársai voltak a mesejátékaiban és mozgatórugói a kortárszenei gyermekkoncerteknek.

A Forbes.hu kérdésére az Artisjustól is azt írták, „Dobszay-Meskó Ilona műveit országszerte játsszák változatos helyszíneken, ezt látjuk a művésznek összeállított elhangzási statisztikából.”

Ilona eddigi pályafutása során már szinte az összes neves hazai szimfonikus zenekart vezényelte. // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Jöttek a kezemre

Jurij Szimonov orosz karmester épp mesterkurzust tart Budapesten. 2003-at írunk, a Jókai utcai próbateremben magyaráz a világ minden tájáról érkezett, neves, már gyakorló karmester kollégáinak. Mellette a zongoránál egy magyar lány, Meskó Ilona ül, a mesterkurzuson ő kísér zongorán. Akkor már napok óta hallgatta Szimonov magyarázatait, aztán egyszercsak felállt a zongora mellől, mert annyira megszólította valami.

„Megkérdeztem, hogy nem próbálhatom-e meg. De hát ez milyen abszurd kérdés, hiszen ott fizettek emberek azért, hogy Szimonovtól tanulhassanak.” Az orosz mester mégis azt mondta, oké, akkor másnapra tanulja meg Csajkovszkij 5. szimfóniáját.

„Ez nagyon szem előtt levős szakma. Ha hibázol, mindenki látja. Másnap mégis azt éreztem, hogy hazaértem. Minden működött varázsütésre. Nem azért, mert hallatlanul ügyes voltam, hanem mert egyből tudtam kapcsolódni a zenekarhoz és jöttek a kezemre.”

Szimonov aztán öt évig tanította, egészen addig, míg nem indult újra karmesterképzés a Zeneakadémián. Az egyik értékelésén Szimonov azt mondta róla, a legnagyobb lehet a világon. „Nem lettem a legnagyobb a világon és ez nem gond, de számított, hogy egy szakmabeli így lát és ezt mindenki előtt mondta.”

A Zeneakadémián évtizedekig nem vettek fel nőket karmester szakra, de mire Ilona odakerült, szerencsére már más szellemiségű tanárok voltak. „Nagyon szeretném, ha a megítélésem kizárólag a munkám, a teljesítményem alapján történne. Onnantól kezdve, hogy elkezdünk erről beszélni, az azt sugallja, hogy külön mérjük a női és a férfi teljesítményeket.”

Nem szívesen beszél arról, mennyire kevés a nő a szakmájában, a kifejezetten „női” eseményekre el sem megy.

„Nekem ne csináljanak külön eseményt. Nem koalamackók vagyunk az állatkertben, akikre rámutatnak, hogy »nézzétek, már csak kettő van belőle«”

– fejti ki karmesteri határozottsággal. Ilona eddigi pályafutása során szinte az összes neves hazai szimfonikus zenekart vezényelte.

Zsoldos Dávid szerint Ilonát határozott zenei elképzelései és magabiztos technikája is segíti a pulpituson érvényesülni. „Az, hogy melyik zenekar hogyan fogad el az élén egy erőskezű nőt, együttese válogatja, de Ili szakmai tudását nem nagyon lehet vitatni.” Vámosi-Nagy Zsuzsa (ő már Ilona zenekadémiai évek alatt létrejött zenekarának, a Ventoscalanak is alapító tagja volt, illetve most is zenél együtt Ilonával az ennek utódjaként létrejött Ventoscala Sinfoniettában) is úgy látja, Ilona fantasztikus karmester, született őstehetség.

„Minden mozdulata világos, pontos, precíz, emellett hihetetlenül érthetően mutatja, mit szeretne zeneileg. Sosem feszülök be, amikor ő vezényel, mert minden zenészből ki tudja hozni a maximumot. Annyira érti a szakmát, hogy pontosan tudja, mi kell egy vonós vagy egy fúvós muzsikusnak ahhoz, hogy ellazuljon, élvezze a zenét, és a legjobb formáját hozza.”

„Ez az, amire először ráéreztem” – mondja Ilona arról, hogy gyorsan megtalálja a közös hangot másokkal. „Nagyon szeretem az embereket, az emberekbe vetett hitem töretlen, mindenkiben látom a lehetőséget.” A MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével tartott nemzetközi mesterkurzusain már tizenöt ország tapasztalt karmesterei képezték tovább magukat. Azt mondja, a karmestereket ritkán szeretik igazán, maximum jóban vannak velük, mert ők a főnökök. Onnantól, hogy valaki karmester lett, senki nem mondja meg neki, ha valamit másképp kellene csinálni. „Ez nagy veszélye ennek a szakmának.

Mert például egy operaénekesnek, amíg színpadon áll, folyamatosan van énekórája, a karmestereknél nincs ilyen. Pedig nekünk, karmestereknek is borzasztóan kell a karbantartás, őszinte, segítő szándékú visszajelzés. Ezért szeretem a karmestereket tanítani.”

Látja ugyan a gyengeségeiket, miközben a karmesterek minden erejükkel azon vannak, hogy ne látsszon, ha hibáznak, mert ehhez szoktak. „Egy mesterkurzuson mégis látni kell és meg kell oldani.”  Az évek alatt sok fiatalt is tanított, mert a Bartók konziban a zeneakadémiás karmesteri felvételire készíti fel a diákokat. Négy évig tanult nála Rajna Martin (Forbes, 30/30, 2024), az Operaház első karmestere, valamint a Miskolci Szimfonikusok első karmestere, Török Levente is.

Ha ez a jövő, akkor nincs gond

Ilona már az osztálytársainak is szeretett segíteni, tananyagot magyarázni, ha valaki nem értett valamit. Zenetanári pályafutását 2007-ben a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzés főtárgytanáraként kezdte. 2014 óta alma materében, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanít zeneszerzést, illetve mentortanár is, valamint hat éve az intézmény szimfonikus zenekarának vezetője, karmestere.

A magyar zenei oktatást nagyon magas színvonalúnak és mindenki számára elérhetőnek tartja. Azt mondja, az állami zeneiskolában (nyilván a féléves tandíjat leosztva) mindössze 140 forintba kerül egy zeneóra, vagyis egy családnak 140 forintot kell fizetnie azért, hogy egyénileg foglalkozzon egy szakember a gyerekkel.

 „Máshol ilyen egész egyszerűen nincs, Angliában forintra átszámítva 20-30 ezer forint egy hatéves gyerek 30 perces zeneórája. Csak az tanulhat zenét, aki ezt meg tudja fizetni, tehát nem mindenki előtt nyílik meg ez a lehetőség. Magyarországon olyan lehetőségek vannak, amiket nem értékelnek kellően az emberek.”

Zeneakadémista korában néhány évfolyamtársával kiment New Yorkba a Juilliard zenész- és színészképző egyetemre egy közös projekt miatt, és ott szembesült először azzal, hogy a darabok színvonala – és így maga a zenei oktatás is – mennyivel magasabb színvonalú Magyarországon.

„Nagyon bízom a fiatalokban.” Jelenlegi tanári praxisában, ahogyan fogalmaz „egészen fantasztikusnak” látja a középiskolás korosztályt. Mivel a zenélésre oda kell figyelni, ő nem tartja általános problémának, hogy nem tudnának figyelni a gyerekek vagy mobiloznak.

„De ez a zenéléssel függ össze, azt csak szenvedéllyel és odaadással lehet csinálni. Ezek a fiatalok olyan értelmes, gondolkodó emberek, hogy ha ők a jövő, akkor azt hiszem, nincs gond.”

The post Nem koalamackók vagyunk az állatkertben, akikre rámutatnak, hogy »nézzétek, már csak kettő van belőle« appeared first on Forbes.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed