Miután édesapja, a 21-szeres válogatott, KEK-ezüstérmes Tóth Edmond, így a családban minden a kézilabda körül forog. De azt kevesen mondhatják el, hogy a megszületésük pillanata is a sportághoz kapcsolódik.

Igen, meséltek róla, hogy apának nem sikerült odaérnie időben a kórházba, mert meccsen volt, amikor 2001. április 6-án megszülettem.

Sőt, ebből még cikk is született a Dunaújvárosi Hírlap jóvoltából, amely megírta, hogy „a Pestszentlőrinc elleni találkozó kellős közepén megszületett az ifjabbik Tóth, azaz, Tóth Rajmond.” Milyen volt ilyen közegben felnőni?

Apa mindig azt mondja, hogy ő nem akarta, hogy én kézilabdázó legyek, legalábbis nem akarta erőltetni. De nehéz lett volna kikerülnöm. Kiskoromban autó helyett labdát kaptam a kezembe, két hónaposan az ő meccsén ültem, úgyhogy igazából mindig egyértelműnek tűnt, hogy ennek mi lesz a vége. Aztán már csak az volt a kérdés, hogy képes vagyok-e a nyomdokaiba lépni, el tudom-e érni azt, amit ő. Még nem sikerült teljesen, de az a cél, hogy valahogy túlteljesítsem azt. Nem lesz egyszerű…

Arcanum Újságok Dunaújvárosi Hírlap, 2001. április 7.

Hogy emlékszik vissza a saját tizenéves korszakára?

Az én korosztályomban már főleg a nagy csapatokból, a Veszprémből, a Szegedből nőttek ki a játékosok. Vagy a NEKA-ból, hiszen akkor indult be az akadémiai rendszer, és engem is gyakran hívtak. Mégis úgy gondolom, jó döntés volt, hogy ott maradtam Egerben, ahol édesapám edzősködött. Úgy érzem, ha elmentem volna egy akadémiára, nem kaptam volna annyi lehetőséget, mint egy kisebb csapatban, ahol tényleg azt csinálhattam, amit akartam, és az én fejlődésem volt a legfontosabb.

Aztán viszonylag korán már a felnőttekkel lehettem. Az óriási pluszt adott, hogy 16 évesen velük edzettem, 17–18 évesen pedig komoly szinten, az NB I-ben játszhattam.

Ha már ennyit emlegetjük az édesapját, az előny vagy hátrány, hogy mégiscsak egy válogatott kézilabdázóról van szó?

Abból a szempontból óriási előny, hogy egy olyan pályára léphettem, amelyet már valaki kijárt előttem, aki az összes lépcsőfokát ismeri, az összes hátrányát és pozitív dolgát megélte ennek a sportnak. És bármilyen tanácsra van szükségem, azt megkapom tőle. Ilyen szempontból szerintem nagyon sokat számít. De valamilyen szinten az árnyékában vagyok, még itt Spanyolországban is, ahol rengetegszer az ő nevét mondják be a meccseken az enyém helyett. Az már egy kicsit komplikáltabb szituáció, hogy utána az edzőm is volt, de én azt az időszakot is nagyon szerettem. Egy olyan apa-fia kapcsolat alakult ki, ami szerintem nagyon kevés gyereknek adatott meg. Hálás vagyok, mert számomra a család a legfontosabb, és örülök, hogy ilyen kapcsolatot tudok ápolni a szüleimmel. Még úgy is, hogy ilyen messzi vagyok tőlük. De még most is minden nap arról szól, hogy egymást hívjuk, kapcsolatban vagyunk.

Hogy élte meg az edző-tanítvány viszonyt?

Ez sohasem egyszerű, mert mindig meg fogja kapni az ember, hogy csak azért került oda, mert az apja az edző. Persze lehet, hogy egy icipici előnyt élvezel azzal, hogy valakinek a valakije vagy, de bizonyítanod kell. Senki sem ellensége saját magának, és nem csinál hülyét magából: csak akkor fogsz játszani, ha meg is érdemled. Azt hiszem, a következő szezonokban én ezt be is bizonyítottam, mint a csapat egyik legjobb támadója és góllövője, tehát nem azért játszottam, mert az ő fia vagyok, hanem, mert kiérdemeltem és megdolgoztam érte.

The post „Nem lehet túl nagyot álmodni” – a spanyol élvonalban remeklő Tóth Rajmond megcélozza a magyar válogatottságot first appeared on 24.hu.