Az aktuális trendek mellett Magyarországon az intézmények hiányosságai is motiválják a független, sufnituningolós működést, a magyar filmesek például támogatás hiányában fillérekből kénytelenek filmet csinálni. A low budget alkotások (Nyersanyag, Magyarázat mindenre, Fekete pont) amatőrök szerepeltetésével, valamint improvizációra épülő dialógokkal gyakran őszintébb és szabadabb világot teremtenek, mint a több milliárdból készült, a Nemzeti Filmintézet (NFI) által támogatott szuperprodukciók. Ez persze nem azt jelenti, hogy a filmes szakmát kényszerpályára kell állítani annak érdekében, hogy a stáb minden kreativitását kisajtolva, szükségmegoldások sorozatát szülve termeljen ki fesztiválsiker filmeket.
Ne legyen szép, csúnya legyen
A korábban lenézett, szimpla, olcsó megoldásokhoz és módszerekhez egyre bátrabban nyúlnak a művészek – ez nemcsak pénzhiány kérdése, a könnyen hozzáférhető és fogyasztható dolgok vonzóbbak is. És mi lehetne könnyebben elérhető, mint egy papír és egy ceruza? Imreh Sándor szerint például a rajz médiuma éppen egyszerűsége miatt van topon az utóbbi években. A rajzolás univerzális nyelv, erőlködés nélkül ki lehet vele fejezni gondolatokat és érzéseket – reaktív, illékony és könnyed. „Pár évvel ezelőtt, mikor elkezdtünk erre a területre fókuszálni, a rajz még kicsit degradált dolog volt. Ez mostanra megváltozott, egyre gyakrabban nyúlnak hozzá újra a képzőművészek is” – mondja.
Varga Jennifer / 24.hu Imreh Sándor
A Z generáció számára csábítóbbak az elegánsan félkész, esetleges, önironikus dolgok, mint a magát komolyan vevő művészet. A kortárs képzőművészet pedig igazodik a popkulturális trendekhez – a művészek zöme nem törekszik kerekségre, tökéletességre. „A képzőművészet egy ideje nem ott tart, hogy legyen valami szép, hanem hogy legyen csúnya. Legyen okos, vessen fel kérdéseket, vagy legyen csak szimplán dühös. De mindenesetre egyértelmű legyen” – mondta Imreh, aki szerint a rajzolás erre tökéletes eszköz. „Attól, hogy valaki nem gyakorló képzőművész, még ugyanúgy meg tud fogni egy ceruzát, és megpróbálhatja kifejezni magát firkálgatással. Sőt, akár még jobban. Nem kell a technikáját évekig csiszolgatnia, nincsenek berögződések, nincs megfelelési kényszer.” A bennfentesek, profik tudása így egyszerre kapaszkodó és akadályozó tényező is az alkotásban.
Ne agyasan, hanem „csak úgy”
A szabad kísérletezéshez, innovációhoz a profiknak felejteni kell. Sokszor azok tudnak egy-egy területen valami frisset hozni, akik teljesen kívülről érkeznek. A hazai hip-hop szcénában ilyen Hegyi Olivér (Holi), aki majdnem harmincévesen adta ki az első albumát, és a műfaji sémáktól elrugaszkodva csinál zenét. Zavarba ejtő érzékenységgel és őszinteséggel telített számok, szokatlan flow – Holi nemcsak épít, de szövegeiben hivatkozik is a saját kívülállására:
Nem pakolgatom agyasan, szépen a szavakat, ma csak mondom, amit kell, ahogy jön, ahogy apad
Nem érdekel, hogy hangzik, ez nem költészet
Nem készültem soha egy »khm« bölcsésznek.
Holi második albumával is megőrizte vállvonogatós amatőrségét, levegőt hagyva a kísérletezésnek. Ez a vállvonogatás azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, a saját elvárásaink vagy éppen a berögzült mozzanatok és technikák ugyanis könnyen megkötik a kezünket. Ez nemcsak a rajzban és a zenében van így, hiába szeretne például egy táncos igazán szabadon mozdulni, a teste emlékezhet a balettórák nyújtott karjaira, spicceire, feszességére, az improvizációba bejönnek a tanult koreográfiák elemei.
Takács Ramóna szerint az improvizáció és a kötöttebb, tanulható tánc folyamatos kölcsönhatásban van egymással. „A kötött és a szabad tánc kapcsán nem lehet azt mondani, hogy valakinek csak az egyik működik és a másik meg nem, mert az egyiket a másikból úsztatni, fejleszteni lehet. Ahogy a gondolkodásunk változik, a mozgásban is változunk. Ha a saját testünket ismerjük mozgás szintjén, onnan könnyebb a technikákat megtanulni. Ha valami kötöttből jössz, onnan nehezebb a technikákat elengedni” – fejti ki Takács. Kezdetben számára is nehéz volt a váltás: a Veszprémi Modern Táncműhelyből kikerülve, ahol technikát tanultak és gyakorlatilag egyáltalán nem impróztak, a Kortárstánc Főiskola felvételijén teljesen új elvárásokkal találkozott.
Annyit mondtak, csináljak, amit akarok. Ez iszonyatosan fura élmény volt, egyrészt jól esett, ugyanakkor csak azt tudtam hozni, amit a műhelyből ismertem. Meg kellett ismernem a testemet, hogy egyáltalán hogyan tudok máshogyan dolgozni folyamatos utasítások nélkül.
Imreh Sándort is megkérdeztük, hogy mennyire nehéz számára az elvárásokat, a tanult kereteket elengedni: egyáltalán lehet-e képzőművészként „csak úgy” rajzolni.
The post „Nem létezik olyan, hogy bénán táncol valaki” – korlátoz vagy felszabadít az amatőrség? first appeared on 24.hu.
