Niels Högel ápolóként dolgozott 1999 és 2005 között – két németországi kórházban, Oldenburgban és Delmenhorstban alkalmazták. A később több típusú személyiségzavarral diagnosztizált férfi a gyógyszerekkel manipulálva szándékosan idézett elő szívleállást egyes betegeknél, hogy aztán újraélessze őket, így söpörjön be elismeréseket. Egyik korábbi kollégája úgy jellemezte, hogy a szívleállásoknál Högel mindenkit félrelökve mindig maga akarta elvégezni a reszuszcitációt, emiatt ráaggatták az „újraélesztő Rambó” becenevet. Ténykedése már Oldenburgban is gyanút ébresztett, igaz, itt még nem kapták el, de feltűnt a kórház személyzetének, hogy az intenzív osztályon ugrásszerűen megnőtt a szívleállások és az újraélesztések száma. Högel is részt vett az esetet tárgyaló megbeszélésen, ám amikor a lebukás veszélyétől tartva betegszabadságra ment, látványosan visszaesett a már említett esetek száma.

Miután áthelyezték az aneszteziológiára, ott is hasonló tendenciákat figyeltek meg, sőt, kifejezetten feltűnő volt, hogy az ügyeletei alatt indokolatlanul sokan haltak meg, ráadásul a hirtelen szívmegállásokkor mindig a közelben volt. A kórház igazgatója összeütközésbe is került a férfival, aki végül otthagyta a kórházat, mégis rendkívül kedvező ajánlólevelet kapott. Ekkor még nem vonták felelősségre. Két hónappal később már a delmenhorsti klinikán dolgozott, ahol tovább folytatta ténykedését: halálos dózisú gyógyszert adott a betegeknek, hogy aztán újraéleszthesse őket. Három évvel később bukott le, amikor a kollégái tetten érték, ahogy ok nélkül ajmalint, egy szívritmuszavar elleni gyógyszert fecskendezett be egy betegnek. 2005 nyarán letartóztatták, ekkor kezdték felgöngyölíteni az ügyet, a nyomozás során először a delmenhorsti időszakra koncentrálva.

Az elsődleges eredmények szerint Högel ott tartózkodásakor megduplázódott a halálesetek száma. A férfit első körben öt év börtönre ítélték szándékos emberölés kísérlete miatt, 2008-ban pedig további hét és fél évet kapott. 2014-ben azonban újabb vizsgálat indult, ekkor már gyilkossággal vádolták a férfit. Az újranyitott nyomozás során több mint 130 korábbi páciens testét exhumálták, hogy bizonyítékot találjanak Högel tetteire. A Németországban hatalmas sajtónyilvánosság előtt zajló ügyben végül 2019-ben mondták ki a végső ítéletet: Högel életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Ő maga 55 esetet vallott be, végül 85 ember megöléséért ítélték el, ám úgy vélik, hogy az esetek száma akár a 300-at is elérheti, a legtöbb gyilkosságot azonban nem lehet bizonyítani, így az áldozatok tényleges számára lehetetlen fényt deríteni.

Högelről tehát ennyit tud a közvélemény: egy gyilkos, aki életmentés címszó alatt küldött a másvilágra embereket, hogy saját egóját fényezhesse vele. Ulla és Didi Högel számára azonban ő a minden: egyetlen fiuk (Högelnek van egy nővére, de ő említés szintjén sem bukkan fel a filmben), akit ugyanúgy szeretnek, mint bármely szülő szereti a gyerekét. Aztán egyik napról a másikra megtudják, hogy szemük fénye éveken át embereket ölt. Olyan felfoghatatlan teher ez, ami alatt bárki megroppanna, az Egy gyilkos szülei pedig éppen azt mutatja be, miként próbálnak a szülők megbirkózni ezzel a lehetetlen helyzettel.

Ulla és Didi beengedték a kamerákat a mindennapjaikba, ennek köszönhetően megismerjük a teljesen átlagos életet élő német párt, akik teszik a dolgukat, közös programokat szerveznek, és alig várják, hogy fiukkal beszéljenek – csak épp annyi különbséggel, hogy a fiuk, aki Németország egyik leggyűlöltebb embere, a börtönből telefonál. A telefonhívás visszatérő motívum, kicsit úgy tűnik, mintha Ulláék eköré szerveznék az életüket, ezzel együtt fel is merül a kérdés, miként élhet tovább két szülő úgy, ha tudják, gyerekük rengeteg embert ölt meg, és sosem lehet szabad.

A Högel házaspárnál érdekes ambivalencia figyelhető meg: mindketten tisztában vannak fiuk tetteivel, nem mentegetik, amint azonban felmerül, hogy segíthetnek rajta például egy ügyvéd bevonásával, igyekeznek minden követ megmozgatni. Próbálják a helyén kezelni azt, hogy fiuk egy gyilkos, de nem tudják elzárni magukban a szülőt, és Högel számára mindig ott vannak, sőt, a dokumentumfilm azt sugallja: mindig ott is lesznek. Az édesapja foglalja ezt össze talán a legtisztábban:

tudják, hogy elkövette a gyilkosságokat, hisznek abban, hogy a börtönben megbánja a tetteit, és reménykednek benne, hogy egyszer még szabad lehet.

BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Esetükből az is kiviláglik, hogy gyászfolyamaton mennek át: külső szemlélőként az édesanyát, Ullát érinti különösen érzékenyen az ügy, aki pszichiáterhez is fordult emiatt, elmondása szerint a terápia és a gyógyszerek segítettek abban, hogy ne hibáztassa magát, és megbirkózzon a veszteséggel, elgyászolhassa a fejében élő fiút. Ebben jócskán megnehezíti a média és az ügy körüli cirkusz, az, hogy nem tudják anélkül bekapcsolni a tévét vagy kinyitni az újságot, hogy ne a fiuk ügye jöjjön szembe. Ahogy azt sem tudják elkerülni, hogy saját dilemmáikat ne a médiában lássák viszont, ahol többször felmerül a kérdés: vajon a szülők rontottak el valamit?

Ulla hosszú terápiával jut el arra a felismerésre, hogy éveken át tartó tépelődés után ezt a terhet letegye, és ma már ki merje mondani: nincsen felelőssége abban, hogy a fiából gyilkos lett. Azt azonban elismerik, hogy fiuk alkoholproblémáiról és kilengéseiről tudomásuk volt, ám segíteni nem tudtak rajta. És bár két olyan ember képe rajzolódik ki, akik mindent megtettek azért, hogy a lehetetlen helyzetet jól kezeljék, és amennyire csak lehetséges, a helyre rakják magukban a történetet, mindent elmond a tehetetlenségükről az, amikor meredten bámulják a híreket, vagy arra az önmarcangolásra is ráveszik magukat, hogy megnézzék a fiuk történetén alapuló sorozatot a gyilkos ápolóról, amelynek láttán az édesanya néma sírásban tör ki.

Ulla arról is beszél, hogy máris pénzhajhászással vádolták meg a dokumentumfilmben való szereplése miatt. Ő azonban azt mondja, ez is a terápiás folyamat része, így beszéli ki magából a kínt. Rajta segít, a nézőnek pedig egy új, kevésszer ábrázolt perspektívát mutat: hogyan kapják meg azt a levakarhatatlan bélyeget, hogy ők egy gyilkos szülei, és mennyire lehetetlen ebből kitörni. Egyúttal megmutatja egy szörnyű ügy láthatatlan áldozatait: a tehetetlen szülőket, akiknek azzal a tudattal kell leélniük az életüket, hogy fiuk Németország egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa.

Egy gyilkos szülei a BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában látható. Vetítések: január 26. 18:45; január 28. 20:15.

The post Németország szemében kegyetlen sorozatgyilkos, két embernek viszont a szeme fénye first appeared on 24.hu.