A szél veri a vászonból és rénszarvasbőrből készült sátor oldalát, még sötét van, az egyetlen támpont a bejárat melletti ablak, amelyen most mélykék fény szűrődik be. Már nagyon közel járhatunk a napfelkeltéhez, kidugom a fejem a hálózsákból, és teljesen éberré válok. Mínusz 10 Celsius-fok körül lehet.

Hallom, ahogy Galja, Eva és Vale anyukája forgolódik, majd lassan felkel. Kinyitja halkan a középen álló lemezkályha ajtaját, megtömi fával, majd komótosan begyújt. A parázs pattogása kitölti a csendet, a füst és a forró tea illata kezdi belengeni a sátrat, amelyben nyolcan alszunk együtt.

A gyerekek is ébredeznek. A nagymama, Klaudia elrendezi a hároméves Eva ruháját, megtörli az arcát, és a kezébe nyomja a kész teát. A két fiútestvér még pihen. Hosszú napok várnak Szemojra, a fiatalabbikra:

két hétig távol lesz, meglátogatja a család rénszarvasait, és lassanként letereli őket a hegyről, hogy majd félúton találkozzon a többiekkel, megkezdve az éves vándorlást a 600 állattal.

Mindannyian felébredünk, nincs szükség több réteg meleg ruhára, a kályha már teljesen befűtött. Az asztalhoz ülünk, Galja korábban megterített, előkészített mindent. Van itt nyers hal, virsli, tea, teasütemény, kenyér és még némi rénszarvashús is, csendben megreggelizünk.

Miután végzünk, Vale összegyűjti a tányérokat és a poharakat, majd elmos mindent a kályha tetején melegedő vízben. A két fiú felveszi a rénszarvasszőrből készült kabátját, amely egy csuklyával és kesztyűvel egybeszabott combközépig érő ruha. Ugyanígy felhúzzák a lábbelijük első rétegét, ez ugyancsak rénszarvasbőr darab, és lentről ér fel combközépig. Erre a vízhatlan csizma kerül, és már mennek is ki.

A semmi közepén

A nap fent van valahol a felhők mögött, de a fény alig ér át a vastag, szürke rétegen. Körülöttünk az Urál hegység tompa, ölelő vonulatai húzódnak. Jobbra a folyó kanyarog, sodrása olyan erős, hogy még a legkeményebb télben sem fagy be teljesen, így biztosítva az ivóvizet. Ez létfontosságú télen, hiszen az olvadt hó rendszeres, hosszú távú fogyasztása kimossa az összes ásványi anyagot az emberi testből, amibe akár bele is lehet halni.

A hóban fából épített szánok sorakoznak, mintha egy régi mesekönyv elevenedett volna meg. 50 méterre tőlünk egy szomszédos sátor, majd kicsit messzebb még kettő pöfögi ki magából a reggeli füstöt. Egyszer csak egy vonat suhogására leszek figyelmes.

Kezdem megérteni, hogy ez nemcsak véletlenszerűlég kiszemelt pont, hanem stratégiailag gondosan kiválasztott helyszín. A vonat a semmi közepén pöfög át, és két, egymástól tíz órára fekvő nagyvárost köt össze.

Ekkor jövök rá, hogy Szemoj erre a vonatra ugrott fel, majd újabb tíz óra gyaloglás után fog a család rénszarvasaihoz érni. A csorda a Vorkutát körülölelő hegyekben tölti a telet.

Az Urál fontos vonal: a tőle keletre eső részt Ázsiának, a nyugatra lévőt Európának tekintik.

Mi valahol éppen az legészakibb pontján, Ázsia és Európa határán vagyunk.

A hegység az ősmagyarság történetében is jelentős régió volt, nyelvünk az uráli nyelvcsalád tagja. Ez két főbb csoportra osztható, a nyenyec a szamojédhez, a magyar a finnugorhoz tartozik.

Elvétve ugyan, de osztozunk a tundrai nyenyecekkel hasonló szavakon – igaz ez másik nagy csoportjukra, az erdei nyenyecekre is. Csak, hogy pár példát hozzak:

• láp – limbad;
• fa – pá;
• nő – ńe;
• szem – sew
• és a legérdekesebb talán a tó – to.

Kellő távolságból szükséges ezeket a szavakat és a nyelvet vizsgálni, ám igencsak érdekes, hogy a magyar és a nyenyec egyes, idővel azért jelentősen átalakuló szavai máig felismerhetőek. Nyelvük hangzása kevésbé pattogós, inkább nyammogós a külső fülnek, többféleképpen használják az „n” és „ny” hangot, ezzel együtt a mondatok ritmikájában és a szavak hangzásában találok hasonlóságot, amit ennyire a távoli északon, az Urál szívében meglepő élmény hallani.

Hónapokig mozgásban vannak

A vonat és a hószán az egyetlen közlekedési eszköz ebben a pillanatban, idővel a rénszarvasok is csatlakoznak. A legközelebbi város két óra hószánozásra van, vendéglátóim a téli időszakban időről időre bejárnak némi tartós élelmiszert, kenyeret, káposztát, burgonyát és teasüteményt venni.

Havonta legalább egyszer érintkeznek a civilizációval, Vale aki most 14 éves és tanköteles, hétfőtől péntekig az iskolában tölti a napjait. A nyári időszakban már ő is tartósan a családdal és az állatokkal mozog, indulnak északra, hűvösebb helyet és nagy legelőket keresnek a tundrán.

A nyenyec népcsoport gondoskodik az oroszországi rénszarvas-populáció nagy részéről, amelyet 600 és 800 ezer közé becsülnek. Időnként közel 1000 kilométert vándorolnak a téli és a nyári szállás között. Ilyenkor szerényebb sátrat vernek, amelynek a felállítása 40–45 percet vesz igénybe. Ez intenzív időszak, amely során napközben nincs megállás, amikor viszont megkérdezem Valét arról, hogy itt vagy inkább a városban szeret lenni, gondolkodás nélkül jön a válasz: a tundrán van otthon.

Egy nomád család késő tavasztól őszig mozgásban van, az állataik ritmusához és a legelőkapacitáshoz igazodva két–háromnaponta szó szerint fogják a sátorfájukat, majd odébb vonulnak.

„Itt nem vagyunk időhöz kötve, a városban mindig rohanni kell az óra után” – mondja Vale. „Mintha az emberek valami nem létezőt kergetnének” – teszi hozzá, és izgatottan meséli: ha a nyár eltelik, eljön újra a tanítási idő, és a messzi északról kell visszamennie az iskolába. Ilyenkor helikopterekkel mennek értük, és addig, amíg a család közelebb nem költözik, kollégiumban laknak.

A világ bármerre is tart, a nyenyecek túl fogják élni a legnagyobb kihívásokat. Ha a klímaváltozás olyan gyökeresen meg is változtatja a világot, hogy valódi, mindennapi kihívás lesz az élet, a nomád népek fognak a legtovább kitartani.

Miközben figyelem őket, minden mozdulatukban látszik: pontosan tudják, mit és miért tesznek. Itt nincs csettintésre sem áram, sem forró víz, de még ivóvíz sem. A természet minden rezgését ismerik, felismerik, és olyan természeti tudásuk van, amelyről a városlakók már régen megfeledkeztek.

Ahogy a késsel bánnak, a hószánokat javítják, a ruhájukat készítik, vagy a bőrt nyúzzák, látom, hogy több mesterség van a kezükben. Nem jelent számukra kihívást, amikor meg kell javítani valamit, elő kell készíteni az állatot, esetleg annak a bőrét és szőrét tartósítani.

Kutyák és emberek

A kis, mindössze hároméves Eva most még leginkább játszik, de azért már figyeli, hogy az anyja éppen mivel foglalatoskodik. Odakint is egyre több időt tölt, ám nincs oka félni, hiszen a nyenyec lajkák, amelyekből számolatlan él a táborban, mind értik, hogy vigyázniuk kell a lányra.

Amikor a kutyák ételt kapnak, kikötik őket, később Eva gondoskodik szabadon engedésükről. Lekötözi láncaikat, majd esve-kelve elindul velük a süppedős hóban, a kutyák pedig nem rohannak, minden mozdulatát őrzik.

A nyenyec lajka a legjobb barátja a rénszarvaspásztoroknak errefelé, minden mozzanatukból sugárzik az értelem és az, hogy ilyen zord időben is jól elboldogulnak. Ellentétben a többi lajkafajtával, őket kifejezetten a rénszarvasok terelésére szelektálták, így kitűnő terelőösztönnel bírnak, az emberrel barátságosak, de jelző és házőrző kutyának sem utolsók.

Ezen a tájon szükséges az úgynevezett duplabunda, amely a legzordabb időben is melegen tartja őket. Időnként néhány szerencsés kiválasztott a sátorban tölti az éjszakát, ez azonban nem igazán jellemző, csak akkor fordul elő, amikor a kis Eva éppen úgy dönt.

A nyár közeledtével az ember-kutya csapat összeáll: együtt élnek egy kihívásokkal teli világban, az Urál szívében.

The post Nyenyecek vidékén: így élnek nyelvrokonaink a tundrán first appeared on National Geographic.