A rómaiak időtöltései közül a gladiátorjátékok váltják ki a legnagyobb érdeklődést és borzasztanak el bennünket leginkább – nem utolsósorban azért, mert ha újjáélednének a viadalok, minden bizonnyal sokan rajonganának értük. Pedig ezt a leginkább rómainak tartott szórakozást nem a rómaiak találták fel. A kétes megtiszteltetés az etruszkokat, a nevezetes ókori itáliai népet illeti meg, amelyik nagyjából a Kr. e. 1. évezred elején jelent meg a történelem színpadán. A gladiátorok – egyfajta emberáldozat gyanánt – az etruszkok temetésein vívtak egymás ellen halálig tartó küzdelmet. A rómaiak számos szokásukat az etruszkoktól vették át, emiatt talán törvényszerű volt, hogy miután az Itáliai-félsziget domináns hatalmává váltak, lelkesen adoptálták a gladiátorküzdelmeket is. Állítólag Decimus Junius Brutus, aki a későbbiek során consuli tisztséget is viselt, rendezett elsőként gladiátorviadalt elhunyt apja tiszteletére Kr. e. 264–262 körül.
Mégis, mint az ókori római történelem oly sok ikonikus elemét, a halálos küzdelem tömegkulturális termékké tételét is alapvetően Julius Caesarnak köszönhetjük. Kr. e. 65-ben Caesar arra használta aedilisi (alacsonyabb rangú tisztségviselői) pozícióját, hogy nyilvános bemutatókból álló programokat szervezzen – Suetonius, a történetíró szavaival élve –, „hogy elnyerje a tömegek jóindulatát”. 320 gladiátorviadalt és állatviadalt rendezett – a saját nevében vagy aedilis társával, Marcus Bibulusszal együtt, de úgy intézte, hogy mindenki azt gondolja, hogy mindez alapvetően az ő érdeme. Persze az első pillanattól kezdve ez volt a célja.
Pedig a 320 viadalon a résztvevő gladiátorok számát – Caesar eredeti tervéhez képest – alaposan lecsökkentették, ugyanis olyan nagyléptékű látványosságban gondolkodott, hogy a szenátusban ülő politikai ellenfelei megrémültek a gondolattól, hogy Caesar pénzén ennyi felfegyverzett ember gyűlik össze Rómában. Ezért törvényt hoztak és maximálták a résztvevők számát.
Félelmük nem volt alaptalan. A köztársaság utolsó időszakában a gátlástalan politikusok számára sok esetben a gladiátorok biztosították a kellő izomerőt. A Kr. e. 50-es évekre, amikor a római politika egyre inkább a három imperator, Caesar, Pompeius és Crassus körül polarizálódott, egyes közszereplők a politikai céljaik elérése érdekében előszeretettel használtak erőszakos megoldásokat. Kr. e. 57-ben a hírhedt szenátor, Publius Clodius Pulcher egy csapat gladiátorral megtámadta azokat, akik azért jöttek össze, hogy megszavazzanak egy intézkedést. A fegyveresek a szenátor ellenfelei közül többeket megöltek.
Rómában a gladiátorjátékok rendezése később a császárok kiváltságává vált. Az első közülük Augustus (Caesar örököse és unokaöccse) volt, aki több gladiátorküzdelmet szervezett, amelyeken nagyjából 10 ezer harcos vett részt. Ez előrevetítette a játékok jövőjét.
Spartacus életveszélyes fenyegetést jelentett fogvatartóinak
Ma talán különösnek tetszik, de néhány gladiátort az erőszak nimbusza vonzott erre a pályára, és gyakorlatilag önként vállalták ezt az életformát. A többségük azonban kényszer hatására lépett fel az arénában, ők főként bűnözők és hadifoglyok közül kerültek ki – de ez nem jelenti azt, hogy felkészítés nélkül vettek részt a viadalokon. A gladiátorok gyakran hosszú órákat töltöttek naponta gyakorlatozással, harci képességeik tökéletesítésével. Az alapos kiképzés egész biztosan látványosabbá tette a küzdelmeket, ugyanakkor komoly kockázatot jelentett a rómaiak számára.
A leghíresebb rabszolgafelkelést persze Spartacus, a római hadsereg egykori katonája vezette, akit rabszolgává tettek, majd eladtak a capuai gladiátoriskolába, ahol magas szintű kiképzésben részesült. Ez a háttér, vezetőjük természetes intelligenciájával párosulva, félelmetes haderővé kovácsolta Spartacus hivatásos gladiátorokból álló seregét. Rómának két évébe (Kr. e. 73–71) és két hadseregébe került, mire sikerült leverni a felkelést. A győzelmet követően a lázadókat keresztre feszítették a Via Appia, a Rómából Brundisiumba (a mai Brindisibe) vezető út mentén.
Spartacus hadserege részben azért rendelkezett ilyen hatékony harcerővel, mert a gladiátorok sokoldalú kiképzést kaptak: a hadseregben rendszeresített fegyvereken túl más eszközök használatához is értettek, például a görbe kardhoz vagy a háromágú szigonyhoz és a hálóhoz. Emellett nem volt idegen tőlük a védőeszközök, a sisakok, pajzsok, vértek használata. Többféle gladiátor harcolt az arénában:
- A retiarius (a rete = „háló” szóból) nem viselt sisakot és hálóval, tőrrel és háromágú szigonnyal felfegyverkezve küzdött az arénában.
- A karddal és kis pajzzsal felfegyverzett murmillo a görög tengeri halról („mormülosz”) kapta a nevét, mert a sisakján hosszú, magas taréjt viselt.
- A secutor („üldöző”) egyszerű, két szemnyílással ellátott sisakot viselt, amin nem volt taréj, így az nem akadt bele a retiarius hálójába és karddal, valamint nagy pajzzsal volt felfegyverkezve.
Hogy melyik gladiátor mire specializálódott, az elsődlegesen a testi adottságaikon múlt. A legnehezebb fegyverzetet viselőknek erősnek kellett lenniük, míg a retiariusoknak agilisnak és gyorsnak. Valószínűleg fontos volt, hogy ki honnan származott, mivel a szerepjáték is a műfaj része volt. A gladiátorviadalok legalább annyira a show-ról szóltak, mint az erőszakról. A brutalitás és a színészkedés elegye komoly hírnevet szerezhetett a gladiátornak, valamint kivívhatta az ellenkező nemű közönség csodálatát.
A gladiátorok nemcsak a női szíveket tudták meghódítani, hanem akár a szabadságukat is elnyerhették. Néhányan még gladiátoriskolát is nyithattak, válogathattak a rabszolgák és a foglyok közül, kitaníthatták őket a harc művészetére, illetve kikölcsönözhették őket a különböző bemutatókra. Ahogyan Spartacus esete is bizonyítja, ezek a készségek potenciálisan veszélyessé tették a gladiátorokat.
Tömegverekedés tör ki Pompeiiben
A Kr. u. első század első pár évtizedben Tiberius császár két cohors katonát küldött az észak-itáliai Pollentiába (ma Pollenzo), és statáriumot vezetett be. A csapatok a közbiztonság megőrzése érdekében sok embert börtönbe vetettek, többek között a városi tanács tagjait is. A szélsőséges intézkedésekre egy gladiátorviadal – pontosabban annak elmaradása – adott okot.
Pollentia lakosai ki akarták erőltetni, hogy egy prominens centurio szedje össze a szükséges összeget, hogy játékokat rendezhessenek az arénában. Mivel nem tette, a tömeg meggyilkolta, majd nem volt hajlandó kiadni a holttestét addig, míg – Suetonius szerint – erőszakosságuk „az örökösöktől egy gladiátori játék rendezésére elegendő összeget ki nem csikart” (Kis Ferencné fordítása).
Később, még az 1. század folyamán Pompeiiben még ennél is szélsőségesebb esetet jegyeztek fel. A város adott otthont a római világ egyik legrégibb kőamfiteátrumának, amit Kr. e. 80 és 70 között építettek. Pompeii magisztrátusának nemzedékei versengtek egymással, és ennek egyik eszközeként gladiátorviadalok rendezésével próbálták elnyerni a polgárok kegyeit. Mindez Kr. u. 59-ben csúnya véget ért.
Akkor kezdődtek a bajok, amikor egy Livineius Regulus nevű bajkeverő – akit eltávolítottak a szenátusból – úgy döntött, hogy gladiátorjátékokat rendez Pompeiiben. A városban élő támogatói összegyűltek az arénában, és ugyanígy tettek a szomszédos Nuceriából való riválisának támogatói is. Először csak elkezdték egymást sértegetni, ami Tacitus római történetíró szerint „a vidéki városok ingerlékenységére volt jellemző”. Aztán a két politikus támogatóinak tábora sajnálatos módon kövekkel kezdte dobálni egymást, majd ahogy egyre durvább lett az összecsapás, előkerültek a kardok is. Mivel több volt a pompeii lakos, mint a nuceriai, az előbbiek hamarosan felülkerekedtek ellenfeleiken. „Ennek eredményeként – írta Tacitus – sok nuceriait megnyomorodva vagy sebesülten vittek a fővárosba, míg sokan gyászolták gyermekeiket vagy szüleiket.”
Pompeiit a botrányos eset miatt komolyan megbüntették, 10 évre betiltották a gladiátorviadalok rendezését. Ami a bajkeverő Livineiust és társait illeti: valamennyiüket száműzték.
Nero harcra kényszeríti a szenátorait, örömöt szerezve a köznépnek
A gladiátorviadalokkal kapcsolatos elsődleges probléma az volt, hogy a gladiátorok nem tudták túl változatosan halálba küldeni ellenfeleiket a rómaiak szórakoztatására, így a műfaj egy idő után unalmassá vált a „műértő” közönség számára.
Nero uralkodása alatt (54–68) a vér és a vérontás már sablonossá vált, az ásítozó közönség félálomban nézte végig a brutális látványosságot. Az impresszáriók ugyanazokat a régről ismert forgatókönyveket vitték színre, márpedig ínyencekből álló közönség igényeit kellett kielégíteni. Petroniusnak, Nero „divatgurujának” Satyricon című könyvében az egyik szereplő panaszkodik a pocsék játékok miatt, ahol csak vén, leharcolt gladiátorokat lehet látni, „akik már attól elterülnek, ha az ember rájuk fúj”. A harcosok olyan pocsékul teljesítettek, hogy végül büntetésként mindegyiküket megkorbácsolták, mivel nem küzdöttek egymással elég lelkesen.
Nero nevelője, a sztoikus filozófus Seneca, barátjának küldött levelében írta, hogy mélyen csalódott, amikor megtekintette a délben rendezett egyik viadalt: „Véletlenül megálltam egyik délben az előadást megnézni abban a reményben, hogy elszórakozom a szellemességén és kikapcsolódom ott, ahol az ember tekintete megpihenhet embertársaink halálának látványán. Mégis ennek az ellenkezője történt – panaszolta. – A korábbi harcok ezzel összehasonlítva kegyesek voltak. Minden tréfát félretéve, ez egyszerű gyilkosság. A harcosok nem viselnek vértezetet, és egész testük ki van téve a támadásoknak, amelyek közül egy sem vész kárba.” Hogyan tudta Nero felpezsdíteni az arénák hangulatát? Suetonius szerint többek között azzal, hogy arra kényszerített
Ez volt az egyik oka, hogy a tömeg szerette Nerót, a köznép körében népszerű volt: az arisztokrácia megalázásán remekül mulatott a plebs. Nem Nero volt az egyetlen császár, aki kreativitást mutatott, amikor a gladiátorjátékokról volt szó. Domitianus (81–96) női gladiátorok, ún. „amazonok” felléptetésével kedveskedett a közönségnek. Traianus Kr. u. 107-ben 123 napos játéksorozatot rendezett, ezalatt 11 ezer állatot mészároltak le és 10 ezer gladiátor harcolt egymással. A túlzás öncélúvá vált.
Körülbelül 80 évvel később a római tömegnek újfajta látványosságban lehetett része: egy gladiátor-császárban. Commodus, aki a Gladiátor (2000) című filmből lehet emlékezetes, beleszeretett az aréna csillogásába. Különleges lovakat szerzett be, és kocsihajtónak öltözött (sőt élt a gladiátorok között is). Cassius Dio történetíró, aki tanúja volt a bohóckodásának, így írja le: „Minden ruháját félredobva Mercuriusként lépett be az arénába; a bemutatót tunikában és mezítláb kezdte.”
Egy másik kortárs történetíró, Héródianosz azt írta: „Könnyű volt legyőznie az ellenfeleit a gladiátorviadalokban azzal, hogy megsebesítette őket, mivel ők császárként néztek rá, nem pedig gladiátorként, és hagyták győzni”.
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Ők voltak az ókor legveszélyesebb szexszimbólumai first appeared on 24.hu.
