A Green School Bali nemzetközi iskola diákjai és szüleik november végén egy különleges eseményen vehettek részt, ahol az On the Spot környezetvédelemről szóló évadának, a Vissza a természethez záró epizódját is levetítették.

A Balin és Indonézia egy távoli szigetén, Seramon forgatott film középpontjában Indonézia legismertebb herpetológusa, Ron Lilley áll, aki nemcsak a kígyómentésben, hanem a kígyókkal kapcsolatos ismeretterjesztésben is aktívan részt vesz. A „kígyósuttogóként” is emlegetett Lilley-t a filmvetítés után izgalmasabbnál izgalmasabb kérdésekkel halmozták el a lelkes diákok.

A kígyók nagykövete egy kalandos kígyóbefogással kezdődik, amelynek során Lilley egy közel háromméteres kockás pitont távolít el egy családi ház fürdőszobájából. A film érzékeny portrét rajzol Lilley-ről, aki életét a kígyók megértésének és védelmének szentelte, miközben rávilágít a kontrollálatlan urbanizáció és a természetes élőhelyek elpusztítása által előidézett globális problémára, a biodiverzitás drámai csökkenésére, amely újabb és újabb kihívások elé állítja az emberiséget.

A rendezvény napján alkalmam nyílt találkozni az On the Spot stábjával, akik immár negyedik éve élnek Balin, és mindkét gyermekük a fenntarthatóságra nevelő Green Schoolba jár. Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással a balinéz kultúráról és mentalitásról, az ősi tradíciók és a modern élet viszonyáról, környezeti problémákról, önismeretről, valamint a világban kialakult identitásválságokról beszélgettünk.

A Balin történt gyógyító szülés után úgy döntöttek, hogy határozatlan időre a szigetre költöznek. Azóta eltelt négy év. Mi az, ami különösen megkapó volt vagy nagy hatást gyakorolt önökre a helyiek világképéből, kultúrájából vagy életviteléből, mióta itt élnek?

Cseke Eszter: Azért jöttünk Balira, hogy itt születhessen meg a második gyermekünk, egy csodálatos korábbi filmszereplőnk, Robin Lim bábaasszonnyal. De hogy végül miért maradtunk itt, azt már nehezebb megfogalmazni.

Az összhang a természet és az emberek között, meg a látható és a láthatatlan között, mindig is vonzotta ide az embereket, és a koronavírus-járvány alatt ez különösen érződött.

Ez a harmónia minket is elvarázsolt.

Igaz, hogy egyre nagyobb a zaj Bali körül, és erősödik az a tendencia, hogy özönlenek a turisták, és minden talpalatnyi földet beépítenek, szinte szétcincálják a szigetet, beleértve a helyiek egy jó részét is, ami miatt ez most egy igen érdekes és sok szempontból fájdalmas korszak. Az azonban vitathatatlan, hogy a balinéz emberek sokkal inkább két lábbal állnak a földön, mint az európaiak. Ők egy földelt népség, és tudják, hogy honnan hová tartanak, még akkor is, ha letéríthetők ezekről az utakról.

S. Takács András: Egy kicsit lenyugtatott, filmes nyelven szólva belassított minket Bali. Az a passzív-agresszív, nyers és éles kommunikáció, amivel Európában gyakran találkozni – akár az utakon, tömegközlekedés során, akár az üzletekben –, kezdett nagyon harsánynak és idegennek hatni. Ebben a közegben, ahol élünk, van egy alapvető kedvesség és kisimultság, amihez egy jó értelemben vett nemtörődömség is párosul, mert a balinéz embereknek mások a prioritásaik. Sokkal fontosabb számukra a hitviláguk, a rítusaik és az egymásra való odafigyelés, a közösségben gondolkodás, mint az, hogy most dugó van, és mi lesz, ha elkésünk. Ha két autó majdnem összekoccan, akkor a sofőrök egymásra mosolyognak ahelyett, hogy elküldenék a másikat melegebb éghajlatra. Így is elég forró már ez a klíma.

Emlékszem, amikor 15 éve egy párhetes Srí Lanka-i forgatás után Londonban landoltunk, Ázsia után sokként ért minket az a merevség, amit a metrón tapasztaltunk. Egyetlen mosolygó arcot sem láttunk, ami szerintem a kapcsolódás hiányából fakad. Azt, ami itt, Balin megszokott és természetes; a mély kapcsolódás egymással, a családdal, a közösséggel és a környezettel, az európai kultúra többnyire elveszítette. Szóval ez a lelki nyugalom, ami négy éve körülvesz minket, sokat segített abban, hogy jobban jelen legyünk az életünkben.

Én csak négy hetet töltök Balin, amiből kettő már el is repült, de bármerre járok, azt látom, hogy a napi többszöri áldozati felajánlástól kezdve a templomi ceremóniákig a vallási szertartások és rítusok mélyen beágyazódnak a mindennapi életbe. Úgy tűnik, mintha ezek a szokások mozgatórugói lennének a közösségi életnek, ez pedig erős kontrasztként hathat és egyben értékes tanulságként szolgálhat a nyugati emberek számára, akik az individualizmust felértékelő környezetben szocializálódtak. Vajon az a rengeteg európai és amerikai turista, aki Balira látogat, mennyire tudatosan keresi a spirituális élményeket – azt a harmóniát, amelyet a saját környezetében nehezebben tud megteremteni?

S. Takács András: Ahogy az ubudi herceg is fogalmaz Az Istenek szigetében, függetlenül attól, hogy valaki bulizni jön Kutába vagy jógázni Ubudba, valahol mindenki az önmagával való mélyebb kapcsolódás lehetőségeit keresi. És akár tudatában vagy ennek, akár nem, a spirituális mélység és a rítusok, amelyek egykor minden kultúrában óriási jelentőséggel bírtak, és Balin – meg persze a bolygó sok más szegletében – fennmaradtak, visszahatnak az emberre. Akkor is, ha nem fogékony a spiritualitásra.

Cseke Eszter: Ezen a Békés-megye méretű, négy és fél millió lakosú kis területen, ahol a hinduizmus, a buddhizmus és a helyi ősi animizmus keveréke, illetve a muzulmán vallás tökéletesen megfér egymás mellett, a helyiek folyamatosan ápolják a kapcsolatot a természettel és a szellemvilággal. A 210 napos ciklusra épülő balinéz naptár szerint mindegyik templomnak, közösségnek, falunak, városnak megvannak a maga évente, kétévente, ötévente vagy akár húszévente megrendezett, sokszor titkos ceremóniáik. Számos olyan fontos esemény, amelyekbe a kívülállók nem látnak bele, de nem is az a lényeg, hogy mit látnak és mit nem, hanem az, hogy egy kicsit át tudják élni a helyiek szokásain keresztül ezt a kontinuitást.

A balinézek sok száz éve ápolják ugyanazokat a rítusokat, és bár az idők során nagyon sokat változott az életük, a kapcsolódást az őseikhez, a hitükhöz és a világképükhöz a mai napig megőrizték.

S. Takács András: Ennek a hitrendszernek az egyik sajátossága a földi világ és a szellemvilág közötti egyensúly fenntartása. Mintha Weöres Sándor Bali népéről írta volna a Szembe-fordított tükröket: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” A helyieknek ez lehetne az ars poeticája.

Az On the Spot Books sorozat legújabb kiadványának, A rítusok ereje című könyvnek egyik fő üzenete, hogy a rítusok nemcsak az ősi társadalmak, hanem minden modern ember természetes igényei is, hiszen érzelmi és pszichológiai értelemben is segítenek azáltal, hogy összekötnek bennünket egymással és a múlttal. 

S. Takács András: Ezért is tartottuk fontosnak, hogy magyarul is megjelenjen Dimitris Xygalatas antropológus könyve. Másrészt pedig azért, hogy a Balin forgatott minisorozatunknak, Az Istenek szigetének egy tágabb kontextust adjunk – merthogy mi kimondottan Baliról mesélünk, de rengeteg más kultúra és hely van, ahol fel lehet lelni hasonló mintázatokat és mélységeket a rítusok körül. A nyugati ember életében is ugyanúgy jelen vannak a rítusok – és nem csak a vallásgyakorlás világában –, csak talán nem vesszük észre vagy nem tudatosítjuk őket, mert beágyazódtak a mindennapokba, és nem olyan látványosak, feltűnőek, mint egy ősi törzsi szertartás.

Az On the Spot epizódjaiban láttunk már születési, esküvői és halotti rítuálékat is a világ más-más tájáról. Melyik volt a legmeghökkentőbb ceremónia, amelynek szemtanúi voltak?

S. Takács András: Úgy 12 éve, amikor Malajziában forgattunk, elkezdtünk követni négy civilt, köztük egy ügyvédet, meg egy szórakozóhely tulajdonosát, akik részt vettek a tamil hinduk legfontosabb zarándoklatán, a thaipusam kavadi fesztiválon. Erről a szélsőséges rítusról is ír Xyagalatas antropológus professzor a könyvben. A zarándoklat megkezdése előtt a hívők hegyes tárgyakkal, kis lándzsákkal meg kampókkal átszúrták az arcukat és a nyelvüket, ami a csend fogadalmát jelképezi.

Nálunk szkeptikusabb stábot szerintem nem látott a thaipusam fesztivál, ám a legnagyobb megdöbbenésünkre azt tapasztaltuk, hogy a férfi, aki a szemünk láttára, a kamerák előtt átszúrta az arcát meg a nyelvét azzal a kis lándzsával, nem vérzett.

Elképesztő volt! Érdekes módon az a srác vérzett, aki a legbizonytalanabbnak tűnt, és nem hitt eléggé önmagában meg ebben a rituáléban.

Xygalatas ezt a szertartást egyébként tudományos módszerekkel is tanulmányozta, megfigyelte, hogy milyen biokémiai folyamatok zajlanak le a hívők agyában, azaz milyen parancsokat ad az elméjük a testüknek, amikor ebbe a transzállapotba kerülnek. Szóval ez az extrém szertartás is benne van a görög antropológus könyvében, és innen jutunk el az európai meg az amerikai kultúrában jelenlévő rítusokhoz; az ünnepeinkhez, a pohárköszöntőhöz és a kézfogáshoz.

Vannak köztük apró, ám fontos, ősi jelentéssel bíró rítusok, amelyeknek a gyökereire mi már nyilván nem emlékszünk és nem tudatosulnak bennünk. De pont arról szól a könyv, hogy ha ezeket a szokásokat képesek vagyunk újra felfedezni, az új perspektívát nyújthat az emberi kapcsolatokban, így a kézfogás sem csak egy automatikus, tartalmatlan mozdulat lesz, hanem egy mély jelentést hordozó aktussá válik.

Mi az oka annak, hogy a balinézek a modernizáció és a turizmus térnyerése ellenére is meg tudták őrizni kulturális értékeiket és hagyományaikat?

Cseke Eszter: Nagyon reziliens nép a balinéz. A múltjuk is bizonyítja, hogy a jég hátán is – nemcsak megélnek, hanem – összetartanak. Ennek az erős közösségi szellemnek, az összefogásnak köszönhetően pedig minden tragédiából felálltak. Az, hogy egyre többen akarnak egy picike szeletet Baliból, egy igen kiélezett pillanat a sziget történetében. Bízom benne, hogy ezt az óriási influxot is túl fogják valahogy élni a balinézek.

S. Takács András: Amikor az 1840-es években jött a holland hadsereg, hogy Balit is beolvasszák a Holland Kelet-indiai Társaság területébe, komoly ellenállásba ütköztek. A balinéz nemesség és támogatóik kiálltak a partra a lándzsáikkal meg a macsétáikkal, de nem a hollandoknak mentek neki, hanem rituális öngyilkosságot követtek el. Ez a sztori pedig akkorát szólt a sajtóban, hogy a holland közvélemény teljesen kiborult, hogy mit tesz az országuk ezzel a kultúrával.

Ekkor a gyarmatosítók hátrébb léptek, mert rájöttek, hogy itt nem lehet ugyanazt tenni, mint a többi kolónián. Részben ennek tulajdonítják azt, hogy erre sokkal finomabb formában történt a gyarmatosítás. Az, hogy a balinézek inkább a halált választották, mint hogy megadják magukat, sokat elárul az identitásukról, talán ennek az attitűdnek köszönhetően tudták megvédeni és fenntartani kulturális örökségüket.

Mi a helyzet a természeti értékekkel? Nem tudja elkerülni a figyelmemet az a sok szemét, amely a tengerparton és az utak vagy a folyók mentén hever, miközben Ubud központjában nonstop dolgoznak a szemétszedők. De az építkezések nagy aránya is szembetűnő. Az Istenek szigete második részében az ubudi herceg is megemlíti, hogy azért vásárolt meg a dzsungelben egy földterületet, hogy ne építsenek oda is egy hotelt, ami beszennyezné az ott lévő forrást. Milyen megoldások születnek Balin a legégetőbb környezeti kihívásokra?

S. Takács András: Az egyik legsürgetőbb probléma valóban az, hogy nyakló nélkül épülnek a házak, villák meg szállodák, mert jön évente hatmillió turista, akik közül ráadásul néhány ezer itt is ragadna szívesen. Vannak, akik a távolból, látatlanban vesznek meg házakat vagy húznak fel új villákat, mert az milyen jó befektetés – ami szerintem ebben a formában nem igaz. Még nagyobb gond, hogy az új üdülőhelyek létesítése miatt erdőket irtanak ki és rizsföldeket dózerolnak le. Mára gyakorlatilag egyetlen nagy, egybefüggő erdős terület maradt a szigeten; a Bali Barat Nemzeti Park, ahol A kígyók nagykövete záró jeleneteiben Ron Lilley szabadjára engedi a pitont.

Mondanám, hogy mi is a probléma részei vagyunk, hiszen itt lakunk, viszont mi azért figyeltünk arra, hogy az otthonteremtésünkkel ne pusztítsunk.

Egy indonéz építész által 25 éve felhúzott házat újítottunk fel, amelyből Eszter csodálatos otthont varázsolt. Ami pedig a szeméthelyzetet illeti, néhány hónappal ezelőttig a lakossági szemétszállítás szelektívnek biztos nem volt nevezhető. De elkezdődött, most már a helyi szemetesautó is szétválogatva viszi a háztartási hulladékot a telepre. A faluban, ahol lakunk, azt mondják, hogy ez már mindenkinek jár azért a csekély összegért, amelyet szemétdíj címén befizetnek a lakosok.

Emellett továbbra is igénybe vesszük az ecoBali nevű civil szervezet szolgáltatását, akik hétről hétre elszállítják a szelektíven gyűjtött szemetünket. A szállodák mellett sok Balin élő külföldi, akinek módjában áll, ügyel erre. Szóval újabban párhuzamosan megy ez a privát szolgáltatás a nagy lakossági szemétszállítással, aztán meglátjuk, hogy hova fut ki. Az elmúlt években jó néhány ígéretes kezdeményezés jött létre a sziget tisztán tartására, ilyen például az illegális szemétlerakókra vadászó Sungai Watch nevű civil szervezet, amelynek az önkéntesei eddig több mint ötszáz tonna hulladékot gyűjtöttek össze a folyókból és a tengerpartokról.

Az On the Spot Vissza a természethez című évadjában olyan inspiráló történeteket mutatnak be, amelyek rávilágítanak, hogy kellő elszántsággal és összefogással visszafordítható a természet pusztulása. Milyen szerepet játszanak ezek a helyi kezdeményezések a globális változások elérésében?

Cseke Eszter: Nagyon fontos megmutatni, hogy megfelelő döntésekkel és tettekkel nemcsak megállítani lehet a természetes élőhelyek pusztulását, hanem regenerálhatjuk is azokat. De a rendszerszintű változás, az, hogy az egész bolygót újra élhetővé tegyük, sajnos nem ezeken a lokális megoldásokon múlik.

S. Takács András: Borzasztóan fontosak a kiscsoportos összefogások, mert ha ezek nem lennének, akkor már égne az egész világ. Csakhogy ez egy szélmalomharc, mert amíg az egyénre van tolva a felelősség, amíg arról van szó, hogy hogyan gyűjtjük a szemetet, nem pedig a bolygót a profit oltárán feláldozó legnagyobb olajvállalatok felelősségéről, addig minden törekvésünk veszett fejsze nyele.

Mi egyéni sztorikat, mikrotörténeteket mesélünk el, amelyek persze szervesen kapcsolódnak fontos társadalmi-gazdasági kérdésekhez, az On the Spot műfaja és munkamódszere azonban nem alkalmas arra – és nem is célja –, hogy a legnagyobb olajcégek után menjen. Ezt megteszik más nagyszerű ismeretterjesztő filmek meg könyvek, amelyeket mi is igyekszünk népszerűsíteni. Ilyen a Greta Thunberg neve alatt megjelent Klímakönyv is, amely a legátfogóbb és legkomplexebb képet adja arról, hogy mi történik jelenleg a bolygóval, amit örökül hagyunk a gyerekeinknek.

A könyvben közgazdászoktól kezdve klímakutatókon át Nobel-díjas tudósokig több mint száz szakértő osztja meg a klímaválsággal és a megoldásokkal kapcsolatos gondolatait, és az nem lehet, hogy egy ilyen fontos, minden ember számára szóló könyv magyarul nem elérhető, mert egyszerűen nem volt kiadó, amely megvette volna. Felelősségünknek éreztük, hogy pótoljuk ezt a hiányt.

Legújabb sorozatukban, az Istenek szigetében egy másik, ugyanakkor nem kevésbé fontos dilemmát, az identitáskeresés nehézségeit járják körül, mégpedig az ubudi királyi család két tagjának személyes történetén keresztül. Mennyire egyetemes az ő történetük egy olyan világban, ahol az ősi kultúrák folyamatosan küzdenek azért, hogy hagyományaikat megőrizzék, miközben a modern élet kihívásaihoz próbálnak alkalmazkodni? 

Cseke Eszter: Teljes mértékben univerzális, de nemcsak azért, mert a globalizáció árnyékában a kulturális értékek egyre több helyen feledésbe merülnek, átalakulnak, vagy akár teljesen eltűnnek, hanem azért, mert ma már mindenféle identitásválság van a világban.

S. Takács András: Amúgy eredetileg nem arról akartunk forgatni, amiről ez a minisorozat szólni kezdett. A királyi családon keresztül szerettünk volna bepillantást nyerni a balinézek kultúrájába, vallásába és a rítusaikba.

A több mint fél éven át tartó forgatás során olyan ceremóniákra is bejutottunk, ahová idegeneket nem engednek be, ezért ez a sorozat nekünk egy igazi megérkezés volt Balira – másfél év itt élés után.

Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy az ubudi herceg is legalább olyan útkeresésben van, mint azok az emberek, akik nyugatról keletre vándorolnak.

Az első film főszereplője, Tjok Raka Kerthyasa, az ubudi királyi család leszármazottja több mint húsz generáció hagyományát szakította meg, amikor a ‘70-es években feleségül vett egy ausztrál nőt, és az ubudi palotából Sidney-be költöztek. Az ügy persze hatalmas botrányt keltett, hiszen Tjok Raka az egyik utolsó őrzője ennek az ősi kultúrának. A fián, Tjok Gde Kerthyasén keresztül, aki Ausztráliában született és nevelkedett, már a kultúrák összefonódását vagy éppen összeférhetetlenségét figyelhettük meg. Szóval sejtelmünk sem volt róla, de rengeteget hozzátett a történethez, hogy pont egy olyan kimerevített pillanatban forgathattunk vele, amikor ő is egy mély önkeresésben van, akárcsak mi – persze családi hátterénél fogva az ő története bonyolultabb is, mint a miénk.

Cseke Eszter: Sokféle identitásválsággal küzd a mai ember – a bolygóhoz, a természethez fűződő kapcsolatunk alapjaiban sérült. Az urbanizált társadalom gyakorlatilag szakítást jelent a természettel. A gyerekek úgy nőnek fel, hogy alig töltenek időt a szabadban, holott az embernek lételeme a természettel való közvetlen kapcsolódás.

Ennek elvesztése azonban csak egy része az identitásválságnak. A közösségeinkben, a családjainkban is egyre nagyobb a bizonytalanság: hogyan lehet a mai világban gyerekeket nevelni?

A közösségek, a családok szerepe mind átalakulóban van, és ez óriási káoszt okoz.

Az a rengeteg szerep, amelyet magunkra öltünk, tovább fokozza a zavartságot, és bárhová megyünk a világban, visszük magunkkal a gyerekkori traumákat, a közösségben megélt válságokat. Tehát az elvándorlás önmagában nem megoldás, egy nyugisabb, természetközelibb környezetben ugyanakkor több lehetőség van kibogozni az összekuszálódott szálakat.

S. Takács András: Talán mi vagyunk az első nemzedék, amelyiknek nem ciki pszichológushoz vagy párterápiába járni. A szüleink generációjában fel sem merült, hogy fontos lenne kibogozni a traumákat. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy otthon egyszerűen nem lehet szakembert találni, mert túlterheltek a pszichológusok. Ez is azt tükrözi, hogy komoly elakadásokkal küzd a társadalom, és hogy az emberek foglalkozni kezdtek a lelki és mentális problémáikkal.

Cseke  Eszter: A terápia azonban csak az önismereti munka kezdete vagy egy szegmense. Ami a testben zajlik, az egy külön dimenzió, több oldalról kell dolgozni magunkkal, hogy valóban jelen legyünk az életünkben, és a gyerekeinket is képesek legyünk bevonódva nevelni.

S. Takács András: Egy angol breathwork-terapeuta nemrég ezt úgy fogalmazta meg egy beszélgetésünkben, hogy az önismereti út olyan, mint egy háromlábú szék, amelynek az egyik lába a kognitív terápia, a másik a spirituális munka, a harmadik pedig a testi vagy más néven szomatikus megközelítés. Az önismeret komplex és többoldalú folyamat, és nem pusztán arról szól, hogy terápiába járunk.

Mint a legtöbb interjúalany, az ubudi herceg és GuruMaa Savitri jógini és reikimester is őszintén mesél belső vívódásairól, ez az intimitás és „lecsupaszodás” pedig a nézőt is mélyen megérinti és elgondolkodtatja –  számomra legalábbis Az Istenek szigete már-már felért egy terápiás üléssel. Hogyan építik ki a bizalmat az interjúalanyokkal, mi a titka annak, hogy ilyen őszintén kitárulkoznak a kamerák előtt?

Cseke Eszter: Erre nincs konkrét magyarázat, de talán az őszinte kíváncsiság és az empátia keveréke a kulcsa annak, hogy meg merik osztani legbelső érzéseiket. Az alany vagy elhiszi, hogy megnyílhat, vagy nem. Másfelől valahol minden ember vágyik arra, hogy kíváncsiak legyenek rá, minket pedig tényleg nagyon érdekel, akivel épp forgatunk. Végül pedig ők is, mi is úgy ülünk ott, hogy pontosan tudjuk: ez nem pusztán a szereplőnk történetéről és a mi érdeklődésünkről szól, hanem egy sokkal nagyobb kép részei vagyunk, és ha mindannyian jól csináljuk a dolgunkat, akkor azzal adott esetben másoknak, a nézőknek is segítünk egy-egy filmmel közelebb kerülni önmagukhoz.

S. Takács András: Ahhoz pedig, hogy ez tényleg működjön, minden porcikával az adott emberre kell összpontosítani. Hatalmas ereje van annak, ha a forgatás minden pillanatában jelen vagyunk, és nem azon gondolkodunk, hogy az alany milyennek lát minket, hogy mennyi pénzt keresünk ezzel, vagy hogy a nézőnek tetszeni fog-e a történet. Számunkra ez a dokumentumfilm-készítés alapja, amit már az egyetemen megtanultunk, Bali pedig segített elmélyíteni és életformává alakítani. Gyönyörű példa erre Wim Wenders legújabb filmje, a Tökéletes napok, amely egy tokiói közvécétisztító mindennapjait mutatja be. A főszereplő olyan szinten jelen van élete minden egyes pillanatában, hogy az már egy meditatív állapot. Szeretnék én is úgy jelen lenni az életemben, meg a kamerával a kezemben, mint ahogy Hirayama vécépucolás közben.

Az európai egészségügyben szerzett tapasztalatok és a Balin átélt szülésélmény fényében mi a véleményetek a nyugati és a keleti orvoslásról, illetve azok viszonyáról?

Cseke Eszter: A keleti gyógymódok több ezer éves orvosi tudáson és gyakorlaton alapulnak, amelynek lényege, hogy megismerjük a testünket, hallgassunk a szervezetünk jelzéseire és törekedjünk egy egészséges, harmonikus életmód kialakítására és fenntartására, azaz előzzük meg a betegségeket. Ezzel szemben a nyugati orvoslás, amely ugyan tele van nagyon hasznos és fontos gyógymódokkal, hajlamos elnyomni a testtel való kommunikációt. Szerintem abban rejlik a hiba, hogy a két megközelítést folyton összehasonlítják, versenyeztetik egymással, ahelyett, hogy összevonnák azokat. Ez pedig csak súlyosbítja az identitásválságainkat, hiszen gondoljunk csak bele: ha az ember azt mondja, hogy csak és kizárólag a nyugati orvoslás gyógyszeres kezeléseire nyitott, akkor mindent el kell hallgattasson a testében, az érzéseit, érzeteit és megérzéseit azzal kapcsolatban, hogy mire van szüksége a gyógyulás érdekében.

Én orvoscsaládból származom, és nagyra értékelem a nyugati medicinának azt a részét, amelyre tényleg szükség van, ugyanakkor nagyon ijesztőnek és károsnak tartom azt az oldalát, amely az üzletről szól, arról, hogy azért gyógyszerezünk embereket, hogy jutalékot kapjunk, és hogy a nagy gyógyszergyártó cégek terjeszkedni tudjanak.

A legemberibb és leghatékonyabb módszer az integratív elmélet lenne, vagyis az, hogy mindenből kiragadjuk és hasznosítjuk azt, amire szükségünk van. Természetesen ha nagy baj van, akkor antibiotikumot szedek, viszont ha nincs nagy baj, akkor nem szennyezem vele a testem, és nem pusztítom vele a mikrobiomomat, különben hosszú távon lesz nagy baj.

S. Takács András: Az életmentés tekintetében természetesen nagy szükség van a modern orvostudomány eszközeire és beavatkozásaira, és az élettartam meghosszabbításában is hatékony tud lenni. Ugyanakkor van egy komoly ellentmondás: 2022-ben az Egyesült Államok költötte messze a legtöbb pénzt az egészségügyre az OECD-tagországok közül, miközben a születéskor várható élettartam tekintetében a 31. helyen szerepelt a 38 ország közül.

Cseke Eszter: És ott van a legtöbb szülési komplikáció.

Sokkal több, mint egy harmadik világbeli országban, például Indonéziában.

S. Takács András: Nyugaton az emberek a felszínes és instant megoldásokra bízzák magukat, vagy éppen a tünetek elnyomásában látják a megoldást. Sokat elárul erről a helyzetről a The Economist egyik tavalyi címlapja: az illusztráció egy hatalmas hot-dog volt, benne egy injekciós tűvel, a cím pedig „Eat, inject, repeat”, azaz „Egyél, szúrj, ismételj”.

A cikk azokról az új, cukorbetegeknek kifejlesztett gyógyszerekről szól, amelyeket ész nélkül kapkodnak és fogyókúrás szerként alkalmaznak az emberek, holott a hosszú távú hatásaikat nem ismerjük, mert csak nemrég kerültek piacra, de azt már tudni, hogy az élet végéig szedni kell. Az elv egyszerű: az ember táplálkozzon és éljen nyugodtan egészségtelenül, legyen tele az otthona, a tányéra meg a szervezete méreggel, rombolja tovább a bolygót, mert a tudósaink úgyis előállnak mindenféle csodagyógyszerrel, amelyek majd helyrehozzák a károkat. Lehet így is élni, csak mi nem akarunk.

The post On the Spot: „Lehet így is élni, csak mi nem akarunk” first appeared on National Geographic.