Aki csak a fogyasztásban gyakorol hatást, de társadalmi kérdésekben nem foglal állást, azt nem influenszernek, hanem reklámfelületnek kellene hívni – állítja Kovalcsik Kriszti. A Lustalány nemcsak a Liluland építőköveként, hanem társadalmi felelősségvállalásban sem lusta, sőt, Kovalcsik Kriszti olyan témákat és ügyeket karol fel, amik fájón sokakat érintenek, mégsem beszélünk eleget róluk. Interjú.

„Sokszor érzem azt, hogy más emberhez képest aránytalanul jó az életem. És nekem emiatt nagyon gyakran lelkiismeret-furdalásom van. Annyira szerencsésnek érzem magam annyi mindenben, hogy néha úgy érzem, kompenzálnom kell, és visszaadnom valamit abból a sokból, ami nekem jutott.”

Lustalány soha nem akarta, hogy elkényeztetettnek és lustának tartsák, ezért már nyelviskolai angoltanárként is rengeteg olyan feladatot vállalt, amit más nem szívesen csinált. Ma talán éppen ugyanezzel a bizonyítási vággyal dolgozik a Lilulandben, ahol rengeteg céges és tartalmi terület tartozik hozzá. A gyártókkal való kapcsolatfelvétel és networking, a forgalmazói jogok megszerzése, a Liluland.hu webshop disztribúciója, az ügyfélkapcsolatok ápolása, és megannyi önálló tartalomgyártás, sőt, még némi moderálás is Kovalcsik Kriszti nevéhez köthető a gyarapodó szépségipari birodalomban.

Nővére, Kovalcsik Ildikó, azaz Lilu azt is elmesélte róla, hogy valójában a legapróbb részletekre – például egy kép miniatűr előnytelen szegletére, vagy egy másnak fel sem tűnő tartalmi pontatlanságra, egy nem megfelelő fogalmazásra, hangsúlyra – is úgy képes figyelmet fordítani, hogy pótolhatatlanná vált a munkája és a kettőjük között meglévő bizalmi tőke a cégben.

Ám Lilu – a Forbes Life téli címlaposa – mondott ennél meghatóbbat is: 

„Az az igazán menő, az a valódi influenszer, amit Babszi a saját oldalán csinál”.

És a Kovalcsik lányok valóban nem csak a Lilulandben aktívak; a szépségiparon túl mindketten saját arcéllel rendelkező, önerőből sikeres tartalomgyártók is, egyaránt hangosítva fel a társadalmi felelősségvállalás bizonyos ügyeit. Babszi, azaz Kriszti ráadásul a nőként ma még mindig bevállalósnak nevezhető terepen, kifejezetten közügyekben formál véleményt, miközben olyan közösségekért, szakmákért, vagy társadalmi csoportokért igyekszik tenni, mint például a következő generációk fejlődéséért felelős óvónőké.

Lustalány néven ma már csaknem negyvenezer követővel bír, holott néhány évvel ezelőtt még Instagram-fiókja sem volt, az úgynevezett influenszeri trendeket és teljesítményeket pedig egyáltalán nem követte.

A nevet nem ő választotta magának, hanem abban a társadalmi közegben égett rá még gyerekként, amelyben a testsúly értékítéletre okot adó, a véleményformálás legkegyetlenebb formáit sem nélkülöző stigmaként bélyegez meg mindenkit, akinek problémája van az evéssel. Pedig Kovalcsik Kriszti ezen a területen sem lusta: őszinte szembenézéssel és egyéni küzdelmei feltárásával teszi a társadalmi párbeszéd részévé az táplálkozási zavar és a helyesebb életmód ügyét.

A filtermentesség Kovalcsik Kriszti, azaz Lustalány kommunikációjának magja // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Sőt: egészséggel, egészséges táplálkozással, értékrenddel, test- és énképpel kapcsolatos posztjaival, az egészséges ént érintő ügyekről való megnyilvánulásaival hamar felkeltette az érdeklődést. Idén elnyerte az Elle Content Creator díját is, amely olyan tartalomgyártóknak jár, akik hitelesen, közszereplő nőként kifejezetten értékek mentén állnak ki, ráadásul nem félnek attól sem, ha bebizonyosodik, hogy távol állnak a tökéletességtől.

Márpedig ez a fajta a filtermentesség az eredetileg politológus végzettségű, korábban angoltanárként dolgozó Kriszti kommunikációjának magja. Népszerűsége napjainkban már arra is elég, hogy a kormánypropaganda néhanapján kipécézze. Nem véletlenül: Lustalány a nőket, anyákat, gyermeket tervező és -nevelő családokat érintő témákról, na meg az úgynevezett családbarát politikáról is posztol, gyakran csípős iróniával, máskor tüzes kérlelhetetlenséggel, és mindig egyenesen.

Humorával eközben arra is képes, hogy megtalálja a hidat a tudatos bőrápolás, valamint Magyarország – korántsem beauty – közállapotai között.

Értékekről, célokról, egyéni és társadalmi felelősségvállalásról beszélgettünk.

Forbes.hu: A politológus vagy a tanár éned az erősebb?

Kovalcsik Kriszti, Lustalány: Egyikből sem vagyok papírforma. Sokat kaptam közéleti műveltségből a politológiaképzésben, és nyilván mindig volt és van bennem egy ilyen érdeklődés is, de a tanítás és a kommunikáció már a nagyon intenzív nyelviskolai időszakomban értek meg. Viszont sosem voltam klasszikus iskolai tanár, ahogy szépségápolás-őrült sem, úgyhogy én csak én vagyok.

Pedig a posztjaidban érezhető egyfajta pedagógiai attitűd.

Ez nem feltétlenül szándékos vagy tudatos, viszont az tény, hogy szeretném erősíteni az egymás iránti tisztelet és megértés kultúráját, ahogy azt is, hogy minél többen tudják, mit jelent valójában az influenszer szó és szerep. Mert ez nem csak egy anyagilag kiaknázható pozíció, hanem legalább ugyanakkora társadalmi felelősség is. Nem tartom szitokszónak, viszont feladatnak igen. Ezért szerintem nem létezik olyan, hogy egy influenszer nem foglal állást közéleti kérdésekben. Mert akkor nem influenszerről van szó.

Ha nincs a kereskedelmin túli társadalmi üzenet, akkor az influence, avagy a befolyás sem valós?

Aki csak a fogyasztásban gyakorol valamiféle hatást, azt nem influenszernek, hanem reklámfelületnek vagy reklámarcnak kellene hívni.

„Nem létezik olyan, hogy egy influenszer nem foglal állást közéleti kérdésekben. Mert akkor nem influenszerről van szó” // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Viszont ma, Magyarországon a közéleti, politikai véleménynyilvánítás elég erős félelmekkel övezett terep. Neked mi erősítette meg ennyire a szólásszabadságod?

Ez alapvetően a családomból jön. Tehát az én szüleim nem arról híresek, hogy szűrőt vagy szájkosarat tegyenek a gyerekeikre. Nálunk mindig is az volt a szabály, hogy bármit lehet mondani, amíg nem bántasz vele másokat.

Ez a fajta elfogadás-kultúra másban is jelen volt nálatok?

Abszolút, mi ebben a szellemben nőttünk fel a tesómmal. Aztán elkerültem egy hardcore, egyházi középiskolába, egyenruhával, szigorú renddel és kemény szabályokkal. De ez egy amerikai suli volt, az osztályomban 12 gyerekből 6 különböző nemzetiségű, más-más családi, kulturális háttérrel. Ez pedig, az erős kontrollt jelentő iskolai falak között is megértésre, elfogadásra és egymás iránti tiszteletre tanított minket. És közben több mint tíz évig minden délutánom arról szólt, hogy kimentem Cinkotára a lovas barátaimhoz, és ott együtt lovagoltunk. Csodálatos emberek voltak, pedig nagyon másképp álltak a világhoz, mint amit a suliban láttam. Sőt, olyan erős volt a kontraszt, hogy az első félévben még a kocsiban átöltöztem mielőtt kiértem a lovardába, nehogy meglássák az egyenruhámat. De imádtam mind a két, nagyon más világhoz egyszerre tartozni, és szerintem ezért is tudok simulékonyabb és elfogadóbb lenni a különbözőségekkel.

Az elfogadás és az empátia fontos neked, ez sok posztodban megjelenik. De hogy kezdődött ez, azaz az influenszeri karriered a Lilulanden, aztán önállóan?

Őszintén? Rám lett szólva, hogy csináljam! (Nevet.) Nekem volt egy elég boomer Facebook-oldalam születésnapi köszöntésekhez, de semmi más. Még Instagramom sem volt. Viszont a Lilulandben cikkeket kezdtem írni, és az oldalakat is kezeltem, megtanultam, mit hogy kell csinálni. De az eszembe sem jutott, hogy önálló tartalomgyártóként fogok posztolni.

Távol állt tőled a nyilvánosság, miközben a testvéred első generációs médiaszereplő, évtizedek óta mozog ebben a világban.

Engem ez sosem vonzott, nem is tudtam hozzá kapcsolódni. Nyelviskolában dolgoztam, szerettem azt a környezetet. Amikor sok év küzdelem után, lombikkezelés nyomán végre terhes lettem, egy egészségügyi okból ágynyugalomra ítéltek. Ezért el kellet köszönnöm a nyelviskolától, legalábbis átmenetileg. Amikor pedig a lányom megszületett, benne volt a pakliban, hogy majd visszamegyek dolgozni, viszont korábban mindig én voltam az, aki azokat a munkákat vitte, amiket más nem akart, például eljártam reggel hatra tanítani a repülőtérre, vagy vállaltam a hétvégi és esti órákat.

Tudtam, hogy ezeket a jövőben már csak úgy csinálhatom majd, ha kevesebb időt töltök az óvodás vagy iskolás gyerekemmel. Ezt nem akartam sem neki, sem magamnak, viszont még nem volt kiforrott tervem a jövőre. És akkor mondta a tesóm, hogy elindítja a Lilulandet, menjek már el egy meetingre, nézzem meg, miről van szó. Nem igazán értettem, hogy nekem ehhez mi közöm. Kérték, hogy írjak egy cikket. Még sosem csináltam ilyet, vissza is kérdeztem, oké, de hogy kell? Mondták, hogy próbáljak ki valamit, aztán írjam le úgy, mintha egy barátnőmnek mesélném el. A céklával való hajfestésről volt szó, megpróbáltam, megírtam, és azt mondták: „te, ez jó”.

Eleinte kéthetente, aztán már szinte a hét minden napján írtál cikkeket a Lilulandre. Te bővítetted ezek témáját a klasszikus szépségápolástól a szoptatást vagy az anyák társadalmi helyzetét érintő kérdésekig?

Nem igazán hoztak lázba a szépségtesztelések, de egy idő után írhattam egy cikket arról, hogy a Victoria’s Secret esetében szerintem miért tök baromság, hogy van plus size modell a bemutatóikon. Működött, sokan elolvasták. És ezután a hasonló, testképpel, jó értelemben vett body positivityvel kapcsolatos témákban kezdtem el tartalmat gyártani. Senki nem szólt bele, nem volt iránymutatás, hogy ennek meg annak kellene benne lenni, ezért egyre személyesebbé váltak ezek a cikkek.

„Egész életemben azt éreztem, hogy valamiért az én súlyomat mindenki közügynek tekinti.” // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Aztán csak csináltál egy saját Instagram-oldalt.

Igen, mert addigra világos volt, hogy az én valódi témáim közügyek. A Liluland egy beautymagazin volt, ma is tisztán beauty tartalmai vannak. Szerintem ott már addig toltam a társadalmibb témákat, amíg lehetett, és engedték is nekem a határok feszegetését. Viszont egy ponton azért már felmerült, hogy miért nem csinálok egy olyan oldalt, ahol több olyat mondhatok el, ami bennem megfogalmazódik, de a beautyhoz nincs sok köze. Nekem erre a fajta figyelemre nem volt szükségem, sőt, tartottam is tőle. Visszagondolva az elején elég izzadságszagú posztjaim is voltak. Csak aztán egy egyházi főkolompos kinyögte, hogy a lombik bűn. Emlékszem, amikor este 11 körül elolvastam ezt a megjegyzést, felültem az ágyban és a telefonomon megírtam egy posztot, majd lefeküdtem. De berobbant, és elkezdtem kapni visszajelzéseket, hogy hányan viselik el a bántást anyóstól, testvértől, anyukától, szomszédtól, mindenkitől, amiért lombikoznak. Volt, aki írt, hogy a cikkemet kirakták a hűtőjükre, hogy mindig emlékeztessék magukat arra, miért csinálják ezt az egészet. Igaziból akkor éreztem meg, hogy van vagy lehet értelme annak is, ha elmondom a véleményemet.

A lombik, a gyerekvállalás és az anyaságot övező társadalmi elvárások ma is erős fókuszt kapnak az oldaladon.

Hát igen; amikor gyakorlatilag érintettség nélküli, középkorú férfiak megmondják, hogy mit csináljon egy nő a testével vagy az életével, a gyerek iránti vágyával – na, arra tudok ugrani.

A másik ilyen témád az egészséges én- és testkép. És most szándékosan nem body positivityt mondok, mert azzal kritikus vagy.

Mert ma ez már egy kicsit a struccpolitikát jelenti, ami nem őszinte. Nem szeretem, amikor a body positivity arról szól, hogy egyél, amit akarsz, és senkinek semmi dolga azzal, ha te chipsszel fojtod el az érzelmeidet. Mert ne hazudjunk: senki nem akar azon feszülni, hogy ha bemegy egy boltba, akkor talál-e ott magának ruhát. Senki nem akar azon feszülni, hogy ha elmennek a barátaival kirándulni, akkor ő az, aki utolsóként fújtat felfelé a dombon. Ezért sokat foglalkozom azzal, hogy törekedni kell az egészségre – fizikai és mentális értelemben is. Az utóbbi két évem már főként erről szól, magánemberként és tartalomgyártóként is.

Ez szülői felelősség?

Nyilván a kislányom az első, miatta is foglalkoztat a saját jelenem és jövőm. Nemcsak a testsúlyom és az egészségem, hanem akár az ezzel kapcsolatos gyerek- és tinédzserkori traumáim feldolgozása is. És az, hogy én ezt megtehetem, – mindig elmondom – egy baromi nagy kiváltság. Nehéz bejutni egy megfelelő, a táplálkozási zavarok területén jártas szakemberhez. Államiban szinte nincs is ilyen, magánban sokba kerül, és a várólisták sok hónaposak. Szerencsés vagyok, hogy megtaláltam a számomra megfelelő szakembert, és van rá módom, hogy egy hónapban egyszer vagy kétszer eljárjak hozzá anélkül, hogy a rezsi gond lenne utána. Ez egy nagy kiváltság ma Magyarországon. Két év alatt a terápia segített nekem rendbe tenni a dolgokat a fejemben, persze folyamatosan dolgozom magamon. És az, hogy a kajához való viszonyomat rendezem, nem jelentheti azt, hogy a testemmel nincs dolgom.

A testmozgás, és az idei futóversenyes kihívásod is így jött be a képbe?

Ebben volt egy hatalmas szerencsefaktor, hiszen magazincímlapra kerülhettem, amit egy olyan együttműködés kísért, amiben támogatták életem első futóversenyét. De közben meg azt sem mondom, hogy nekem ehhez semmi közöm, mert azért most már körülbelül 800. napja minden reggel meghozom a döntést, hogy a gyerek bundás kenyerének utolsó falatát nem eszem meg. Egy héten négyszer akkor is futni megyek, ha inkább telefont akarok pörgetni helyette. Tehát sok munkám van benne, és ha erről posztolok, az ugyan magánügyem, de az meg valójában közügy, hogy akarjunk tenni az egészségünkért.

Azt is mondtad egy podcastban, hogy „nem akváriumi fóka vagy, akit kajával kell jutalmazni a mozgásért”.

Nem, és ennek a tartalomnak nem is ez a célja. Nem versenynek és teljesítménytúrának fogom fel a sportot. Sokat dobott rajtam, amikor a terápián eljutottunk odáig, hogy a sport nem büntetés azért, mert megeszek valamit, és nem is előfeltétele, hogy megegyek valamit. Nekem a sport nem arról szól, hogy a legjobb vagy bajnok legyek, és nem is arról, hogy ha többet vagy gyorsabban futok, akkor itt vagy ott kisebb leszek, vagy ezt vagy azt megehetem. Az élvezet, amit ad, az hogy képes vagyok rá. És ez a legerősebb motiváló erő. Erősebb, mint az eredmény. Tök őszintén mondom: eljutottam odáig, hogy nem foglalkozom az eredménnyel.

És a visszajelzésekkel?

Az a bajom a visszajelzéssel, hogy gyerekkoromtól kezdve mindig kettő opció volt: vagy rám néztek; ó, fogytál, vagy rám néztek, és nem mondtak semmit, és akkor tudtam, hogy baj van. Innentől fogva, még ha dicséretet is kapok, elmondhatatlanul idegesít, kifejezetten utálom, hogy egyáltalán ez a téma, és hogy bárki ezzel foglalkozik. Mert egész életemben azt éreztem, hogy valamiért az én súlyomat mindenki közügynek tekinti.

Nőként azért ez gyakori, hiszen a női test gyakorlatilag értékmérő.

Pontosan, és minden más mindig eltörpül amellett a tény mellett, hogy hány kiló vagy. Kicsi korom óta marha sok ember próbált bennem ilyen-olyan eszközzel rossz érzést kelteni és megmondani, mi nem fog összejönni nekem az életben azért, mert nem vagyok vékony. És persze semmi sem jött be ezekből a fenyegetésekből, ezt segített tudatosítani a terápia. Mégis mintha mindig, mindenkinek lenne és lehetne véleménye a testedről, és ez árazna be a világban.

A női test olyan, mint a tőzsde: mindenki figyeli, mit mutat az árfolyam, azaz a számok.

De egy tartalomgyártónak pláne viselnie kell az extra figyelmet, ami a külsejét érinti.

Igen, viszont amit az oldalamon megosztok, arról én döntök. Én döntöm el, mikor van és lehet szó a testemről. És ez a döntés arra is vonatkozik, hogy nálam nincs retus, sosem mókolom meg a fotóimat. Ott van a futást érintő, antimotivációsnak nevezett posztom, az érmes képemmel. Azon azért látszanak a striák, látszik, hogy van hasam, hogy leizzadtam, és hogy semmi sem tökéletes. Egy hónapot gondolkodtam, hogy megoszthatom-e ezt a fotót magamról. De tudod mit? Ennek a képnek számomra az volt a tanulsága, hogy semmi nem történik, ha látnak. Ugyanúgy felkel a nap, ugyanúgy szar lesz a forint-euró árfolyam, ugyanúgy gyerekeknek nem lesz mit ennie ebben az országban. Semmi jelentősége a nap végén annak, hogy nézek ki, legalábbis a „jaj mások mit szólnak” szempontból.

„A gyerekeink sorsa, védelme, jövője az nem politika, jó lenne már végre ezt elfogadni.” // Fotó: Sebestyén László / Forbes

Sőt, özönlöttek a megerősítő és köszönetnyilvánító kommentek erre a posztra.

Tény, hogy ez jól esik, mert rengeteg üzenetet kapok, ami valahol igazolja, hogy megéri erről beszélni, és ezzel sokak érzéseit közvetíteni. Több száz képet kaptam nyáron például arról, hogy „nézd, miattad idén fürdőruhásként én is kint vagyok a családdal a strandon”. El tudod képzelni, milyen annak a nőnek érzelmi közösségre és megértésre találni, aki eddig kihagyta a gyerekeivel a strandolást!? Nekem ez a body positivity: tegyél érte, hogy a legjobb formádban legyél, de amíg nem vagy, addig se utáld már magad és minden egyes percedet.

Nem retusálod a fotóidat, ahogy a közéleti megnyilvánulásaidat sem. Ez hogy alakult ki?

Csak nem bírom az igazságtalanságot. Ösztön. És szokták mondani, hogy már túl sok politikai a tartalmam, és mondtak vissza együttműködést is velem azért, mert túl politikusnak ítélték az oldalam. Csak azt nem értem, hogy a közös ügyeink miért számítanak politikának vagy politizálásnak?

Engem soha senki nem láthat semmilyen pártrendezvényen, nem álltam és állok oda semmilyen politikai szereplő mellé, nem mondom el, hogy kire szavazok – azaz egyáltalán nem politizálok az oldalamon. A gyerekeink sorsa, védelme, jövője az nem politika, jó lenne már végre ezt elfogadni.

Van valamiféle kitűzött célod Lustalány oldallal? 

Tűzhetnék ki célnak hatalmas követőszámokat, de őszintén mondom: a cél az, hogy megmaradjon ez egy ilyen, szabadon kommunikáló, nyitott közösségnek. Minden olyan hozadék, amiről korábban álmodni sem mertem; az Éva magazincímlap, az Elle Content Creator díj, vagy hogy itt beszélgetünk most, az melengeti a szívem, ajándéknak fogom fel. De ennyi. Én sosem vágytam az ilyen jellegű ismertségre, ezért nem is érzem azt, hogy küzdenem kell a figyelemért.

The post Pár éve Instája sem volt, most 40 ezren követik a Lustalányt, aki egyáltalán nem lusta appeared first on Forbes.hu.