„Íme az igazolványom, nézzétek meg!” – biztatott a hatvanadik születésnapjára készülő, mindennap futással, de legalábbis gyaloglással tréningező Ravi, aki a Srí Lanka középső részén fekvő, mélyen vallásos, az alkohollal mostoha, a vegetarianizmussal annál közelibb kapcsolatot ápoló Kandyban nyújtotta felénk bizonyítékát, miután futballnyelven beszélgetni kezdtünk. A dokumentum láttán örömmel kiáltottam fel, hogy én is futballbíró voltam, noha akkor még nem tudhattam, hogy a kolléga ennek nyomán hamarosan teszteli a tudásomat például arról, hány játékszabálya van a focinak. Annak idején memoriterként rögzítettem a szabálykönyv összes részletét, fölmondtam volna szépen az összes regulát, ám immár majd’ tizenhat éve abbahagytam a működést, így a számosságra vonatkozó felvetésre is rossz választ adtam: fájdalom, nem a helyes tizenhétre emlékeztem.

Annak köszönhetően jutottunk el odáig, hogy Ravi fényképes futballpapírral igazolta magát, hogy a kandyi vasútállomáson teljesen véletlenszerűen az ő tuktukját választottuk közlekedési eszközként a szállásunkig vezető úthoz, és hát a hátsó ülések mögötti felületen az argentin és a brazil futballválogatott fényképe volt látható.

Más tuktukban természetesen más látható: akik az emberek szállításából élnek, azoknak nem csupán munkaeszközük a jármű, sokan Ázsia megannyi részében a komplett életüket abban töltik, így többük el is beszél valamit vele az életéből ezeken a kis kocsikon, amelyekből sok milliónyi rója az utakat Thaiföldtől Kambodzsán át Laoszig. Ezúttal akadt, akinek Jokerrel volt kitapétázva a kocsija, más turistákkal készült szelfijeit választotta dekorációnak, hátha az elődök látványa bizalmat ébreszt a reménybeli utódokban, megint mások pedig talán úgy gondolják, minden választás veszély is egyben, így a gyártói egyszerűségben hagyják az eszközt, amiből élnek.

Ravinál tehát futballfotók voltak körü­löttünk, minek nyomán azonnal ki is kérdeztük a játékról. Ennek köszönhetően megtudtuk, Ronaldinhót tartja a történelem még Maradonát is überelő legnagyobbjának. Kitért arra is, hogy az angoloknál Wayne Rooney és Michael Owen a fenomén, aztán visszafutott meccsélményeihez, elfogódottan emlegette Maradonát és az Isten keze névre hallgató gólt, azaz az esetet, amikor az argentinok ikonja a szabályok alapján tiltott módon, kézzel juttatta a labdát az ellenfél kapujába.

És itt el is távolodunk kicsit Ravi tuktuk­jától, minthogy lehetetlen elhallgatni, hogy azon a meccsen a kék-fehér tízes nem csupán minden idők legigazságtalanabb, de tán legszebb gólját is jegyezte, egészen a félpályáról szlalomozva az örökkévalóságig. Ez elbeszél valamennyit a futball igazságfogalmáról, hiszen mit lehet tudni az igazságról ott, ahol szabálytalan gólt lehet szerezni, s nincs hová fellebbezni. Akkoriban, a nyolcvanas évek derekán még nem volt a később a technokrácia ikonikus győzteseként a futballba vonuló VAR a bíró segítségére. Csakhogy mindeközben az történt, hogy akkor a történelem legnagyobbjainak az egyike a csúcsra ért a csapattal, és mondaná-e bárki, hogy igazságtalan a koronázása. Pláne abban a történelmi időszakban, amikor Argentína éppen háború után volt Angliával a Falkland-szigetek miatt, s a pályán e szimbolikus revanssal üzennek mindazok, akiket az európai gyarmatosítók alávetettnek mutattak.

Kitérünk majd ebben a szövegben az igaz­ságra. Úgy utazunk majd, hogy először messzire megyünk, a világ végére, gondolkodni, kérdezni eszméről, igazságról, hitről, hogy aztán hazatérjünk, elvégre az utazás célja valójában a hazatérés. Ha pedig már itt vagyunk, akkor az otthonunkba sietünk, vagyis hozzánk, Hevesbe, Hatvanba, a barátaimhoz, a családomhoz.

De az még olyan messzinek látszik, hiszen egyelőre Srí Lanka mélyén vagyunk, ahol a számcsere után nem sokkal Ravi már küldte is a videót az öcsémnek Maradona legendás góljáról, nézzük meg, hátha nem láttuk, hátha eltelt életünk addigi szakasza annak az emberléthez elengedhetetlen epizódnak a megtekintése nélkül. Addigra a közös képen is túl voltunk, elvégre ha két akármikori futballbíró találkozik egymással egy tuktukon Srí Lanka közepén, evidenciaként kell egy fotón együtt megjelenniük. Nem mintha bárki visszanézné is másnap ezeket az emlékeket. De nem is az a funkciójuk, hogy újra és újra elrabolják a szemünk világát – a kamerába tekintés inkább a rituális összekapaszkodás pillanata: azért készülnek ezek a fotográfiák, mert kellenek ilyen főhajtások a közösségnek, amelynek a jelenlévők a tagjai.

Összekapaszkodnak, ahogyan például azok tesznek olykor, akik idehaza a Nélküledet éneklik. Mint mi tettük az indulás előtti napokban. Volt egy kis búcsúztató az ázsiai kanyar előtt, minthogy a testvérem huzamosabb időre tervezte távollétét, kedvenc pesti kocsmáink egyikében rendeztük a bulit. Már záróraközelben jártunk, amikor felhangzott, hogy „annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom”. Ott volt aznap két brit is, betévedtek valahova oda, ahová magyarok sem igen tévednek be, mert a bejárat, a kulisszák nem a budapesti hipszterforradalom gyermekeinek világát idézik.

Alighanem Google-értékelése se sok van az egységnek, ha sok, aligha sokcsillagos, az utazók pedig szerte a világban inkább bízzák magukat előttük osztályozók ízlésére, mint a véletlenre, a kalandra.

Nem engedik meg maguknak a megismerést, noha fogalmuk sem lehet arról, akik előttük pontoztak, miféle ízléssel megvertek, milyen világot képzelnek, mit szeretnek, hol vannak határaik, valóságuk és képzeletük keretei.

Mindezért kérdeztük is a látogatókat, miként történt az antré, a srác azt felelte, közölte a barátnőjével, bármi lesz is a következő hely, bemennek, mert pisilnie kell. A szükség rendelte bevonulás után nem sokkal már Unicumot kóstoltak, egyúttal pedig, a pultos csillapíthatatlan érdeklődésére (where you? city?) mindjárt tudatniuk is kellett, hogy Plymouth-ból érkeztek Budapestre. Haverjaim egyike már mondta is nekik, tábla emlékeztet a tréningközpontjukban a mágikus magyarokra, akik megfordultak az akkor másodosztályban szereplő együttesnél, Buzsáky Ákos volt az emblematikus játékos, Tímár Krisztián is ott volt mellette. Szégyenszemre azt még nekünk is csekkolnunk kellett, ki volt a harmadik küldöttünk, senki nem tudta bemondani séróból, hogy Halmosi Péter játszott még ott a 2007/2008-as évadban.

Pedig ez olyasmi, amit tudni kell, a legkitartóbb konzervatív oktatáspolitika sem hisz annyira a fejből tudás mindenhatóságának, mint a futballrajongó.

A feltétlen szeretet jele az emlékezet gondozása, az éjszaka mámorának állandó hozzávalója a történetek és tudások újra- és újrabeszélése, ezért is horzsolta a szívünket a fájdalom, mikor bénáztunk a pultnál az angolok előtt. Noha őket érdemben azért nem érdekelte az ügyünk, a fiú bokszoló volt, mondjuk, annyit azért megengedett, hogy közel, legföljebb öt percre lakik az edzőcentrumtól, ennek a visszafogott distanciának örülhettünk. De mire mindezen túl voltunk, talán már Demjén Ferenctől szólt A szabadság vándorai a recsegő hangszóróból. Ez, ugye, alapvetően sokszor hangzik föl ilyenféle népies találkozókon, hiszen az van benne, hogy „Láthatsz, hogyha tengert úszunk át, / Felhőkről lábat lógatunk, / Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai, / Szökünk a sötétség elől, / Falakon átrohanunk / Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai”. Alighanem a „mi vagyunk” miatt szól sokszor, amikor sokan vagyunk egy helyen. Éppen akkor egyébként a kézilabda Európa-bajnokság is zajlott, így közben kicsit arról is okoskodtunk, micsoda játékos Imre Bence, mennyi labdát szerez, miféle magabiztosság feszíti, miközben még épp hogy bemutatkozik a nagy színpadon. Szóba került persze, hogy az édesapja Imre Géza. Ő a születésnapomon lehetett volna olimpiai bajnok. Ez csupán azért érdekes, mert jelzi, miféle részletek miatt másznak a mindenségig sportemlékek az elménkbe. Kikértük a feles kört, a poharak pihentek a pulton, a döntés az volt, akkor húzzuk le, amikor megvan a tizenötödik találata élete asszójában. Már csak egyszer kellett megdöfnie azt a dél-koreai embert, néggyel ment a döntőben, onnan párbajtőrben ilyen világklasszisnak szinte lehetetlen veszítenie, legrosszabb esetben belerohan a figura egy együttesbe, aztán repülhet a sisak, minden idők legszerényebb magyar klasszisainak egyike a csúcsra érhet. Eldöntöttük tehát, az lesz az egymásba néző pillanatunk, akkor emeljük fel mind a poharat, ám nem érkezett az utolsó, noha megegyezésünk alapján akkor lettem volna harminckét éves, amikor érkezik.

Meglehet, azért nem is lettem talán harminckettő, mert úgy maradtunk, megdermedve.

Az idő fölfüggesztése Hatvanban történt, azt az évfordulót ugyanis ott ünnepeltük. Ott, ahonnan mi jöttünk, ahol egyébként az FC Hatvan a csapatunk, az a klub, amelynek az NB I-be kellett volna jutnia ebből a huszonakárhányezres városból, amelyet a kilencvenes évek elején a cukor- és a kon­zervgyár emelt a magasba, a csillagok fölé. Nem kell mondanom, odalett azóta mindkettő. De akkor nem azért nem sikerült, mert cukor- és konzervgyárunk volt, hanem mert elvették Hatvantól az igazságát. Akkor úgy tudtuk, hogy a játékvezető tette.

Szakmája szerint Ravi is az, de ő nyilván másként vezette volna azt a meccset. Az ő pályafutásának csúcsa a helyi városi bajnokság döntője volt. Meg is kérdeztük tőle, ki tudunk-e menni egy meccsre, de arról tájékoztatott, éppen holt szezon van, elmarad a vizitünk. Cserébe az öcsémnek maradt a Bali United rangadója – oda ment tovább India mellől. Ez is afféle pótlás volt: egy évvel korábban, amikor együtt voltunk Indonéziában, egy stadiontragédia miatti zártkapus időszak akadályozta meg, hogy eljussunk a helyi rangadóra.

Most oda nem jutottunk el, a Balitól délre fekvő szigetre, Nusa Penidára azonban igen: amolyan BKV-csónakkal mentünk át Nusa Lembonganról, ott kötnek ki a hajók. Akkor indult a kis motoros, amikor megtelt, alig vártuk, hogy érkezzen még egy néni pár tyúkkal. Odaértünk, s rajtunk kívül nem nagyon volt fehér ember a falunkban, hamar híre ment, hogy néhány turista ott kötött ki. Nemsokára érkezett egy pici fiú, kérdezte, Messi vagy Ronaldo, mondtuk, hogy Messi, akkor kérdezte, Messi vagy Neymar, mondtuk, hogy Messi. Elfutott, hamarosan többen jöttek vissza, még tovább játszottunk. Elsőre nyilvánvaló volt, hogy semmilyen nyelvünk nincs egymáshoz, semmilyen kód, amivel közelebb kerülhetnénk a másikhoz. Ám a kicsi fiú, aki alighanem még saját nyelvét is éppen csak tanulta az édesanyjától, megtalálta a módját, hogy megismerjen minket, megtudja, hogy a tökéletes fizikumot, a nagy politikai eszmék közül talán a realizmust tökéletesen megtestesítő, Marvel-hősnek megfeleltethető oldalt képviseljük-e, vagy az ösztönöst, a kollektív érzelmi indulatot egyetlen bal lábba sűrűsítő, a nagy politikai eszmék közül talán az idealizmust tökéletesen megtestesítő, gyengébbnek, kisebbnek mutatkozó oldalt választjuk-e. Tán azt is kiszedte belőlünk, a Real Madrid vagy a Barcelona áll-e előbb a listánkon, hogy aztán a Brazília vagy Argentína dilemmára keressen feleletet. Természetesen nem vagyok tökéletesen futballszellemi károsult, pontosan tudom, hogy nem pont ezeket akarta megkérdezni a kicsi fiú, de mégis, mégis felvetett s megtudott annyi mindent, amíg játszottunk. Elmondtunk magunkról annyi mindent, amíg játszottunk. Játszottunk úgy, hogy nem lehetett veszíteni, hiszen csak megismerhettük egymást, előbb az egyik kérdezett, aztán a másik.

A futball volt az egyetlen módja, hogy hozzáférjünk a másikhoz.

Ahogyan ez volt a kulcsunk Ravihoz is, aki ugyan nem tudott meccset mutatni nekünk, se krikettet, se futballt, de mindennek ellenére ott Kandyban mégis néztünk rangadót. Éjszakára, 1.30-ra húztunk órát, éppen úgy van időeltolódás, hogy az esti angliai meccsek hajnalra esnek, pályán volt a Chelsea. Márpedig mi az öcsémmel a kékek bolondjai lettünk, így a szobában követtük, ahogyan egy londoni sztáralakulat egy kupa elődöntőjében rommá ver egy enbékettes csapatot. A Middlesbrough elleni 6-1-et az első kandyi éjszakánkon játszották. Akkor tudtuk meg azt is, hogy sajnos nem sorsoltak ki minket az UEFA-nál magyar meccsre abban a körben, amikor már a magyarok meccseire is lehetett jelentkezni.

Ám ennek ellenére kint leszünk az Európa-bajnokságon, mert szurkolóként harmadszor is kijutottunk, s ne gondolja senki, könnyű drukkerként kvalifikálni a pirosak, fehérek, zöldek meccseire. Mielőtt a kijutás története jönne, fontos elmondani, hogy a következő Chelsea-találkozó az Aston Villa elleni FA Kupa-meccs volt, ami szintén hajnalban startolt, akkor már Ellában voltunk, ahol már azért turisták is szép számban föllelhetők, s mivel megláttunk egy telefontokot, egy skót párnak meséltük el, mire készülünk az éjszaka, de aztán már találkozót beszéltünk meg a férjjel Stuttgartba.

Tehát az történt, hogy ültünk az első kocsmában, amit Srí Lankán fölfedeztünk, s pont azért ültünk ott, amiért a skótok is bejöttek: kocsmára emlékeztette őket. És mielőtt távoztak volna, a férfi az asztalunk mellől készített képet a pultról, s felénk nézett a mobilja hátoldala: a tokon egy Bajnokok Ligája-serleg volt látható. Mit lehetett tenni, kérdeztük, melyik a csapata, mondta, hogy a Celtic, váltottunk pár szót még, majd hívtuk őket, üljenek le még egy sörre. Egymásra néztek, és nemsokára tudtuk már azt is, miért beszélnek olyan angolt, amit értünk, ami, ugye, skótoknál kivételes, de leginkább azt tudtuk, hogy Celtic-bérletesek. Azaz a 43 éves feleség éppen úgy az, ahogyan az 59 éves férj. Így nem meglepő, de azt mondják, Callum McGregor a kedvencük, hiába vannak olyan középpályásaik a válogatottban, mint a Manchester Unitedben futballozó Scott McTominay vagy az Aston Villa csapatkapitánya, John McGinn. A nő azt is tudatja, hogy szerinte a Real Sociedadnak kölcsönadott Kieran Tierney jobb szélsőhátvéd, mint a liverpooli Andrew Robertson. S miután nemzeti hovatartozásainkat egyeztettük, alkalmunk volt találkozót megbeszélni Stuttgartba, mivel a férjnek van jegye a skót–magyarra, mondtuk neki, zakopáne lesz nekik, de randevú ott, elvégre nekünk is van.

Pedig zsugát szerezni szinte reménytelen, elsősorban azért reménytelen, mert mérhetetlen mennyiségű olyan embernek ugyanez a terve, akinek az élete pirossal, fehérrel s zölddel festhető meg, az MLSZ ki is kérte az adatokat, 400-500 ezer jegyigénylés érkezett a meccseinkre, mondom, félmillió.

Apával és az öcsémmel kint voltunk 2016-ban Lyonban, amikor a portugálok elleni 3-3 alkalmával Gera Zoltán azt a kivételes gólt lőtte, idehaza pedig átéltük 2021-ben a stadionban a koronavírus utáni kollektív futballszabadság-élményt, aminek csúcspontja a franciák elleni 1-1 volt, Fiola Attila góljánál olyan hangrobbanással, hogy ahhoz hasonlót akkor sem tapasztalok majd soha, ha ezerszer tesznek majd elém robajmérőn rögzített nagyobb értéket. Mert az az igazság, hogy az volt a leghangosabb s -őrjítőbb gólöröme a világnak, hogy ezzel még egyszer visszakacsintsunk futball és igazság viszonyára.

Ezúttal azonban a második jegyigénylős körben elbuktunk. Csakhogy addigra az elsőben már nyertünk. Mármint akkor, amikor még azt sem tudja az ember, melyik csoportban ki, kivel játszik majd. Ennek ellenére kandidáltunk, hiszen mindig számolunk a legrosszabb forgatókönyvvel, elképzelhető, hogy nem lesz magyar jegyünk, de akkor legalább futballbelépőnk legyen, lássunk valamit a stadionban az Európa-bajnokságon, ha már autótávban, Németországban rendezik a találkozókat. Ikszeltünk hát vakra, első körben akkor is lecsúsztunk. Csakhogy nem mindenki vette meg a neki sorsolt jegyet, így az öcsém a vigaszágon nyert még lehetőséget.

Aztán jött a csoportok sorsolása, egy futópadon néztem egy konditeremben, és majdnem mém lett belőlem Wesley Sneijder miatt. Mármint vannak azok a vicces videók, amelyeknél az illetékes kolléga alól kiszalad a szalag, reménytelenül teper a lábaival, s töri magát ide és oda, míg le nem veti magáról a gép.

Ez a veszély sietett felém, miután a levegőbe csaptam, minthogy az egykori holland zseni keze elintézte azt, amire semmi esély nem mutatkozott, rásorsolta a magyarokat a kezünkben lévő biankó A2-A3-találkozóra. Így már nem is annyira viselt meg, hogy a magyaros körben csak sajnálkozó leveleket kaptunk az UEFA-automatától, hiszen addigra mi már páholyban pöffeszkedtünk. Mármint a családdal.

Ötévente hármunknak kerek a szülinapja, 2024-ben apa 65, az öcsém 35, én meg 40, anya ezekre a kerek alkalmakra családi nyaralást tervez. Ha már Eb-s utazás lett, legyen hát az Európa-bajnokság a nagy közös út az idén, ha már babakocsiban kitoltak, most nagyobb autóban is kivisznek. Anya amúgy nem nagyon szereti a tomboló tömeget, volt időszak, amikor magyar stadionok csak a balhék miatt kerültek szóba. Aztán persze volt alkalma párszor látni, hogy Londonig megyünk az öcsémmel Chelsea-meccsért, önkívületben készülődünk válogatott találkozókra.

Most együtt megyünk Stuttgart felé. Erre az utazásra a szüleim Hatvanból indulnak. Onnan jövünk mi is, mi hatvaniak, mi Chelsea-szurkolók, mi válogatottbolondok, s erről szól majd ez a könyv. Arról, miként lehet, hogy barátaink, családunk, történeteink, igazságunk, hiteink, nemzeti és közösségi elköteleződéseink ilyen erősen a játék körül forognak. Hogyan lehet, hogy az idén végül négyen megyünk majd a stadionba, anya ugyanis azt mondta, most már bejön ő is, ott lesz a lelátón. És Ravi ott Srí Lankán, Kandyban, a tuktukban, pontosan értette volna, mit jelent, hogy jön ő is. Ahogyan érti Alastair is, a skót ember, aki szintén ott lesz Stuttgartban, hogy mit jelent. Mit jelent, amiről ez a könyv beszélni kísérel.

Mit jelent, hogy a futball az életünk.

Pető Péter: A futball soha nem érhet véget

Centrál 2024

Farkas Norbert / 24.hu Pető Péter : A futball soha nem érhet véget című könyve.

The post Pető Péter: Összekapaszkodva énekeltük a Nélküledet first appeared on 24.hu.