Majdnem pontosan tíz éve jelentette be, hogy visszavonul az élsporttól. Volt ennél élesebb cezúra az életében?
Nem tudom, de az biztos, hogy hatalmas váltás volt. Főleg úgy, hogy én nem egyszerűen sokáig sakkoztam, hanem belenőttem a játékba kisgyerekkoromtól kezdve. A sakk tehát számomra egy szinten volt az anyanyelvvel.
Nosztalgia van önben a lezárult korszak iránt? Hiányzik néha a versenyzéssel járó adrenalin?
Nyilván nehéz volt 33 év után azt mondani, hogy akkor vége, de nem hiányzik a versenyzés. Pedig sokan mondták, hogy légüres térbe fogok kerülni, és hogy ez mennyire nehéz időszak sportolóként, mert teljesen megváltozik az ember rutinja és kizökken az élet a megszokott rendjéből. De én nem úgy váltottam, mint sok élsportoló, hogy egyik nap még csak a versenyzésnek éltem, majd hirtelen teljesen átnyergeltem a civil életre. Az utolsó években már nagyon sok mindent csináltam a sport mellett: 2010-től elkezdtem könyveket írni, kitaláltam a Sakkpalotát, aminek megvalósításán, terjesztésén dolgoztam, cégeknek is tartottam egy-egy előadást, már megszerveztem az első Sakkfesztiválokat, akkor még szerényebb keretek között, csak egy délutáni programként.
És persze neveltem a gyerekeimet, ami eleve megváltoztatja az élsporthoz való viszonyát az embernek, alaposan átrendeződnek ilyenkor a prioritások. Tehát egyre jobban tágult ki a világom, mielőtt 2014-ben eljutottam oda, hogy ez már szétfeszít, így muszáj döntést hoznom, hogy merre van az arra. És akkor úgy döntöttem, hogy a karrieremben a sakktáblán már nagyon sokat bizonyítottam – magamnak, az ellenfeleimnek és a rajongóknak is.
Az egyéb tevékenységeimen keresztül pedig megéreztem, hogy másban is tudok sikeres lenni, ott is tudok hatni az emberekre, örömet szerezni, élményeket adni, és ez a belátás szépen átevezett az életembe.
A sakktáblán kívül viszont nehezebb mérni a sikert, hiszen a játékban az ember mindig tudja, hogy győzött vagy veszített. A könyvírásnál vagy a fesztiválszervezésben ez messze nem ilyen egyértelmű, az emberi kapcsolatokról nem is beszélve. Ráadásul ön a sikerei egyik titkaként épp azt jelölte meg, hogy a lehető legnagyobb célt tűzte ki sakkozóként maga elé: nemcsak a női mezőnyben akart a legjobb lenni, de a férfiak között is. Talált az életben is ilyen világraszóló ambíciókat, vagy már nincs is szüksége rájuk?
Vannak különbségek, amikre rá kellett csodálkoznom, a logika például nem egészen úgy érvényesül az életben, mint a sakktáblán. De ettől még bármit csinálok, gyakran vonok párhuzamot a sakkal, és hasonlóan mérem fel, hol tartok, mi a következő lépés, és mennyit kell még tennem, hogy valamelyik projektem sikeres legyen. Alapjában véve az agyam ugyanúgy működik, mint sakkozó koromban, hiszen, ha egy nyelvet gyerekként megtanul az ember, azt később is akcentus nélkül, tökéletes kiejtéssel beszéli. Én is így vagyok a sakkos gondolkodásmóddal: még nem voltam tizenhárom, amikor a női világranglista első helyén álltam, és már a férfiaknál is benne voltam az első százban. Tehát, mire elértem a tinédzseréveim közepére, már arról szólt az életem, hogy a hajszálnyi különbségek mennyire tudják följebb húzni a teljesítményt.
Ez a maximalizmus jellemző rám az élet egyéb területein is. Ahhoz persze hozzá kellett szoknom, hogy az életben könnyebb megtalálni a win-win helyzeteket, mert a sportra ez nem jellemző.
Egy előadás vagy programszervezés után sokszor úgy érzem, hogy nyertem, pedig nem győztem le senkit, mint egy mérkőzésen. Még akkor is megvan a sikerélmény, ha az előadás nem teljesen a terveim szerint alakult, mert eredetileg többet akartam elmondani. Hiszen a közönség ezzel nincs tisztában, ők elégedettek a hallottakkal. A sakkban nem így megy, ott bele kell adni mindent, és az ellenfél nagyon is tudja, hogy mit akarok, a végén pedig világosan kiderül, hogy nyertem vagy vesztettem. Sőt, az is megesik, hogy nagyon jól játszom, csak az ellenfél még jobban. Az tehát különös felismerés volt, hogy lehet úgy is nyerni, hogy egyszerűen csak beleteszem a munkát. Mert a sportban az van, hogy én is beleteszem a munkát, meg az ellenfél is beleteszi a munkát, ettől függetlenül mind a ketten nem nyerhetünk.
Szajki Bálint / 24.hu
A saját pályafutásával bizonyította, hogy a nők feletti üvegplafon áttörhető a sakkban, de egyelőre senki nem tudott a nyomdokaiba lépni, és hiába lett példakép, sokan a mai napig úgy beszélnek önről, mint arról a bizonyos kivételről, ami erősíti a szabályt. Míg arról napokig lehetne vitatkozni, hogy a férfiaknál Bobby Fischer, Garri Kaszparov vagy Magnus Carlsen a valaha volt legnagyobb sakkozó, a nők mezőnyében ez nem is lehet kérdés. Ez büszkeséggel tölti el, vagy inkább elszomorítja?
Nem a gyerek dönt, milyen irányba indul el, legalábbis ötévesen még biztosan nem. Ebben a korban a gyerekeknek szükségük van támpontokra. Tudom, hogy a mai világban ezt is sokan megkérdőjelezik, de meggyőződésem, hogy a gyerekeknek fontos, hogy legyenek keretek és szabályok, amiknek meg lehet felelni. Ötévesen egy kislány sem tudja felmérni, hogy fiúkkal vagy lányokkal akar játszani, ebben a közeg nagyon meghatározó a számára. Ha a sakkoktató lát egy kislányt, aki tehetséges, és nagyon meg akarja dicsérni, akkor jó eséllyel azt mondja neki: „Annyira tehetséges vagy, hogy még női világbajnok is lehetsz.” Egy fiúnak viszont általában azt mondják: „Annyira tehetséges vagy, hogy akár Magnus Carlsen is lehetsz.”
Ezzel már el is vetettük az egyenlőtlenség magjait?
Ez hasonló különbség, mintha egy kislányt úgy dicsérnénk, hogy „te olyan okos vagy, még diplomád is lehet”, míg egy fiúnak azt mondjuk: „olyan kis zseni vagy, hogy biztos Nobel-díjas leszel.” Egész máshova tűzik ki az elérhető célokat, amiben részt vesznek a szülők, a tanárok, a közösség, mindenki. Egy tizenöt éves lány pedig már nem fog olyan könnyen hozzáállást változtatni, és hirtelen megkérdőjelezni, hogy miért is játszik mindig lányokkal, mikor a fiúkkal játszva jobban fejlődhetne. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy kell-e férfi és női sakk. Csak az a kérdés, hogy erősebbekkel akarsz-e játszani, mert egyre nagyobb kihívásokat akarsz, és napról napra jobban szeretnél teljesíteni ezen a területen, vagy sem. Az elején még női játékosok ellen is nyugodtan lehet játszani, csak mindig azt kell nézni, hogy akkor tudok fejlődni, ha erősebb az ellenfelem. Mint mondtam, én tizenhárom-tizennégy évesen már a legjobb női játékos voltam Élő-pontok alapján, ezért araszoltam tovább az erősebb ellenfelekkel játszani, akik történetesen férfiak voltak.
De mintha ez a szemlélet nem ment volna át a közgondolkodásba. Mikor például pár éve Kaszparovnak szegezte az érveit egy beszélgetésen, az egykori világbajnok is azzal jött, hogy ön rendkívüli eset, amiből nem lehet általános következtetéseket levonni.
Valóban nem ment át, amit problémának is tartok.
Már gyerekként is csodabogárként kezeltek, és ez később sem változott sokat. Mivel olyan nagy volt a szintkülönbség a második legjobb nő és köztem, rengetegen – sajnos, sokszor a nőket is beleértve – azt mondják: »Hát igen, a Judit egy külön liga, amúgy meg a nők nem lehetnek olyan jók, mint a férfiak, esélyük sincs, hogy világ top 10-be bekerüljenek«. Neheztelek erre a gondolkodásra.
Nem kérdés, hogy a női játékosok is beleraktak nagyon sok munkát, hogy eljussanak a mostani szintre, de szerintem lehetne jobban inspirálni, biztatni a következő generációt. Ez egy szellemi sport, amelynek az alapelve, hogy legyél holnap jobb, mint amilyen jó voltál ma, és nézd meg, így hova tudsz eljutni.
Szajki Bálint / 24.hu
Kevés dolog inspirált több embert a sakkozásra, mint a Netflix 2020-as sorozata, a Vezércsel, amelynek főhőséről, a női sakkozóként férfi világbajnokokat verő Beth Harmonról sokaknak egyből ön jutott eszébe.
Kaptam is olyan hívásokat, hogy gratulálnak a sorozathoz. Azt hitték, az én történetemről szól.
Önnek amúgy tetszett a Vezércsel?
Élveztem, nagyon autentikus volt. Nem csak a kor színvilágát, enteriőrjeit, öltözködését idézte meg nagy odafigyeléssel, de magát a sakkot is 90 százalék fölötti precizitással ábrázolta, ami nem megszokott a hollywoodi produkcióknál. Mondjuk azt furcsának találtam, hogy épp a női-férfi konfliktusokat kevésbé jelenítette meg.
A való életben durvábbak voltak?
Van például egy jelenet, amikor Beth odamegy az amerikai bajnokságra, hogy lejátssza első versenyét, és nem azt mondják neki, hogy „Te lány vagy, mit keresel itt?”, hanem azt, hogy „Neked nincs Élő-pontod. Miért akarsz játszani?” A kettő nem ugyanaz, mert az utóbbi egy korrekt kérdés, míg az előbbi nem az. Tehát sokszor pozitívabban állították be a helyzetet a valóságnál. Nem tudom, hogy ebben az 1984-ben megjelent alapregényt követték-e, mert azt nem olvastam. De az biztos, hogy a való élethez képest nem kiélezték, hanem tompították ezeket a helyzeteket az alkotók.
A sorozat nemcsak nézettségi rekordokat döntött, de berobbantott egy máig tartó sakkboomot is: a lezárások idején tömegével regisztráltak új emberek a sakkoldalakra, a sakkinfluenszerek videóit milliók kezdték követni, a Magnus Carslen által két éve kirobbantott csalási botrány pedig csak tovább fokozta az érdeklődést a játék iránt.
A Vezércsel több mint 60 millió háztartásban volt vezető filmsorozat, így tényleg óriási hatást gyakorolt. A mostani sakkőrületet azért is kell megbecsülni, mert a sakkvilág ötven évvel korábban élt meg utoljára ehhez hasonlót, amikor a Fischer-Szpasszkij világbajnoki döntő borzolta a kedélyeket.
De kitarthat ez a lendület, vagy szükségszerűen ez a reneszánsz is lecseng majd, és a sakk újra visszahúzódik a mainstreamből a maga szubkultúrájába?
Nem tudom, nem vagyok jós, de szerintem azért most elég stabilan építkezik a sakk, ennek érdekében sok változáson is megy át a sportág. A klasszikus játék helyett például egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg a rövidebb játékidők a versenyeken, felívelőben van a Fischer által kitalált randomsakk – más néven Sakk960 –, ahol a tiszteket keverve rakják fel az első sorban. Magnus Carlsen nagy rajongója ennek a most Freestyle Chess néven futó játéknak, idén már volt verseny, jövőre pedig sorozat is indul belőle, 12 millió dolláros összdíjazással.
A növekvő figyelemmel nyilván több pénz is áramlik a sakkba.
A pénzdíjak tényleg évről évre nagyobbak, ami a profi szervezéssel és közvetítéssel kiegészülve modernizálja, érdekesebbé teszi a sportágat. A streamerek pedig sikeresen megszólítanak olyanokat is, akik nem ismerik a sportágat, vagy akár teljesen kezdők még a sakkban. Hikaru Nakamura a legkontrasztosabb eset ilyen szempontból: a világ második-harmadik legjobb játékosa, de ő mégse profi sakkozónak, hanem profi tartalomgyártónak nevezi magát. Napi 26 órát ül a gép előtt, és ugyanúgy játszik nagymesterekkel, mint olyanokkal, akik egy hete kezdték a sakkot. Szerintem egyre többen csinálnak majd hozzá hasonló tartalmakat, miközben a versenyek is látványosabbak, és egyre jobban bemutatják a karaktereket a sakkvilágból, ami eddig hiányzott. A sakkozók jellemzően úgy voltak bemutatva, hogy okosak, intelligensek, és fú, mennyit tudnak agyalni, de azért más sportoknál sem csak azért drukkolunk egy versenyzőnek, mert rúgott három gólt, hanem a karakterük is ki van bontva. Ez kezd a sakkban is terjedni: megismerjük, hogy hol élnek, mit esznek, tehát jobban beengedik a szurkolókat a privátszférába. Ezáltal szerintem tovább fog szélesedni a sportág közönsége.
A médiafelhajtásból ön egészen korán kapott ízelítőt, hiszen már kilencévesen a New York Times címlapjára került, amikor megnyerte az első nemzetközi versenyét New Yorkban. Onnantól pedig rendszeresen sajtótéma volt a Polgár család különös története. Hogy élte meg gyerekként az önre zúduló figyelmet?
Gyerekként ezt azért nem könnyű megélni, így szórakoztatónak semmiképp nem nevezném. Az ember nem feltétlenül akar különcködni, csak az én életem így alakult, hogy nagyon különcnek néztünk ki kívülről: otthon neveltek a szüleink, nem jártunk iskolába, utazhattunk már a 70-es, 80-as években is, amikor ez még abszolút kiváltságnak tűnt. Eleinte Bulgáriába és más európai országokba, később pedig már a tengerentúlra is jártunk versenyekre. Ez egyrészt nagyon csábító volt, közben meg persze kaptuk a cikizést, ha találkoztunk más fiatalokkal: „Jaj, szegény, éppen New Yorkba megy!” – mondták. Az más kérdés, hogy ugyan jó volt New Yorkban belecsöppenni egy más közegbe és kultúrába, de azért nem turistáskodással töltöttük az időt, hanem reggel 10-től este 8-ig a versenyteremben voltunk.
A rám irányuló médiafigyelmet tehát furcsa volt megélni, nyilván fel kellett dolgoznom, de nekem harmadik gyerekként azért sokkal egyszerűbb volt már, hiszen a nővéreim és a szüleim addigra kitaposták az utat. Másrészt, ez is annyira korán jött az életemben, hogy nem is nagyon tudtam, milyen lenne nélküle. Számomra ez volt a természetes, a normális. Csak később jöttek a kritikák: lehet, hogy mégsem ez a normális.
Szajki Bálint / 24.hu
Említette, hogy nem jártak iskolába, hogy a sakknak szentelhessék az életüket. Ilyen szempontból érdekes kört futott be, hiszen jó ideje azon dolgozik, hogy a sakkot becsempéssze az iskolába egy képességfejlesztő módszertani program részeként.
Valóban érdekes kanyart írt le az életem. Akkoriban kezdtem ezen gondolkodni, mikor a gyerekeim óvodáskorúak lettek. Most már több mint tíz éve, hogy elindult a Sakkpalota, ami 2013-tól választható tantárgy az iskolákban, mára pedig már az óvodákban is használják. Folyamatosan igazítjuk, módosítjuk, újragondoljuk, nemrég meg is jelent hat kötet belőle.
Mennyien használják a Sakkpalota programot?
Eddig több mint 4000 pedagógus végezte el a harmincórás képzést, ami arra utal, hogy használják. Évente nagyjából 50 ezer gyerek vesz részt a Sakkpalota programokban. Az új Sakkpalota könyvsorozatot 4–8 évesek számára készítettük. Az elmúlt két évben kiemelt ügy volt az életemben és a munkámban ez a sorozat, boldog vagyok, hogy elkészült. És egy régi tervemet is beteljesítette: szerettem volna a szülőket is segíteni valamilyen módon. Ezeket a kiadványokat otthon is könnyű használni. A teljes csomag célja az, hogy sok játékkal és interaktív módon vezesse be a gyerekeket a sakk világába, miközben a képességeik és a készségeik fejlődnek. A feladatok ennek megfelelően lettek kialakítva. Ez a megközelítés szerintem azért win-win helyzet, mert a könyvek és a feladatok nemcsak a gyerek fejlődését segítik, hanem a családok számára is közös és minőségi időtöltést biztosítanak.
Nemcsak a korai sakk-karrier játszott szerepet abban, hogy kimaradtak az iskolából, de az is, hogy az édesapjuk úgy vélte: az iskola többet árt a gyereknek, mint amennyit segít a kibontakozásban. Ön viszont azt nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy állami iskolába járatják a gyerekeiket. Ezek szerint nem örökölte apja szkepszisét?
A gyerekeim angol nyelvű óvodába jártak, utána pedig egy alapítványi iskolába, majd ötödiktől kezdve kerültek át az állami oktatásba. Különböző okok miatt alakult így. Apu tényleg azért találta ki, hogy otthon tart minket, mert nem voltak gyerekként jó tapasztalatai az iskolában, és úgy gondolta, hogy így majd jobban tudunk fókuszálni, és rengeteg időt megspórolunk az edzésre. De ez egy örök dilemma minden családban, hogy milyen iskolába menjen a gyerek és miért. Borzasztó nehéz, soktényezős döntés, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte.
De akkor nem bánták meg az állami oktatást?
Megmondom őszintén, nem vagyok az a típus, aki mindenen emészti magát és túl nagy energiát fektet a megbánásba. Úgy állok hozzá, hogy ez így történt, amúgy a jelenre és a jövőre szeretek fókuszálni.
Ha már jelen és jövő, beszéljünk kicsit a mesterséges intelligenciáról, ami hatalmas reményeket és félelmeket keltett az elmúlt években. A sakk azért is érdekes, mert már évtizedekkel korábban átesett ezen a pánikon, amikor a Deep Blue nevű program 1997-ben először megverte Kaszparovot. Akkor sokan megijedtek, hogy ez véget vet a játéknak, aztán a sakk mégis megtanult együtt élni a szoftverekkel. Lenne mit tanulnia ebből a világnak?
Amikor ez megtörtént, az tényleg egy nagy sokk volt a sakkvilágnak, Kaszparovnak pedig talán élete egyik legrosszabb napja.
Szajki Bálint / 24.hu
Egyszer azzal viccelődött, hogy ő volt az első ember, akinek az AI elvette a munkáját.
Lehet, hogy hozzásegítette ahhoz, hogy abbahagyja az élsportot, de utána azért még játszott vagy hét évig. A sakk azért nagyon érdekes, mert egyfelől csak egy játék, másfelől százszor több annál. Régen például stratégiai modellezésre használták, később meg rengeteg kutatás alapját adta. A számítógép győzelme a regnáló sakkvilágbajnok fölött nagy áttörést hozott, aminek a tanulságait más területeken is tudták alkalmazni. Aztán 2017-ben bejött egy fejlettebb sakkprogram, az AlphaZero, ami drasztikusan máshogy működött. Míg a Deep Blue másodpercenként 200 millió lépést „gondolt át”, az AlphaZero ennek csak a töredékét, viszont a gondolatmenete sokkal logikusabb és érthetőbb volt, végső soron tehát emberibb is. Ezt követően látszott, hogy a játékosok inspirálódnak az AlphaZerótól. Magnus Carlsen is húzott egy-két olyan stratégiát, ami abszolút arra hajazott, amit a program csinált: beáldoz az elején egy gyalogot, és csak 20 lépés múlva derül ki, hogy az miért történt. És valóban volt egy időszak, amikor nagyon megijedtek a játékosok, és mindenki félt a másiktól, hogy otthon mit főzött ki a komputer segítségével. De aztán szépen megtanultak együtt élni vele.
Ma már mindenki használja, gondolom.
Mindenki, az amatőröktől kezdve a nagymesterekig. Ez alaposan át is formálta a sportágat, mert korábban lehetett arról vitázni, kinek kedvezőbb egy állás, és vajon hol ment félre egy parti. Ennek a korszaknak vége, mert most már csak meg kell kérdezni a gépet.
Ha vége egy játszmának, mindenkinek az első dolga, hogy felmegy a szobájába, vagy megkérdezi az edzőjét, szekundánsát, hogy hol hibáztam. És a program azonnal megmondja, vitának, párhuzamos értelmezéseknek helye nincs. A Deep Blue és az AlphaZero viszont nem csak a sakkot forradalmasította, hanem más területeken is komoly előrelépést hozott, amik sokkal fontosabbak mint a sakk.
A játékhoz kifejlesztett technológiát ugyanis a tudományban és az orvoslásban is tudják alkalmazni, a játék oktatásban betöltött szerepéről pedig már beszéltünk. Ezért gondolom azt, hogy a sakkban nagy tartalékok rejlenek még.
De nem veszített a játék a gazdagságából azzal, hogy a gép teljhatalmú bíróvá lépett elő, és nem lehet többé vitatkozni a tábla fölött állva?
Szerintem nem. Mint mondtam, volt egy időszak, amikor mindenki félt, és úrrá lett a játékosokon egyfajta óvatoskodás – így nem feltétlenül történtek meg a látványos ütközetek sem. De ez elmúlt, most már mindenki tudja, hogy a másik is fel van fegyverkezve, és akkor kard ki kard.
A kreativitást sem fojtja meg, hogy minden állás azonnal analizálható?
Máshol jön ki a kreativitás, a megnyitásban például egyre nehezebb kreatív megoldásokat felmutatni. Én az egész pályám alatt szinte mindig ugyanazt húztam első lépésnek. Most már ez nem megengedhető, mert akkora anyag áll rendelkezésre, hogy a meglepetés ereje jóval fontosabb lett. Régen elég volt, hogy a nyolcadik, a tizedik vagy a tizenharmadik lépésben húzol valami váratlant. Most már vannak olyan megnyitások, amit elő sem vehetsz profi szinten, mert a huszonötödik lépésig ki van kalkulálva minden. Ezért nem is feltétlenül az a cél, hogy egyből előnyre tegyenek szert a megnyitásból, inkább az, hogy meglepjék az ellenfelet. A lépés objektíve talán nem a legjobb, cserébe váratlan, és a játékos otthon kidolgozhatta rá a tizenöt szerteágazó lehetőséget, így ő abban a helyzetben sokkal felkészültebb lesz.
Szajki Bálint / 24.hu
Szeptemberben el lesznek kényeztetve a hazai sakkrajongók, mert nem csak a 10. Polgár Judit Világsakkfesztivál lesz ekkor, de Budapesten rendezik a sakkolimpiát is, amire a világ minden részéről érkeznek a legjobb játékosok. Mire számít a házigazda magyaroktól?
Nagyon örülök, hogy Lékó Péter és Rapport Richárd is asztalhoz ül, és ők vezetik a csapatot. Azt látni kell, hogy nagyon-nagyon sok jó csapat van, így a harc óriási lesz. Ha egyet kéne kiemelnem, akkor az indiaiakat mondanám, ott tényleg annyi a tehetség, mint csillag az égen. Fiatalok, lendületesek, lelkesek, ambiciózusak, ott valahogy minden összeállt. A magyar csapat sem lesz rossz, nyilvánvalóan nagyon sok múlik a felkészülésen és a formaidőzítésen. Ha a legjobb formájukat tudják adni, akkor a tízbe simán bekerülhetnek. Aki szeret álmodozni, az éremben is reménykedhet, de azért ahhoz a körülmények rendkívüli együtt állása kéne.
Nem álmodozó típus ezek szerint.
A tízbe bejutni is nagyon jó eredmény, hiszen 196 ország képviselteti magát. Nyilván nem az összes tartozik az élvonalba, de azért rengeteg nagyon erős csapat lesz: Kína, India, az előző olimpiát nyerő Üzbegisztán vagy az USA, ahova mindenkit leigazoltak.
Esetleg most is leülnek egy snell partira Magnus Carlsennel a Városligetben, mint két éve egy madridi parkban?
Nem hiszem, hogy lesz rá ideje, de ha a szerződései azt mondják, hogy kell a vágókép, akkor még erre is sor kerülhet. Én szívesen látom a Világsakkfesztiválon, ha van kedve benézni.
A neten hatalmasat futó madridi parti egyébként hogy jött össze? Tényleg véletlenül?
Teljesen. Az persze nem véletlen, hogy mind a ketten Madridban voltunk, mert akkor zajlott a világbajnokjelöltek versenye. Ő tárgyalni volt ott a Nemzetközi Sakkszövetség vezetésével, én meg azért, mert a torna utolsó két napját már onnan kommentáltam. Volt egy másik programom is a városban, épp oda indultam, amikor hívtak, hogy merre járok. Mondom, taxiban ülök, és megyek egy előre megbeszélt eseményre. „Hú, figyelj, a Magnus most van a parkban, nem akarsz odamenni vágóképezni?” Így keveredtem oda, és felmerült, hogyha már vágóképezünk, játsszunk egy partit is.
És hogy viseli Magnus Carlsen a vereséget?
Nagyon korrektül viselte, pedig azért nem természetes, hogy tizenhét lépésben nyerésre állok a világ legjobbja ellen. Miután feladta, mondtam neki, hogy játsszunk még egyet. De ő azt felelte, hogy nem, ez így jó a sztorinak, aztán felülemelkedett az egészen.
Ez arra utal, hogy nemcsak nagy sakkozó, de van érzéke a dramaturgiához is.
Igen, meg talán úgy volt vele, hogy ez most így sikerült, lépjünk tovább. Egy ilyen nyitányon tényleg már csak rontani lehet, akármi is történik utána.
A Carlsen-verés nem rossz teljesítmény egy tíz éve visszavonult sportolótól. Mennyi ideje van gyakorolni manapság?
Nem nagyon sakkozok, legfeljebb versenyeket kommentálok, amikor felkérnek rá.
Azzal tartja formában magát?
Tulajdonképpen igen. Valamennyire persze követem a nagy tornákat, de úgy már nem, hogy leülök és elemzek. Nem mélyülök el benne annyira, és nem is edzek. A kommentálás ilyen szempontból nosztalgikus élmény, élvezem, hogy kombinálhatok, felszínre hozhatom a stratégiákat, és közelebb hozhatom a nézőkhöz, min is agyalnak órákon keresztül a játékosok ott a tábla mellett.
A zseniális sakkozókról – részben az irodalomnak és a filmnek köszönhetően – beégett az a kép a köztudatba, hogy a táblán ugyan ellenállhatatlanok, az életben viszont épp ellenkezőleg: jobb esetben totál gyámoltalanok, rosszabb esetben még veszélyes őrültek is. Ön szerint mára átalakult ez a sztereotípia?
Bosszantott is, hogy régen a sakkozók őrültként vagy gyilkosként tűntek fel a filmekben csak azért, mert a rendkívüli stratégiai érzéket társítjuk hozzájuk. Ezért is örültem nagyon a Vezércselnek, hogy végre egy sorozat, ami nem arról szól, hogy a sakkozó eszelős vagy gonosz tervet szövögető gyilkos.
Ettől függetlenül szerintem maguk a sakkozók is nagyon sokat változtak. 20–25 évvel ezelőtt azért még sokkal inkább maguknak való személyiségek voltak, ráadásul hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól – sokszor persze azért, mert ők maguk igényelték. Nem tartottak sajtótájékoztatókat a parti után, nem kellett odamenni meccs után a vegyes zónába interjúkat adni, vagy a rajongókkal találkozni. Ha egy sakkozó vesztett, mindenki tudta, hogy nem szabad hozzászólni, különben az életedet kockáztatod.
Az elvárások óriási átalakuláson mentek át, a játékosok sokkal nyitottabbak lettek, a közösségi média pedig azoknak is alkalmat ad az állandó kommunikációra, akik amúgy zárkózottak, és nem annyira szeretnek emberekkel találkozni.
The post Polgár Judit: Nem vagyok az a típus, aki túl nagy energiát fektet a megbánásba first appeared on 24.hu.