Alig néhány héttel azután, hogy 2021 áprilisában az UNESCO-hoz tartozó Pompeji Régészeti Park igazgatójaként munkába álltam, egy tapasztalt kolléganőm bizalmasan megosztott velem valamit, amiről nekem egészen addig sejtelmem sem volt:

jelesül, hogy a Pompejibe látogató turisták körében bizony nem ritka a szív­infarktus, és hogy ezek az infarktusok olykor halállal végződnek.

Ezután megerősítettük az ókori város mentő­szolgálatát. Évente átlagosan 600 riasztás történik. Az esetek mintegy 20 százalékában szív- és érrendszeri problémák miatt hívják ki az orvost. A panaszok kiváltó okaként többnyire a hőséget jelölik meg. De vajon tényleg csak a hőség okozza ezeket a rosszul­léteket?

2018-ban a firenzei Uffizi Képtárban egy látogató az egyik tökéletesen klimatizált teremben Botticelli Vénusz születése című festménye előtt állva kapott infarktust. Az újságok ezt köve­tően a nagy francia íróról elkeresztelt Stendhal-szindrómáról cik­keztek: Stendhal 1817-ben a firenzei Santa Croce-bazilikában az ott lévő műalkotások láttán megérezte a történelem levegőjét, és eksztázisszerű állapotba került. A 20. század hetvenes évei­ben egy Graziella Margherini nevű firenzei pszichiáternő a városba ­látogató turistáknál hasonló tüneteket állapított meg. Íme, ez volt a „Stendhal-szindróma” születésének pillanata. Mivel a Stendhal-­szindrómát hivatalosan nem tekintik betegségnek, ismérveinek listája nyitott. A szívrohamon kívül járhat még szapora szívveréssel, fulladással, légszomjjal, hiperventillációval, eszméletvesztéssel, szédüléssel, verejtékezéssel, hányingerrel és hallucinációkkal.

Én magam eddig megúsztam. De azért akad Pompejiben néhány olyan hely, ahol alighanem okkal érezném veszélyeztetettnek magam. Ilyen például az antik város déli peremén található menekülők kertje (Orto dei Fuggiaschi). A régészek itt bukkantak a sokméteres hamuréteg alatt tizenhárom olyan ember marad­ványaira, akik a Kr. u. 79-es év egy őszi napján bekövetkezett vulkánkitörésben vesztették életüket. Az áldozatok között kisgyermekek is voltak. Reggel 7 óra 30 perckor, majd húsz órával a kitörés után próbáltak kimenekülni a városból. Ekkor érte őket a halál. A közeli Vezúv felől mintegy 100 kilométeres sebességgel érkező, körül­belül 400 fokos hőhullám hatására elterültek a földön. Némelyikük védekezőn az arca elé tartotta a kezét, az egyik férfi utolsó erejével megpróbált föltápászkodni. Egy kisfiú hiába igyekezett szembeszállni az őt körbezáró, port és hamut hozó lökés­hullámmal. Mintha aludna, a szája kissé nyitva van. A ­Ve­zúv kitörésének eddig megtalált ezer­háromszáz áldozata közül tizenhárom. Ennek a tizenháromnak pontosan ismerjük az arcvonásait, a haj­viseletét, a ruházatát és a testfelépítését. Mintha csak néhány órája haltak volna meg, és feküdnének ott.

A testüket körbezáró hamu és por megszilárdult, és miközben maguk a holt­testek elenyésztek, helyükön űr keletkezett. Az ásatásokon dolgozó munkások valamikor 1961 áprilisa és júniusa között bukkantak rá ezekre az üregekre, és gipszet öntöttek beléjük. Ennek köszönhető, hogy haláluk után tizenkilenc évszázaddal gipszöntvény formájában magunk előtt láthatjuk ezeket az embereket. Vagy lehet, hogy nem is a gipszöntvényüket látjuk, hanem őket magukat? Vajon mit kezdünk az efféle leletekkel? És vajon mit árul el rólunk az, amit kezdünk velük?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyakran egészen konkrétan is felmerülnek Pompejiben. Például akkor, amikor reménybeli szponzorok csoportját, a nápolyi ipari és kereskedelmi kamara képviselőit vezetem végig, ahogy az alig néhány héttel odaérkezésem után történt. Ezek a várakozásteli arcok mintha mind azt kérdeznék: „Na mi lesz, bökd már ki! Mondd el, tulajdonképpen miért is vagyunk itt! Megérte idejönnünk?”

Vajon útba ejtsem-e velük a menekülők kertjében látható gyerekeket, nőket és férfiakat? Megosszam-e a történtek miatt érzett mély megrendülésemet az ipari és kereskedelmi kamara embereivel? Nem volna ez valami árulásféle?  Vajon a tizenhárom áldozatról beszélve nem árulnék-e el túl sokat saját magamról is? És vajon az én hibám volna-e, ha a csoport valamelyik tagján a Stendhal-­szindróma tünetei jelentkeznének?

E könyv az imént felsorolt kérdésekkel foglalkozik. Mert régészpályám során – attól kezdve, hogy diákkoromban idegenvezetőként dolgoztam a berlini Pergamon Múzeumban, egészen Pompejiig – egyvalami rég világossá vált számomra: a problémát nem a Stendhal-szindróma okozza. Merőben statisztikai szempontból a szívinfarktus és a többi tünet Pompejiben sem gyakoribb, mint a világ bármely sétálóövezetében. A probléma egészen más, nevezzük, mondjuk, gyűjtőszindrómának.

A gyűjtőszindróma

A gyűjtő mindent a birtoklás szempontjából közelít meg: vajon illene-e ez vagy az a tárgy a gyűjteményembe? Vajon másoknak több ilyen tárgyuk van-e, mint nekem? A gyűjtő egyfolytában felhalmoz, felbecsül, összehasonlít, értékel, megítél. Úgy tekint a világra, mint valami áruházra, ahol tele kell pakolnia a bevásárló­kocsiját, amennyire csak a hitelkártyája engedi.

Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik egész gyűjteményeket halmoztak fel ókori műkincsekből, és higgyék el nekem: egy csöppet sem irigyeltem, sőt inkább szántam őket, amiért egy olyan csodálatos dolgot, mint a régészet, vagyontárgyak halmazává alacsonyítanak le. De a gyűjtőszindróma nem korlátozódik az antik tárgyak gyűjtőire. A tüneteitől egyikünk sem mentes – és ez is csak azt mutatja, hogy a világ, amelyben élünk, mennyire materialista.

Tudósok kimutatták, hogy a múzeumlátogatások két legfontosabb indítéka az ismeretek és a tapasztalatok gyűjtése. Ám az erről szóló tanulmány tüzetes elolvasásakor kiderül, tapasztalatgyűjtésen az értendő, hogy újabb tételt húzhatunk le: látogatás Pompejiben, pipa! És mi kerül fel erre a listára? Ezt nagyban befolyásolja az, hogy miről mit hallottunk korábban. Magya­rán, a turistacsoport azt nézi meg, amit okvetlenül látni kell.

Valami listafélét igyekszik abszolválni. „Te tényleg nem jártál még a Louvre-ban? Hát akkor irány Párizs, különben nem vagy teljes értékű ember/régész/művészettörténész!” A gyűjtőszindrómával együtt élni tehát azt jelenti, hogy az ember tudatának mélyén szüntelenül ott motoszkál: valahová még el kell jutnia, valamire még vinnie kell, valamit még meg kell szereznie – legyen az tudás, tapasztalat vagy vagyontárgy.

A különböző régészeti múzeumok és parkok kiállításain rengeteg látogatót kalauzoltam már, és e találkozások során szerzett tapasztalataim alapján nem áll távol tőlem az a feltételezés, hogy a legerősebb motivációt a szó legszélesebb értelmében vett gyűjtő­szenvedély jelenti.

Ezek az emberek mindenekelőtt arra voltak kíváncsiak, hogy tulajdonképpen miért is került fel az illető hely a listájukra.

Azt az igényt, hogy a végén kipipáljuk a látottakat, természetesen a közösségi média is felerősíti. A nagyszüleim alighanem röhejesnek tartották volna, hogy emberek még azelőtt elkezdenek filmezni, mielőtt odanéznének; mára viszont ez rég megszokott dolognak számít. Ez persze rendben is van, végtére is nem akarunk senkinek semmit előírni.

Másképp áll a dolog a gyűjtőszindróma egy másik tünetével: azzal, hogy ha már ott vagyunk, magunkkal is viszünk valamit.

Pompejiben heti gyakorisággal kapunk kisebb-nagyobb csomagokat, bennük láva- és mozaikdarabkákkal vagy cserepekkel, amelyeket valaki elvitt emlékbe. A megbánás aztán évekkel, olykor évtizedekkel később következik be – a gyűjtőszenvedély hátulütője, hogy a felhalmozott tárgyak egy ponton teherré válnak.

Pom­peji esetében mindezt csak tetézi a legenda, hogy az efféle tárgyak (amúgy büntetőjogi következményekkel járó) eltulajdonítása balszerencsét hoz. Némely bűnbánó gyűjtő küldeményéhez megható kísérőlevelet is ír, amelyben felsorolja az őt ért szerencsétlenségeket. Beszámolnak válásról, munkahelyük elvesztéséről, sőt rákos megbetegedésről is olvastam már. Egy 2022 nyarán kapott levélben például ez áll:

 

Kedves Múzeumigazgató Úr!

Régóta gyűjtöm a köveket, és mindenhonnan, ahová csak eljutok, magammal viszek egy nagy és egy kis követ. 2012-ben Pompejiben jártam, és köveket és egy kis cserépdarabkát hoztam magammal, amelyet a földön találtam.

Nemrégiben a CNN oldalán és a Lonely Planeten is olvastam olyan emberekről, akik visszaadták a hazavitt dolgokat, mivel azok szerencsétlenséget hoztak rájuk. A történet azóta nem hagy nyugodni.

Visszatekintve világosan látom, hogy 2012 óta sem az ­életem, sem a karrierem nem alakult jól. Sőt egy sor bonyolult, mindmáig tartó egészségi problémával is meg kellett küzdenem.

Bár nem tudom, hogy az „átok” valóban létezik-e, de úgy döntöttem, visszaküldöm ezeket a tárgyakat, ott a helyük önöknél.

 

Stendhal vajon melyik csoportba tartozott volna? Valószínűleg nem a gyűjtőkébe, hiszen egész életét nyughatatlanul végigutazta, és sem anyagi, sem szellemi értelemben nem lett volna elég „tárhelye” ahhoz, hogy fölhalmozzon. Nem jön számításba az a meglehetősen nagy létszámú csoport sem, amely a fentebb említett tanulmány szerint csupán a partnere kedvéért jár múzeumba, nem is szólva azokról, akiknél a látogatás fő oka a nyilvános vécé felkeresése. (Ők is külön csoportot alkotnak, még ha megnyugtatóan kis létszámút is!)

Stendhal leginkább azok közé tartozott volna, akiket a szakirodalom „spirituális zarándokok” néven tart számon.

Ez a csoport azért jár múzeumba vagy régészeti parkba, hogy feltöltődjék energiával, jobban megismerje önmagát, inspirációt nyerjen, és átélhesse a szabadság érzését. Hogy új dolgokat ­fedezzen fel, mint a gyermek, aki először lát valamit; nem a legismertebb, mások által előírt látványosságokat akarja le­tudni, hanem saját ízlésében bízik. Számára a múzeumlátogatás valódi spirituális élmény forrása. Úgy véli, a látogatás ­rólunk magunkról szól, illetve arról, hogy hogyan léphetünk túl önmagunkon.

Stendhal „mennyei érzésekről” ír, amelyek az én teljes kimerülésével járnak együtt. Ez ma alighanem ­dagályosnak tűnik, de ami a spiritualitást illeti, megfelel a kora­beli szóhasználatnak. Buddhista terminológia szerint talán „az elmélyülés első fokozata” kifejezés áll ehhez a legközelebb.

Figyelmeztetésül hadd jegyezzük meg, hogy bizonyos mellékhatások valóban nem kizárhatók, még ha a műélvezet egészség­károsító következményei, mint láttuk, tudományosan vitatottak is. De a művészetben és a régészetben ugyanúgy jelen van a fájdalom, a veszteség, a halál és az erőszak, mint személyes történetünkben – ezt Pompejiben, abban a városban, amelyet a ­Vezúv Kr. u. 79-ben „elevenen eltemetett”, jobban érzékeljük, mint a világ bármely más pontján. A katasztrófának áldozatul esett gyermekek gipszlenyomata láttán – bármilyen nagy „kincsnek” számítanak is az efféle leletek – sokévnyi tudományos tevékenység után sem lép bennem működésbe a tudós. Egy ötéves kisfiú, akit 18 órányi lávaeső és sötétség után a 400 Celsius-fokos por- és hamu­hullámban ér a halál, sokkal inkább a gyermek ősfélelmét hívja elő belőlem; a kisgyermek rettegését attól, hogy a legrettenetesebb bajban magára hagyják. Mama és papa már nem segíthet, egyedül kénytelen küzdeni az életéért.

Másfelől viszont nincs az a tudományos leírás, amely képes lenne szavakba foglalni azt a boldogító pillanatot, amikor a Pompejiben dokumentumfilmet forgató Christopher Clarkkal az egyik raktárban egy alvó halászfiút ábrázoló kis szoborra bukkantunk. Kapucnis kabátja nagyon rövid, ezért összegömbölyödik, hogy ne fázzon, ahogy azt néha az én nyolcéves kis­fiam is teszi. Vizes­korsója felborult, a földön heverő kosarából egy patkány eszik.

A forgatás közben ez úgy hatott ránk, mintha a bennünk rejlő ­gondtalan, vidám gyermek küldte volna üdvözletét. Spontán ötlettől vezérelve aztán ezt a szobrot is beépítettük a dokumentumfilmbe. Erről az alábbi mondatok jutnak az eszembe Stendhal firenzei élményének leírásából; ezek sokkal többet mondanak, mint a sokat emlegetett szapora szívverés és szédülés, amelyet a templomba menet érzett: „…mindez oly elevenen szólítja meg a lelkem. Ó! Bárcsak feledni tudnám!”

Hogy jön ide a felejtés? Nem tudom pontosan, de feltételezem, az író azt akarja mondani, hogy ez a fajta tapasztalat nem gyűjt­hető, nem iktatható, és nem is tervezhető úgy, mint például egy ­– étteremlátogatás. Mindenekelőtt azonban arra utalhat, hogy az előzetes tudás inkább hátrányt, mintsem előnyt jelent, úgyhogy az adott pillanat szempontjából jobb, ha elfelejtjük.

A találkozás egy adott pillanatban jön létre közted és a mű között, és aztán véget is ér. Ami megmarad belőle, az nem valamiféle rögzíthető ­tudás, nem kipipált tétel a teendők listáján, csupán egy rövid kitörés a jelen börtönéből: sok száz, sőt sok ezer éve megalkotott tárgyak és műkincsek szólítanak meg hirtelen – ha nyitott füllel hallgatjuk őket.

A „spirituális zarándokok” csoportjába azok tartoznak, akik azért járnak múzeumba, hogy nyitott füllel hallgassanak, és önként vállalják a Stendhal-szindrómával járó kockázatot.

Ennek a csoportnak valamennyien tagjai lehetünk. A múzeumokkal foglalkozó pszichológusok szempontjából a dolog egészen egyszerűnek tűnik, próbálják ki önök is: ha bemennek egy mú­zeum­ba, képzeljék el, hogy valaki egy felmérés során arról kérdezi önöket, mit várnak a látogatásuktól. Önök pedig azt válaszolják: „Hogy a lelkemhez szóljon!”

Mi mozgat bennünket?

A dolog persze korántsem ilyen egyszerű. Lehet, hogy a kérdő­ívet kiosztó pszichológushallgató nem érti az irodalmi célzást, és az együttműködést megtagadó, vicces kedvű vizsgálati alanynak nézi a válaszadót. Hát ezért írtam ezt a könyvet. Ott kezdődik, ahol nézetem szerint a probléma lényege keresendő. Aki zarándoklatra indul, annak szüksége van egy motorra, amely hajtja. Vagy olyasvalamire, ami vonzza – ahogy Stendhalt vonzotta Itália, ahová újra és újra visszatért.

Ilyen motorja mindenkinek van, de mi, régészek és művészettörténészek bevallottan nem sokat teszünk azért, hogy működésbe is hozzuk. Ugyanis gyakran mi magunk sem tudjuk, mi adja az energiát ahhoz, hogy hosszú éveken át törött amforákat vagy töredékes feliratokat tanulmányozzunk. És így sodródunk bele a tényszerű ismeretek és szakirodalmi utalások gyűjtögetésébe.

Tulajdonképpen egy csöppet sem meglepő, hogy a közönség szintén leragad a gyűjtögetésnél.

Képzeljünk el egy fiatalembert, aki beiratkozik az egyetemre régész szakra abban a reményben, hogy ott majd minden a lelké­hez szól. A tanulmányai során aztán lélekről egy szó sem esik, a gyűjtésről viszont annál több: krediteket, pontokat, jegyeket, katalógusokat kezd el gyűjteni. Régészként mindenekelőtt katalógusokat készítünk: számba vesszük a vázákat, a szarkofágokat, a képmotívumokat, az épülettípusokat, de a feltárások során talált tűket, vassalakokat és tetőcserepeket is. Később, a doktori cím megszerzésének szakaszában fontos, hogy néhány publikációt is összegyűjtsünk, hiszen ezek döntő hatással lehetnek a szakmai előmenetelünkre. Ha aztán eljutottunk a következő szintre, minden folytatódik tovább: itt a külső finanszírozási eszközök bevonására terelődik a figyelmünk. A német kutatástámogatási szervezettől, a Deutsche Forschungsgemeinschafttól vagy az Európai Uniótól begyűjthető támogatás megszerzése lesz a cél olyan projektekhez, amelyek segítségével aztán valahol egy professzori állásra is pályázhatunk. A jelölt megítélésekor ugyanis fontos szempont, hogy mennyi külső finanszírozási forrást sikerül összeszednie.

Mármost, aki még ekkor sem felejtette el azokat a dolgokat, amelyek a lélekhez szólnak, az esetek túlnyomó többségében megtanulja ezeket valami privát, tudománytalan, gyerekes izéként kezelni, ami egy kicsit talán még kínos is. Az eredeti mozgatórugója tehát a tudományos üzemben kevésbé lényegesnek, sőt már-már rejtegetni való motívumnak számít: a motort eltakarja a motorháztető.

Nemzedékek sorát tanítjuk meg arra, miként gyűjtsenek publikációkat és anyagi forrásokat, vagy tervezzenek meg tudományos kiállítási és múzeumi projekteket, anélkül, hogy érzésekről törnénk a fejünket, netán arról, hogy mitől mennyei, ami megszólítja a lelkünket.

Rendben, megengedem, itt most egy kicsit túloztam, és nem is voltam teljesen fair. Nekem is volt néhány fantasztikus tanárom, aki inspirált, akitől nyitottságot lehetett tanulni, és aki lélekkel is tanított. De a mainstreamet, a főáramlatot nem ők jelentették; márpedig aki másképp csinálja, nemritkán az árral szemben úszik.

Egy műalkotást, egy ókori várost vagy egy egész kultúrát megmagyarázni olyan, mint amikor az ember elültet egy magot. Tökéletesítheti az ültetés, az öntözés, a trágyázás, a növény ápolásának és nevelésének technikáját. De a sikerhez szüksége van még valamire: termékeny talajra.

A termékeny talaj teszi lehetővé, hogy a mag szárba szökjön. Enélkül minden fáradozás hiábavaló. A tudományban és a muzeológiában ezt a kapacitást olyasvalaminek szokták tekinteni, ami kívül esik az ember hatókörén. Figyelmünk minden lehetséges apróságra kiterjed, ezekkel foglalkozunk: ügyelünk a világításra, a feliratok elkészítésére és az akadálymentesítésre, de a látogatókat is elfogadjuk olyanoknak, amilyenek. Pontosan ugyanúgy, ahogy a különböző cégek adottságnak tekintik, hogy kik az ügyfeleik. És valóban, az ügyfél adott, ahogy a látogató is. Nincs az a múzeum vagy régészeti park, amelynek eszébe jutna megválogatni a közönségét: mindenkinek örülnek.

A munkát magunkon kell kezdenünk. Ezért határoztam el, hogy ebben a könyvben felnyitom a motorháztetőt, és Pompeji példáján elmondom, mi az, ami egy magamfajta régészt arra ösztönöz, hogy lelkét teljességgel ennek a helynek szentelje – a vécéktől (ez nem vicc – akadtak olyan elégedetlen látogatóink, akik ez ügyben levélben fordultak a kulturális miniszterhez) a legfrissebb feltárásokig (amelyek az ókori városról kialakult képünket új és olykor meglepő aspektusokkal gazdagították) sok mindenre ki­térek majd.

Gabriel Zuchtriegel: Pompeji – A pusztulás varázsa

Fordította: Győry László

Trend Kiadó, 2024

The post Pompejből lopott lávakövet, szerencsétlenség érte a turistát first appeared on 24.hu.