Rakonczay Gábor hatszor szelte át az Atlanti-óceánt, keresztülgyalogolt Grönlandon, eljutott a Déli-sarkra, most pedig 44 évesen úgy döntött, hogy abbahagyja az expedíciókat. Még utoljára átevezett a Kanári-szigetekről Antiguára, 5123 kilométert megtéve a saját maga által átépített kenuval, és a hazaérkezése után ültünk le beszélgetni a jó és a rossz halálokról, veszélyes helyzetekről és arról, hogyan kereste fel Fa Nándort az első útja előtt, illetve mi lesz most, hogy vége a nagy kalandoknak.

---

Forbes: Már elmondtad több interjúban, hogy azért hagyod abba az expedíciókat, mert a hozzád hasonló arcok ennyi idősen szoktak meghalni.

Rakonczay Gábor: Nem csak ezért, de ezért is. Ha a statisztikákat nézzük, akkor 40-45 év között azért nagyon-nagyon sokan kinyírják magukat. Aki nem, az öt éven belül pedig biztosan. Ritka az, hogy valaki ebbe beleöregszik. Van egy-két ikon világszinten, akinek pont összejött, de nem ez a jellemző. Ez a statisztikai oka. Amúgy meg évek óta érik bennem, hogy valahol kell majd egy kiszállási pont. Kerestem ennek a lehetőségeit, kerestem a miérteket, tehát nem tegnap találtam ki, hogy na jó, akkor ez az utolsó, hanem három éve gondolkozom rajta.  Ez meg egy tökéletes projekt lett, szóval így kerek.

Miben más az utolsó alkalom, mint az összes előző?

Semmi köze nincs a többihez. Például a végén napokig nagyon-nagyon erős volt az időjárás, kifejezetten veszélyes helyzeteket generált.

És nem úgy voltam, hogy húha, csak ezt éljem túl, hanem hogy a mindenit! Ilyen kicsi hajóról, ilyen méretű hullámokat, ebből a perspektívából már nem fogok többet látni. Most nézem utoljára, meg holnap, és nincs több. Ha tudod, hogy életed utolsó kóláját iszod meg, az teljesen más, mintha bármikor ihatsz egy kólát. Teljesen más, és az utolsóra biztosan fogsz emlékezni.

Tudatosan alakítottam, hogy egy ilyen záróprojekttel hagyjam abba, hogy legyen időm és módom ettől az egésztől elbúcsúzni, feldolgozni, tehát ez egy fix döntés volt, és jó, hogy így volt. Így nem lesz olyan, hogy öt év múlva kitalálok valamit, hogy nekem miért kell mégis visszamennem.

Nincs szakítás utáni depressziód? Nincs kongó üresség?

Már nem, ez egy komplex, hosszú távú dolog, amire készültem. Két évvel ezelőtt kezdtem el átépíteni a hajót. Ez nem 75 napról szólt, hanem 700 napról beszélgetünk, és addig az energiáimnak meg az időmnek a nagy részét ebbe fektettem. Ez egy 18 éves ívnek az utolsó, szép szakasza, és úgy kerek, ahogy van. Nincs semmi hiány, megbánás, semmi ilyesmi. Olyan, mint amikor építesz egy házat, és az utolsó cserép is a helyén van, és kész.

Ezek szerint még nem építkeztél. Egy ház sosincs kész.

Tényleg nem, én hajókat építettem.

Tisztázzunk egy technikai kérdést. Amivel most mentél, az kajak vagy kenu? 

Kenu.

De ha tennénk még egy tollat az eveződ másik végére is, akkor hirtelen levizsgáztathatnám kajaknak?

Igen, ha mind a két oldalt van tolla a lapátnak, akkor az kajak. De ha az óceáni kajakozást és kenuzást nézzük akkor ezek inkább kis túlélőkapszulák, amiket különböző módon hajtunk meg. A kenuzás egyébként a leglassabb és a legnehezebb módja ennek. A klasszikus angol evezési mód a leghatékonyabb, amikor két nagy evezővel, guruló ülésen evezel, ez a leggyorsabb és legelterjedtebb. Ugye először így keltem át párban még 2006-2007-ben. Aztán kétszer kenuval, amit világviszonylatban sem csinált addig még senki. Kajakkal szólóban eddig ketten is megtették ezt az utat, ebből az egyik most velem párhuzamosan zajlott, ott viszont nem volt meg a kikötés saját erőből.

Ez egy fontos sarokpontja a műfajnak?

Igen, hiszen arról van szó, hogy elindulsz a partról a hajóddal és megérkezel a másik partra. A hegymászás ugyanilyen, felmegy, megérinti a csúcsot és lejön az alaptáborba, ha mindhárom megvan, akkor tekinthető sikeresnek a mászás. Nyilván nem a kikötés a legkomplexebb feladat az úton, de az a sor végén a pont.

Mennyire komoly fenyegetés egy borulás? Illetve olyankor mi a forgatókönyv?

A borulás alapvetően azért veszélyes szituáció, mert nagyon sok minden sérül ilyenkor, ami éppen nincs elpakolva vagy rögzítve. Ilyenkor magadat is össze tudod törni a hajóban. Ráadásul, ha nyitva van a kabinajtó, akkor nagyon sok víz szokott ilyenkor bejutni, és az nagyon nagy probléma. Hiába profi minden, semmi nem szereti a sós vizet. A hajón nincs túl sok sérülékeny dolog, ez nem egy vitorlás, de ilyenkor könnyű bajba kerülni, és lelkileg sem túl jó élmény, hogy az a kis kapszula, ami az életedre vigyáz, a feje tetején áll.

Ha borultál, hogyan állítod vissza a hajót?

Azt a tőkesúly elintézi. 2012-ben viszont nem állt vissza, leszakadt a szellőző nyílás burkolata és ömlött be a víz. Plusz mivel a légrekesz tele volt pakolva, a hajó elkezdett süllyedni. Akkor én pont bent voltam, tehát ki kellett menni, fel kellett mászni a hajó hasára, meg kellett fogni a tőkesúlyt, meg kellett várni, míg jött egy olyan hullám, amivel a széltől elfelé vissza lehetett billenteni. A kettő között eltelt nagyjából nyolc perc, és rengeteg víz került a hajóba, tehát az ott rendesen elintézett engem. Ott konkrétan el is süllyedt volna a hajó. Most ilyen nem volt, de annak az útnak a tapasztalatai már be voltak építve ebbe.

Ha már a baleseteknél tartunk: volt olyan helyzet, amikor az érezted, hogy na, most itt a vége.

Úgy mentem bele ebbe az útba, hogy ez 80 százalékos út, tehát ha én mindent jól csinálok, akkor 80 százalékos eséllyel el fogom érni a túlpartot és húsz százalék, hogy nem. Amúgy szerintem ez egy jó százalék.

Ha rossz az időjárás, és kifogod pont azt a hullámot, akkor kifogtad. De mivel beleteszel mindent, ilyenkor béke van az emberben. Azt nem mondom, hogy nem fél, de béke van.

Amikor 2021-ben SUP-pal vágtál neki az Atlanti-óceánnak, és mentést kértél, akkor hogyan jött el az a pont, hogy megnyomod a gombot?

Akkor harmincvalahány órával korábban is mentek már a telefonok, hogy túlmentem a határon, ebből már nem tudok visszajönni. Nagyon rossz idő volt, nem indultak el az alvásciklusok, elkezdett kihűlni a szervezetem, és ebben az állapotban ráhúztam még másfél napot. És akkor eljött az a határ, hogy na jó, ha valaki innen ki tud szedni, akkor oké.

De például a mostani útnál nem tudott volna olyan történni, amiért mentést kérjek. Eldöntöttem, hogy vagy megcsinálom, vagy nem. Volt nálam mentést indítható eszköz, de az valójában nem volt opció, ez egy fix döntés volt.

Rajtad kívül más is tudta, hogy mindent vagy semmit alapon indulsz el, és nincs olyan opció, hogy feladod?

Igen, van, aki tudta, de hát nyilván nem vette senki komolyan.

Egy expedíció során mi a nyomasztóbb: egy esetleges jegesmedve-támadás vagy egy csendes halál, mondjuk a megfagyás?

A jegesmedve az egy kezelhető dolog, mert az egy akció. Ha kihűl az ember, ott hirtelen már nehéz változtatni szerintem. Ami viszont biztos, hogy én százévesen, ágyban akarok elmúlni, nem a világ ki tudja milyen szegletében, valamilyen új helyzetben. Nálam ez egy fontos cél. 

Ezek szerint nem is osztod azt a nézetet, amikor egy hegymászó meghal a hegyen, és mondják, hogy milyen jó, hát úgyis ez volt a szerelme?

Így van. Mert akkor azt az expedíciót elrontotta, tehát az egy bukás. Emberi hiba, mert a természet azt természet, azt nem lehet hibáztatni. Aki odamegy, vállalja a felelősséget, ha átlövi magát a túlvilágra, akkor elrontotta. Szerintem az nem egy jó halál.

Naponta mennyi órát töltöttél gályarab üzemmódban evezéssel?

Tizenöt-tizenhat órát. Ebből jött ki a távnak a négyötöde. Ez időjárásfüggő, van, amikor nagyon jól sikerült a sodródás pihenőidőben, mert pont jó szögben fújt a szél, de van, amikor ez mindössze nyolc kilométer volt, és amellé kellett még 60-70 kilométert evezni. Ha egy flakont bedobsz a vízbe, az is át fog kelni, csak lehet, hogy másfél-két év alatt. Számomra viszont fontos volt, hogy májusban jön a hurrikánszezon, tehát március végéig mindenképpen át kellett érnem. Szóval ilyenkor nyomni kell, meg nem lehet akármennyi kaját bepakolni. Nekem nyolcvan napnyi kajám volt, tehát minden nap hozni kellett a számokat. Voltam nagyon szétesett állapotban, amikor jól esett volna a pihenés, de nem fért bele. Tehát segít az áramlat, a szél, a hullámok, de ezek önmagukban kevesek lettek volna ahhoz, hogy ebben szezonban átérjek.

Az evezésen kívül mennyi a mozgási lehetőség a hajón? Tudsz sétálni, vagy fekve, zsákba varrt Monte Christo grófja-stílusban edzegetsz?

Amikor evezek, akkor van előttem egy kis tér, ha jó az idő, ott fel lehet állni, de inkább az a jellemző, hogy négykézláb közlekedik az ember azon a szűk egy méteres részen.

Akkor nem sok ácsorgás jutott.

Nem. A 2012-es út után például nem tudtam menni, mert az út során nem használtam a lábam. Ha hetven napig nem használod semennyire, akkor egyszerűen nem megy a járás. Most direkt odafigyeltem erre. Most volt a fedélzeten két nagy fémcső, amibe meg tudtam kapaszkodni. Ez egy újítás volt idén, emiatt nem is estem be a vízbe, és tudtam guggolásokat csinálni, meg bent a kabinban tudtam lábtempózni hanyatt fekve. Így most teljesen oké. Így is instabil az ember, de most nincs baj.

A mostani hajódat Fa Nándor tervezte és építette. Hogyan hívja fel az ember Fa Nándort? Szia, tervezz nekem egy kenut, ami ötezer kilométert kibír az óceánon?

Amikor a páros óceán-átevezést csináltuk, senki nem hitt benne, hogy két húszonéves egyetemista nulla óceáni tapasztalattal és evezési múlttal, pénz és minden nélkül meg tudja csinálni. Nem tudtam semmit a hajózásról, ilyenkor kihez megy el az ember?

Hajókiállításon levadásztuk, hogy „helló Nándi, Gábor vagyok, terveztünk egy ilyen hajót, meg akarjuk építeni és átszelni vele az óceánt. Szerinted ez egy hülyeség?” És akkor ő azt mondta, hogy ez egy jópofa dolog, amit meg lehet csinálni.

Mivel Nándi azt mondta, hogy meg lehet csinálni, nekem ez elég volt. Utána amikor mentem egy rádióműsorba, és mondta nekem az interjúztató, hogy meg fogsz halni, akkor nem érdekelt. Te nem értesz hozzá, a te nézőpontodból lehetetlen, de ha Nándi mondja, hogy meg lehet csinálni, akkor én is úgy kezelem. És ez onnantól megvédett az összes külső kételytől. Utána már az egyik út alátámasztotta a másikat, és onnantól ez szépen felépült, de az első páros evezéshez kellett a Nándinak ez a mondata. Persze, azt is elmondta, hogy tanuljunk meg rendesen navigálni, építsünk egy brutál jó hajót, amiben megbízunk, elmondta, mi az, ami fontos, amiből nem lehet engedni egy grammot sem. Megépítettük a hajót, áteveztük az óceánt, aztán egyszer valamikor elszólta magát, hogy ő is épített egy ilyen evezőst, egy kenut egy magyar srácnak, de nem evezte át vele az óceánt. Elindult, majd visszafordult. 

Aztán eltelt pár év, 2011-ben jártunk, amikor megérett bennem, hogy akkor csinálok egy szóló utat. Beugrott, hogy Nándi mondott valamit egy kenuról, leültem az internethez, és rákeresve csak olyan volt, hogy megpróbálta, felborult, kimentették. Senki nem kenuzta még át egyik óceánt sem, sem csapatban, sem egyedül. Akkor kitűztem, hogy én leszek az első, és kész. Emlékszem, a hálószobában jött a felismerés, és mire átértem a konyhába, már megvolt az elhatározás. Felhívtam Nándit, hogy találkozzunk és beszéljünk, mert úgy voltam vele, hátha van egy fotó vagy tervrajz a kenuról, amiről egyszer mesélt, ami mentén elindíthatom a tervezést, építést.

Másnap találkoztunk, és mielőtt bármit mondtam neki, kinyitja a hangárkaput, és ott volt az a kenu, és mondta, hogy tegnap hozta vissza az illetőtől, mivel nem ment vele. Nyilván senki nem akar átkelni egyik óceánon sem, de majd lehet, hogy egyszer valamikor, talán száz év múlva eszébe jut valakinek. Én meg mondtam, hogy tegnap, amikor te ezt hazahoztad, eldöntöttem, hogy ezt meg fogom csinálni, úgyhogy én ezt kölcsönkérem.

Az ötlet megszületésétől kezdve tizenpár órán belül volt egy hajó, ami erre épült. A világon egy ilyen van, és az enyém volt egyből. Ez olyan sorsszerű.

És a mostani utadra ugye ezt fejlesztetted tovább.

Azt már akkor átépítettem valamennyire, inkább a hátrányára. Nem volt semmi pénzem, viszont már elég nagy arcom volt, az már a negyedik óceán-átkelésem volt. Amikor nekimentem, vártam tőle valami életmegváltoztató élményt, de közben csak egy brutál erős, nehéz fizikai munka volt, rendkívül veszélyesen. Harminchárom napig így volt, aztán jött egy olyan négynapos vihar, amiben felborult a hajó, majdnem elsüllyedt, épphogy túléltem, tönkrementek a technikai eszközök, negyvennégy napig el voltam vágva a külvilágtól, megromlott a kajám, minden szempontból túlélésbe ment át. Ez gyakorlatilag megváltoztatta teljesen az életemet, a felfogásomat.

Utána a hajó nagyon soká, kalandosan került haza, én meg visszaadtam a Nándinak. Pár nap múlva felhívott, hogy figyelj, ez a hajó szerintem most már a tiéd.

Azt kérdezte, hogy álmodom-e vele? Mondom, hogy az egész életem megfordult, mással sem álmodom, csak a kinti élményekkel meg a hajóval. Jó, de ezek jó vagy rossz álmok? Mondom, figyelj túléltük, megcsináltuk. Nyilván itt az ember már nem egy tárgyként kezeli a hajót, ez már ugyanolyan személy, mint te vagy én. Úgyhogy odaadta. Hely híján elvittem a szüleimhez, beraktam a kertbe. Múltak az évek, sütötte a nap, ránőtt a moha, a bokrok nőttek köré. Néha fogtam egy üveg italt, kiültem a fedélzetére, és néztem, hogy mi az istent, csináltam ebben 77 napig?

Ott állt évekig, közben persze építettem másoknak hajókat, többször vitorláztam meg készítettem fel másokat evezésre, meg minden. És közben ott állt végig a kertben. Az egyik tesóm egyszer megnyírta a bokrokat, és a hajó tulajdonképpen előbújt, hogy itt vagyok! Néztem, megérdemelne egy új festét, és akkor már át is építettem. Nagyobb kabinnal, kicsit sportosabbra, tárolórekeszekkel. Ha viszont már ezt megcsinálom, akkor akár át is kenuzhatnám még egyszer az óceánt. Ezzel párhuzamosan jött, hogy lassan időszerű lenne abbahagyni az ilyen dolgokat. Úgyhogy teljesen átépítettem, minden kompromisszumtól mentesen egy brutál komoly túlélő kapszulává. Nehezebb lett, lassabb is lett, de így is zseniális lett. És akkor leeveztem vele Kanáriig, hogy majd jövőre folytatom, addig a hajó ott marad. Az külön vicces, hogy a szüleim közben leköltöztek a Kanári-szigetekre, tehát megérkeztek, és két héttel később a hajó ugyanúgy ott volt náluk, mint előtte tíz évig.

Gondolom mindenki ezt kérdezi, és én is beállok a sorba: mi lesz innentől?

Nagyjából ugyanaz, mint eddig. Előadásokat és képzéseket tartok, embereket és csoportokat fejlesztek, amit imádok, tehát ez ugyanígy meglesz. Sport téren az ultrafutás marad, azt gondolom, még csak az út elején vagyok. Most legalább nem az lesz, hogy kétévente megszakítom valami tök másfajta projekttel és lenullázok mindent, amit beépítettem a lábamba, úgyhogy innen 10-12 évig még szépen lehet fejlődni. Utána nyilván az életkor miatt ez meg fog rekedni, aztán zuhanni fog, de addig viszont mehet fölfele. Meg hát van pár tervem fixen, elég precízen látom, merre akarok menni, úgyhogy nem fogok unatkozni.

The post Rakonczay Gábor: „a világon egy ilyen van, és az enyém volt egyből. Ez olyan sorsszerű.” appeared first on Forbes.hu.