Napjaink talán legnépszerűbb edzési formája, a futás még 60 évvel ezelőtt sem volt tömegsport. Olyannyira nem, hogy az Egyesült Államokat az 1960–70-es években meghódító – és később az egész világra átterjedő – kocogásláz előtt gyakran előfordult, hogy a magányos futóktól megijedve egy-egy környék lakói rendőrt hívtak a delikvensekre.

Akkoriban ugyanis még csak az élsportolók jártak el rendszeresen futni, ők is inkább a futópályákra. Így aztán a városi környezetben felbukkanó, a hatóságokkal is rendszeresen összetűzésbe keveredő magányos futókra elég furcsa szemmel tekintettek.

A városi futás történetének kezdeteit bemutató Vox-cikkben például több olyan esetet is leírnak a New York Times 1968-as számaiból szemlézve, amikor egy-egy futónak meggyűlt a baja a törvénnyel. Egy Hartfordban élő férfi híre például azután jutott el New Yorkba, hogy bírósági ügye lett abból, amikor egy autóút mellett futott.

Egy másik, szintén ebben a városban élő férfi pedig egy napon szabályos macska-egér játékba bonyolódott a rendőrökkel, akik összesen öt autóval vették üldözőbe csak azért, mert nekiállt futni az utcán.

De a portál cikke szerint a Chicago Tribune is rendszeresen úgy mutatta be ekkoriban a futók közösségét, mintha csodabogarak lennének, akik saját bevallásuk szerint nem feltétlenül azért járnak inkább a hajnali órákban futni, hogy testmozgással induljon a napjuk, hanem azért, mert ebben az időpontban kevésbé tartják őket gyanúsnak a rendőrök.

A Nike első cipőguruja és egy új-zélandi edzőtábor

Nem sokkal később viszont a futás olyan népszerű lett az Egyesült Államokban, hogy a nyolcvanas években már az amerikaiak közel tizede, mintegy 25 millió ember kezdett el hobbiból futni. Például az alábbi hatások miatt:

a hatvanas évektől megjelenő, a testedzés egészségre gyakorolt pozitív hatását népszerűsítő könyvek jóvoltából,
az 1972-es müncheni olimpián elért amerikai sikereknek köszönhetően,
illetve az olyan futócsillagoknak hála, mint az 1975-ben tragikusan fiatalon egy autóbalesetben életét vesztő, de az azt megelőző két évben a 2000 és 10 000 méter közötti összes távon amerikai rekordot döntő Steve Prefontaine.

A legtöbben azonban nem tudják, hogyan kezdődött a korábban szinte csak az élsportolók által gyakorolt futás tömegsporttá válása. Ahogy azt sem, hogy a Nike-nak – pontosabban a világ egyik legnagyobb sportmárkájának számító cég egyik alapítójának – milyen nagy szerepe volt ebben azon túl, hogy eredetileg a futócipők forradalmasításával robbantak be a köztudatba.

A már akkor is az Oregoni Egyetem legendás futóedzőjének számító, pályafutása során 31 olimpikont és 51 amerikai bajnokot felkészítő William Jay Bowerman – ismertebb nevén Bill Bowerman – ugyanis egy 1962-es új-zélandi edzőtábor alkalmával megvilágosodott. A klasszikus Nike-cipők többségét – például a Cortezt, a Blazert vagy az otthoni gofrisütővel kísérletezve megalkotott Waffle-t – is megálmodó edző úgy döntött, hogy mindent meg fog tenni a futás tömegsporttá alakításának érdekében.

Az Oregoni Egyetem olimpikonjait is a tagjai között tudó csapat eredetileg azért utazott Aucklandbe Bowerman edző vezetésével, hogy a közös edzések alkalmával tanulhassanak egy másik legendás futóedzőtől, az 1960-as római olimpia új-zélandi érmeseit – a 800 méteren aranyat szerző Peter Snellt, az 5000 méteren szintén aranyat szerző Murray Halberget és a maratonfutók közt harmadikként célba érő Barry Magee-t – felkészítő Arthur Lydiardtól, akit futókörökben leginkább a maratonra való felkészítést szolgáló edzésprogramjáról szokás ismerni.

Bowerman azonban nemcsak élsportolóknak szánt praktikákat lesett el az új-zélandi kollégájától, hanem azt is megtanulta tőle, hogy egy kellően karizmatikus edző akár az átlagemberek tömegeit is képes annyira megmozgatni, hogy rendszeresen eljárjanak futni.

Az amerikai szakember megdöbbenve látta, hogy hétköznapi emberek tömegei kocognak a Lydiard által a versenysportolói számára kidolgozott, majd a közegészségügy érdekében népszerűsített irányelvek szerint. És teszik ezt olyan, beszélgetéshez is alkalmas sebességgel – a futásnál kicsit lassabb kocogással –, amit az új-zélandi edző „társalgási tempónak” nevezett. Kilométert kilométer után megtéve.

A szigetországban töltött hetek alatt Lydiardhoz hasonlóan Bowerman is megértette azt az egyszerű, de forradalmi koncepciót, hogy az edzés alapelvei mindenki számára ugyanúgy működnek függetlenül attól, hogy valaki olimpiai érmes vagy egy szívroham után lábadozó középkorú átlagember.

Ahogy azt is, hogy a hétköznapi emberek edzésének a  futás – illetve a kocogás – az ideális módja, hiszen csak egy megfelelő cipő és egy megfelelő hely kell hozzá – az utóbbihoz pedig elég egyszerűen csak kimenni az otthonunkból.

Dean Treml / Getty Images Arthur Lydiard a Nike „Your the run that I want” 10 kilométeres futóversenyének rajtjánál az Alexander Park Raceway-en, Aucklandben, Új-Zélandon, 2004. október 2-án.

Az Oregoni Egyetem magazinjában, az Oregon Quarterlyben megjelent, Bill Bowerman legendáját bemutató cikk szerint az ekkor már 51 éves edzőnek annyira megtetszett Lydiard hétköznapi emberekből álló vasárnapi kocogócsapata, hogy ő maga is elkezdett mindennap futni járni, és az utazás végére 4–5 kilót le is dobott.

Hazaérve pedig ő maga is elkezdett csoportos futásokat szervezni a testmozgásra vágyó átlagemberek számára. Az Oregoni Egyetem futópályájánál rendszeresen összegyűlő, és közösen futni akaró emberek egy idő után olyan sokan lettek, hogy Bowerman először egy pároldalas, átlagembereknek szóló kocogási kézikönyvet, majd 1966-ben egy Jogging – azaz Kocogás – című könyvet is írt egy Waldo Evan Harris nevű kardiológussal karöltve.

A 127 oldalas könyv pedig akkora siker lett, hogy pár év alatt egymillió példányban kelt el, és a közvélekedés szerint az igazán komolyan csak a hetvenes években beinduló kocogásláz talán legfontosabb szikrájává vált.

Az új-zélandi példából kiinduló, és Arthur Lydiard szerepét sosem tagadó Bowerman és Harris ugyanis nemcsak a testmozgás megszállottjainak ajánlotta a rendszeres kocogást, hanem mindenkinek, aki egészséges életet akar élni. A könyv az edző korábbi – az Oregoni Egyetemen, a futócsapata tagjait, és az általa amatőröknek szervezett futókörök résztvevőit vizsgáló – kutatásaira épült, amik alapján azt hirdette, hogy a kocogás nemcsak a fogyásban segíthet, hanem a szív- és érrendszeri egészséget is javíthatja.

Vagyis az egykori tanítványával, Phil Knight-tal sportcipők és sportruházatok gyártásába kezdő Bill Bowermannek nemcsak a modern világunkhoz illő divat formálásában volt fontos szerepe a Nike klasszikus modelljeinek a megtervezésével, hanem a modern ember egészségtudatos életmódjának kialakításában is.

Steph Chambers / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP Bill Bowerman szobra az Oregoni Egyetem atlétikapályáján, az egyetem első legendás futóedzőjéről, Bowerman mesteréről elnevezett Hayward Fielden az oregoni Eugene városában.

Elnöki hobbi

A hetvenes évek végén már olyan prominens figurák is ismertek voltak a futószenvedélyükről, mint az Egyesült Államok akkori elnöke, Jimmy Carter, akinek a hobbija kisebb pánikot keltett, amikor 1979-ben egy tíz kilométeres futóversenyen egyszer csak összeesett a hőgutától.

Carter, aki 36 évvel ezelőtt az amerikai haditengerészeti akadémia terepfutócsapatának tagja volt, saját kocogási programot dolgozott ki olyan könyvek segítségével, mint James Fixxtől a The Complete Book of Running. Hétköznapokon egy-két mérföldes futásokkal kezdte a Fehér Ház felhajtójánál, majd Camp David-i hétvégéin hosszabb távokat futott. Mint sok más kezdő futó, Carter is hamarosan függővé vált. Aki így fogalmazott a futáshoz fűződő viszonyáról:

Szinte attól a pillanattól kezdve várom, hogy felkeljek. Ha nem futok, nem érzem magam teljesen jól.

„A nyár elejére Carter átlagosan heti 40–50 mérföldet futott, és a rá jellemző intenzitással és makacssággal folyamatosan próbált javítani az idején. Eleinte átlagosan 8 és fél perc alatt futott le egy mérföldet, de ma már rendszeresen 7 perc alatt teljesíti a távot. Alkalmanként pedig 6 és fél perc alatt is megtesz egy mérföldet, ami kiváló idő egy 55. születésnapját ezen a héten betöltő, magát »idősnek« nevező férfitől” – mutatta be a demokrata elnök edzésrutinját a Time magazin futóbaleset után megjelent cikke, amiben a Carter egészségével kapcsolatos aggályokat igyekeztek eloszlatni.

A jelenleg 99 éves egykori elnök – akiről a cikkben az is kiderül, hogy a hobbifutóvá válásának köszönhetően a Fehér Házban töltött évei első felében 4 és fél kilót is le tudott dobni a testsúlyából – egyébként a fentiek alapján nagyon fitt lehetett ekkoriban, hiszen, ha 6 és fél perc alatt futott le egy mérföldet – ami 1600 méternek felel meg –, akkor az egy kilométeres távot a jobb napjain akár 4 perc alatt is teljesíthette.

Bettmann / Contributor / Getty Images Jimmy Carter amerikai elnök nem sokkal azelőtt, hogy váratlanul összeesett a Maryland államban található, Camp David-i elnöki rezidenciának is otthont adó Catoctin Mountain Parkban rendezett 10 kilométeres futóversenyen 1979. szeptember 15-én.

Az 1960-as években még a csodabogarak sportjának számító városi és terepfutás pedig azóta annyira fehér házi hobbivá (is) vált, hogy a 39. amerikai elnök után a 41., a 42. és a 43. elnök is rendszeresen eljárt kocogni a hivatali ideje alatt, de a 44. elnök, Barack Obama is napi szinten futott, csak ő a szabadtéri kocogás helyett a futópadra szavazott.

A kocogásláz pedig olyannyira nem állt le azóta sem, hogy Amerikában manapság 50 millióan, világszerte pedig több mint félmilliárdan futhatnak rendszeresen. Egy 2017-es felmérés arra jutott, hogy a Föld futói összesen 621 millióan lehetnek, vagyis kis túlzással minden 10. ember hobbifutónak tekinthető.

The post Rendőrök által üldözött különcségből elnöki hobbi – így vált tömegsporttá a futás first appeared on 24.hu.