Honnan lehet tudni, hogy „1954 márciusának első vasárnapján” Kolozsváron minden megbolondult a hirtelen melegtől? Mert ezt állítja Európa szimfónia című, 2019-es regénye legelső mondatában.
Aminek lehet, aminek tudok, utánanézek, utánamegyek. A tények, az információk, az emlékek segítik az írói fantázia működését. De az embernek legtöbbször mégis a képzeletére kell hagyatkoznia. Például egy-két kivétellel nem maradtak fenn a Gonda János által írt családi levelek, csak a neki küldöttek. Az író a fantáziája révén bele tudja élni magát az eseményekbe, ráérezhet, megérezhet sok mindent. Ez köszönhető az írói szenzitivitásnak is, aminek egyik oldala az írói érzékenység vagy túlérzékenység, a másik oldala pedig egyfajta új valóság teremtésének a készsége.
Az Európa szimfónia egy tényleges, bár csak a regény világában létező zenemű, amit meglehetősen részletesen le is ír, meg is komponál, A jazzprofesszor szintén zenei közegben játszódik. Van valamiféle affinitása a zenéhez?
Nincs semmilyen zenei előképzettségem, komolyabb zenei műveltségem sem, sőt igazából elmélyült türelmem sincs a rendszeres zenehallgatáshoz. Az új regény írásakor azonban, amikor konkrét, létező műveknek kellett utánanéznem, mi több, bizonyos jártasságot szereznem a jazz történetében, ipari méretekben fogyasztottam jazzt, igyekezvén pótolni a hiányosságaimat.
Szajki Bálint / 24.hu
Már a második kisregényében, az Én?-ben is hallunk zenét, Mozartot, Vivaldit, sőt Mahlert, az alcíme is zenei kifejezés: Da capo al fine, Elejétől a végéig.
Ott a zenének nincs különösebb dramaturgiai súlya, az Európa szimfóniában viszont van, ott meg kellett teremtenem egy fiktív zeneművet, ki kellett találnom egy olyan szimfóniát, ami egyszerre jellemzi a kort, a szintén elképzelt német zeneszerzőt, Wilhelm Kerrt és azt az élettörténetet, aminek részeként Wilhelm és Enikő találkoztak egy szovjet fogolytáborban, meghatározva a maguk és a gyerekeik sorsát. Az Európa szimfónia töredezett, huszadik századi zene, olyan, mint a hősök élete, akik találkoztak, aztán évtizedekre elszakadtak egymástól, hogy aztán, ha nem is közvetlenül, de újra kapcsolatba kerüljenek egymással. Nem harmonikus muzsika, hisz a huszadik század kevés lehetőséget adott a harmóniára. Wilhelm és Enikő szerelme nem teljesedhetett be, de emléke a regény jelenében is kínozza őket.
Rég állított össze verseskötetet, pedig ilyennel indult a pályán 1990-ben, kellő iróniával az Idill címet adta neki. És egy évvel később jelent meg a vékony Kövek a béke sírjára, amiben szintén költeményeket olvashatunk, pontosabban egy Izraelben, az Öbölháború idején írt szonettkoszorút. Elhallgatott önben a költő?
Azért 2010-ben még megjelent A szabadulás íze.
Amiből én nagyon kedvelem a Philón barátját, ami Kavafisz A héber című versére válaszol. Szeretem az ilyen, ínyenceknek való összefüggéseket.
Ez valóban fontos darabja a kötetnek. A modern zsidó író és költő dilemmájáról szól, aki egyaránt örököse a zsidó szellemi hagyománynak és a görög forrásokból eredő esztétikai gondolkodásnak, így olykor tagadhatatlanul belső konfliktust él át, amelynek persze újabb és újabb műalkotás lehet csak a következménye. Ma már csak prózát írok, ez tűnik számomra adekvátnak. Adott pillanatokban fontosak voltak a versek, azokban tudott például először megszólalni esetemben a vészkorszak második nemzedékének élményanyaga.
Egy pillanatra álljunk meg: mit ért azon, hogy „a vészkorszak második nemzedéke”? Én eleve nagyon pontatlannak érzem, bár, jobb híján, használom a nemzedék szót.
A vészkorszak első nemzedéke az elpusztítottaké, illetve a túlélők életkorilag összetett generációja, akik személyesen tapasztalták meg az üldöztetést. A második nemzedék a túlélők gyerekeinek nemzedéke, amelynek tagjai közül sokan hordozzák a ma közkedvelt kifejezéssel transzgenerációs örökségnek nevezett tapasztalatot. Akár genetikus formában, akár az egykor traumatizált szülők viselkedése folytán, részévé vált az életüknek egyfajta szorongás, vagy egy éppen ebből eredő túlbiztosítási kényszer, mely korlátozza őket. Ennek a témának mára komoly szakirodalma van.
A legelső regénye – kisregénye –, az 1997-es Mószer óta nyomatékosan jelen van a műveiben, hogy a múlt, és nemcsak a saját múltunk, hanem a felmenőink múltja is, meghatároz bennünket – és ehhez még zsidónak sem feltétlenül kell lenni. A jazzprofesszor főszereplőjét is determinálja mindaz, ami a szüleivel, a nagyszüleivel történt.
Az ember felnőttként szembesül azzal, hogy ha akarja, ha nem, hordozza az elődei élményanyagát is. Kamaszként, fiatal felnőttként arról szól az életünk, hogy leszakadjunk a családról, individualizálódjunk. Próbálunk felnőni, a saját lábunkra állni, a saját életünket akarjuk élni, meg akarjuk teremteni a magunk világát. Később aztán belátjuk, gyakran nagy belső küzdelmek árán, hogy mi az, amitől semmiképp sem tudunk elszakadni, mintázatokat veszünk észre a családtörténetben, amelyek ismétlődnek. Ezt benne van az Európa szimfóniában és A jazzprofesszorban is. Az a traumatikus élményanyag, amitől bármennyire is szeretnének a hősök elszakadni, fogva tartja őket, megjelenik, visszaköszön a saját életükben.
Egy merőben esztétikai észrevétel: a regényeinek van történetük, elmondható meséjük, elejük, közepük, végük – mintha a posztmodern nem érintette volna meg. Konzervatív író lenne?
Amennyiben a realista prózapoétikai hagyomány konzervatívnak minősíthető, akkor igen.
Szajki Bálint / 24.hu
Természetesen ironikusan használtam a konzervatív szót, nem gondolom, hogy ne lehetne érvényesen más prózát írni. Nagyon is sokfélét lehet, nincsenek receptek.
Magam is úgy látom, hogy a realizmus reneszánszát éli. A történetírás mellett az irodalom az emberiség önreflexiójának egyik legrégibb és legbeváltabb eszköze. Minél többet felmutatni egy adott korszak tapasztalataiból, ráadásul minél pontosabban, nem egyszerű feladat. És gyakran csak utóbb, egy bizonyos távolságból, távlatból látjuk igazán a saját korunkat, amihez az irodalom elengedhetetlen forrás. Az kétségtelen, hogy amikor indultam a pályámon, szinte mindenki a posztmodern felé hajlott. Én kilógtam a sorból, de ez nem zavart, mert azt a poétikát éreztem a magaménak, amelyikkel dolgoztam. A történelem egyéni sorsokat átható, meghatározó, pályájukról olykor drasztikusan kizökkentő, kifordító erejéről akartam írni, és úgy éreztem, erről a legjobban abban a formában tudok beszélni, amiben megszólaltam. A modern próza eszközei, az idő, az elbeszélés struktúrájának felbontása, kézenfekvő eszközeim nekem is, ez A jazzprofesszoron is látszik. A főhősre a bátyja haláláról értesülve ráborul a múltja, kettejük ellentmondásos kapcsolatának emlékei, a család története. Megáradnak az emlékek, az egyik hozza a másikat, a szabad asszociáció törvényei szerint, hiszen nem lineárisan emlékezünk. De mivel itt egy racionalitásra, elemző gondolkodásra törekvő tudósról van szó, próbálja lineárisan is felidézni a múltat. Rendezni próbálja az emlékeit, számot vetve a modern magyar jazz-szcéna küzdelmes megszületésével, a diktatúra tilalomfái közti szlalomozással és két kudarcos házasságával. Éppen ezért a regényben kétféle időkezelés működik. Ahogy a jazzben az improvizáció, úgy az emlékezés is kiszámíthatatlan. Nem véletlen az alcím: Rögtönzések életre, halálra. De érvényesül a hagyományos időrend is.
Egyébként kezdettől fogva írónak készült?
Ambícióm volt, hogy írjak. Már középiskolásként mocorgott bennem valami. Még nem tudtam volna megfogalmazni, miért a sötétebb témák találnak meg, miért József Attila versei vonzanak, miért a drámák, a tragédiák, miért nem a játékosság. Amikor elkezdtem írni a vészkorszak örökségéről, a diktatúráról, akkor már értettem a hangoltságomat. Később írtam olyasmit, amiben jelen van az irónia is, például Édeshármas című regényemben, vagy amikor gyerekhangon ábrázolom egy család hetvenes évekbeli belvilágát – egy kisgyerek szemszögéből, aki sok mindenen megütközik, hisz még nem ért semmit. Egy készülő regényről beszélek.
Az, hogy elkezdett írni, segített bármit is a családi öröksége feldolgozásában?
Meg tudtam írni ezt-azt. De kiírni magadból semmit nem lehet. Rövid távon természetesen okozhat megkönnyebbülést, ha elkészültél valamivel, de az írás nem öngyógyító folyamat. Csökkentheti időlegesen a belső feszültséget, de aki érzelmileg súlyosan érintett egy traumában, az ettől nem gyógyul meg.
József Attila is elindult az állomás felé.
Elégedettséget okozhat, ha felmutatunk egy szenvedéstörténeti tapasztalatot, de ez nem gyógyulás. A terheket nem lehet letenni. Így nem. Létrehozni valamit, új összefüggéseket felfedezni, és új könyvünket kézbe venni természetesen öröm, már ha elégedettek vagyunk vele. Hozzáad valamit a közös tudáshoz, hogy valami fontos nem marad kimondatlan, ez adhat intellektuális kielégülést.
És segíthet azoknak, akik netán nem beszélnek – mert nem tudnak vagy nem akarnak – a traumáikról.
A közbeszédben sok mindenről nincs szó, amiről pedig beszélni kellene. A jazzprofesszor főhősének családja több generáción át hordoz többféle mentális betegséget. Depresszió, mániás depresszió már a második világháború előtt is megkeserítette a családtagok életét, de a háború és a vészkorszak ezt rendkívüli módon felerősítette. A főhős csak harmincéves kora után, édesapját és a bátyját meglátogatva Ausztráliában döbben rá, a testvére egy rohamát látva, hogy az ő generációjukban is felbukkanhat a mentális betegség. Onnantól kezdve kétségbeesetten figyeli magát, nem mutatkozik-e a rajta is valamilyen tünet. Ezzel küzdve hozza létre az életművét. Ugyanakkor ez az állandó önmegfigyelés valószínűleg korlátozza is a zenei pályája kiteljesedésében. Közben pedig arra is rájön, hogy a rögtönzés miért fontos neki, miért errefelé indult el a zenében: ez könnyít a belső feszültségein.
Az ember, úgy képzelem, nemigen ír négyszáz oldalas regényt olyasvalakiről, akihez nem fűzik szoros szálak.
Nyilván van hasonlóság. A diktatúra élményanyaga nekem is ott van a zsigereimben, a vészkorszaké a szüleim zsigereiben…
Egy interjúban, amit a kepmas.hu-n olvastam, beszélt arról, hogy a szüleid miként hozták a tudomására a zsidóságát.
Amikor a hetvenes évek elején elkezdtem az általános iskolát, ünnepélyesen leültettek azzal, hogy el kell mondaniuk valamit. Apám közölte, hogy zsidók vagyunk. A zsidókat a történelem során sokan üldözték, ma is akadnak, akik ellenszenvet éreznek velük szemben. A zsidóságunkat nem kell szégyellni, de kérkedni sem kell vele. Ha bárki bántana emiatt, ne hagyjam magam.
Szajki Bálint / 24.hu
Mit tudtál kezdeni gyerekként a kapott információkkal?
A tény, hogy az ember egy olyan népcsoport tagja, amelyet mások üldöztek, és ma is bántalom érheti emiatt, egy gyerek számára megterhelő, hiszen nem járt vele akkoriban semmiféle pozitív identifikáció: vallás, kultúra, közösségi élmény, csak az elpusztíthatóság tudata. Családtagok elbeszélései által már gyerekként szembesültem a gettók, a deportálások, a munkaszolgálat történetével, az elveszett rokonokkal, köztük nagyapáimmal, és viszonylag hamar olvasni is kezdtem minderről. Kamaszkoromig inkább titokként és teherként nehezedett rám ez az élettény. Egy középiskolai tanárnőm – egyébként római katolikus és konzervatív – szabadította fel bennem a zsidót, amikor 1983-ban a kezembe adta Bibó Istvánnak a zsidókérdésről szóló tanulmányát szamizdat kiadásban. Ráadásul a biztatására egy középiskolai felolvasóesten markánsan zsidó tárgyú verssel álltam ki a hallgatóság elé, amit sokan lelkesen fogadtak. Ettől valóban felszabadultam és éreztem, hogy a zsidóság izgalmas aspektusa az ember életének. Tájékozódtam, történelmi, irodalmi, vallási ismereteket szereztem, fontosnak tartottam, hogy tudásra tegyek szert.
Van valami különleges feladata egy zsidó identitású írónak?
Ezt már Komor András megfogalmazta 1935-ben, hogy ne tagadja meg íróként a saját zsidóságát, ha az szót kér a műveiben, mert a megtagadás öncsonkításhoz vezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csupán erről kellene írnia: életünknek számos más aspektusa is van. Ami a magyar kultúrában számomra fiatal íróként feltűnő hiátus volt, hogy, ha egyáltalán szóba került, szinte mindenki arról beszélt a zsidóság kapcsán, mi történt a vészkorszak idején, de arról nemigen, hogy 1945 után is volt zsidó élet Magyarországon, sőt ma is van. Ezért kezdtem erről írni.
Nem foglalkoztam alaposan a témával, de úgy érzékelem, hogy ez sokáig tabu volt. Ritka, hogy a vészkorszakról, a zsidó identitásról beszéltek, mint Szabó István Apa című, 1966-os filmjében – amit most azért néztem újra, mert Gonda János szerezte a zenéjét –, a Sólyom Kati játszotta Anni egy Duna-parti sétán Takónak, azaz Bálint Andrásnak.
1956 után azért megjelent ez az élmény az irodalomban, de én is beleütköztem falakba, még a kilencvenes években is. A lapok, folyóiratok szerkesztői közül sokan húzódoztak a zsidó témától: mintha saját elfeledni vágyott én-részükkel szembesítették volna őket az írásaim. Ezek a falak csak a 2010-es évekre tűntek el, a magyar sajtóban, sőt a magyar társadalomban lezajlott nemzedékváltás következtében, és a 2014-ben indult emlékezetpolitikai viták hatására, amikor sokan dacból vállalták a zsidóságukat, családjuk holokauszt-érintettségét, és a nyilvánosságban áttört a téma. De még a Hazatérés című elbeszélésem megjelentetése is nehézségekbe ütközött a 2000-es évek elején, keresgélnem kellett azt a fórumot, amelyik lehozza. Azóta 1945, hazatérés címmel több mint tíz nyelvre fordították le.
A Hazatérésből készült Török Ferenc híressé vált filmremeke, az 1945, melyben forgatókönyvíróként közreműködött. 2017-es kötetének már ez a címe: 1945 és más történetek, a borítón a film egy kockája. A novellának egyetlen konkrét eset az alapja?
Nem, sok hasonlóból állt össze. Valahol Magyarországon, Kelet-Európában vagyunk. Egy faluban megjelenik két zsidó, egy idősebb és egy fiatalabb, hogy méltóképp eltemesse legalább a táborban elpusztultak vélt maradványait: a szappanokat. Aztán elmennek, de a falu közben felbolydul, a lakói azt hiszik, visszajöttek az elhurcoltak, akiknek közben beköltöztek a házaikba, boltjaikba.
Szajki Bálint / 24.hu
Meddig elégedett azzal, amit írtál? Már ha az egyáltalán…
Amikor kiadom a kezemből, késznek érzem a szövegeket. Sok év elteltével tudok talán még javítani rajtuk. A Keleti pályaudvar, végállomás című regényem második kiadásával például elégedett vagyok. 2021-ben jelent meg, tizenkilenc évvel az első után. Tudtam húzni belőle. Amúgy meg mindig marad valami hiányérzet, ezért fogunk újabb és újabb könyvekbe. És persze változunk is: egy régebbi könyv nyilván egy korábbi állapotunk lenyomata.
The post Szántó T. Gábor: Kiírni magadból semmit nem lehet first appeared on 24.hu.
