Elképesztő erővel tombolt a Jagi szupertájfun szeptember elejen Thaiföldön, Vietnámban, Laoszban, Mianmarban, Kínában és a Fülöp-szigeteken.
A hatalmas mennyiségű eső okozta áradások utcákat, lakónegyedeket öntöttek el, és földcsuszamlásokat okoztak. Cikkünk írásakor
Vietnámban 303,
Mianmarban 384,
Thaiföldön 45,
a Fülöp-szigeteken pedig 21 ember halálos áldozatot tartanak nyilván,
a sérültek száma meghaladja a kétezret, 149 embert pedig eltűntként tartanak nyilván.
A legtöbb halálos áldozatot földcsuszamlások követelték. Mint korábban írtuk, Vietnám hegyvidéki, Hòa Bình tartományában egy család házára ráomlott egy domb egy része. Egy 51 éves férfinek még sikerült megmenekülnie, de felesége, lánya és két unokája meghaltak. Hanoiban egy felhőkarcoló összes ablakát egyszerre tépte ki a 200 kilométer per órás sebességgel tomboló szél. Az északi Phú Thọ tartományban pedig tíz autó és két robogó is a Vörös-folyóba zuhant, amikor a heves viharban összeomlott egy híd.
A Jagi szupertájfunnal kapcsolatban a szakértők megjegyzik: a klímaváltozás miatt felmelegedő óceánok fölött egyre gyakrabban, egyre pusztítóbb viharok keletkeznek.
Egyetért velük Daniel Ceng, az Anadolu ügynökség fülöp-szigeteki és tajvani fotóriportere, a fülöp-szigeteki sajtófotósok szervezetének (PCP) tagja is. A 25 éves fotós számos vihart és tájfunt átélt már, és az utóbbi néhány évben sokszor tapasztalja, amit korábban soha:
Daniellel néhány nappal a Jagi elvonulása után beszélgetünk videochaten. A fiatal fotós munkából érkezik egyik kedvenc manilai kávézójába, ahol stabil a netkapcsolat.
„Cavite-ből jövök, egy hatalmas tűzvészről tudósítottam. Nagyjából ezer család vált néhány óra alatt hajléktalanná, több mint nyolcszáz ház égett le. Pontosabban inkább amolyan kunyhóféleségek voltak ezek, amiket fából és fémlemezekből eszkábáltak. Egy szegénynegyed vált a lángok martalékává.”
A szeptember 10-i tűzvésznek semmi köze sem volt az éppen elvonuló szupertájfunhoz. A tanúk szerint a telepen egy pár veszekedett már az előző éjszaka közepe óta. A lángok néhány perccel déli 12 óra előtt csaptak fel. Nem sokkal korábban többen hallották, hogy az egyik veszekedő azt kiabálta: „akkor mind meg fogunk halni!”
Egy rangidős tűzoltó azt nyilatkozta, a tűz rendkívül gyorsan terjedt, az oltást pedig nagyon megnehezítették a telep szűk utcái és a lakók, akik pánikban menekülve rohantak szembe a tűzoltókkal.
Daniel Ceng / ANADOLU / AFP Kitelepített lakosok figyelik a tűzoltókat, akik a lángok oltásán dolgoznak, miután hatalmas tűz ütött ki egy nyomornegyedben, a Fülöp-szigeteki Tondóban, Manilában, 2024. szeptember 14-én.
Daniel Cengnek sincs valódi otthona már évek óta, folyamatosan úton van, arra megy, amerre a munkája szólítja. Több médiumnak és hírügynökségnek dolgozik, az utóbbi időben főként Délkelet-Ázsiára és Tajvanra fókuszálva, mert ebben a régióban érezhető leginkább a geopolitikai feszültség erősödése.
Fotózott
tájfunokat és árvizeket Hongkongban, Tajvanon és a Fülöp-szigeteken;
2020-ban, Indiában az egész országra kiterjedő, a muszlim kisebbség elnyomása elleni tüntetéseken dolgozott,
2022-ben hét hónapot töltött a fronton, Ukrajnában, majd
2023 februárjában a törökországi földrengések helyszínére utazott,
de megörökített már tajvani hadgyakorlatot is, és idén áprilisban ott volt a hualieni földrengés helyszínén.
Változó viharok
Daniel azt mondja, egy tájfun abban különbözik egy Európában szokásos vihartól, hogy a felhőszakadás-szerű eső nem órákig tart, hanem napokig. A Fülöp-szigetek nagy részén a csatornarendszer csapnivaló, képtelen ekkora mennyiségű víz elvezetésére. A hegyekben és a magasabban fekvő területeken a földcsuszamlások okoznak problémát, míg az alacsonyabban fekvő területeken olyan gyorsan emelkedik a vízszint, hogy az embereknek egyszerűen nincs idejük reagálni. A kormány és a hivatalos szervek általában próbálják előre figyelmeztetni az embereket, hogy villámáradások várhatók, de senki sem tudja megmondani előre, hogy ezek pontosan mikor és hol következnek be. Amikor már látható, hogy baj van, húsz percen belül térdig ér a víz. Az erős szél fákat dönt ki, és kártyavárként rombolja le a szegénynegyedek viskóit.
Az emberek tudják, hol élnek. Természetes számukra, hogy az évnek ebben az időszakában kemény viharok, tájfunok jönnek, ezért lehet látni olyan fotókat, hogy egy tájfun tombolását követően gyerekek játszanak az elárasztott utcákon. Amikor a vihar közeledik, sokan próbálják valahol biztonságba helyezni értékesebb vagyontárgyaikat, és hagyják hátra az otthonaikat, hogy a kormány által biztosított menedékhelyekre húzódjanak.
A fiatal fotós kiemeli: mivel viszonylag gyakoriak a nagy viharok, az emberek ahhoz is hozzászoktak, hogy rengeteg hasznos információt osszanak meg nyilvános Facebook-csoportokban, vagy más online felületeken arról, hogy milyen a pillanatnyi helyzet ott, ahol vannak. Kiírják például, hogy „itt és itt gyorsan emelkedik az áradás, most mellkasig ér víz, pedig nem sokkal ezelőtt még csak térdig ért”. A kisebb, helyi hírportálok nagyon gyorsan reagálnak és adnak hírt mindenről. Az emberek így könnyebben el tudják dönteni, mit tegyenek és mit ne, de az információáramlás megkönnyíti a mentőegyégek munkáját is és újságírókét, így az övét is.
Daniel Ceng / Anadolu / AFP Tűzoltóautók és mentők a Fülöp-szigeteki Manilában, Tondóban, ahol 2024. szeptember 14-én tűz tombolt egy nyomornegyedben.
A pusztítás után
„Ha tudom, hogy hová kell mennem, általában taximotorral indulok, mert az a leggyorsabb. Onnantól pedig, ahonnan már járhatatlanok az utak, általában gyalogolok. Néha előfordul, hogy jön egy nagyobb jármű, mondjuk teherautó, amelyik át tud gázolni mélyebb, sebesebb vízfolyásokon, akkor stoppolok. De a legtöbb esetben marad a gyaloglás, a legtöbbször sáros, csúszós terepen. Szinte mindegy, mit veszek fel, pillanatok alatt csuromvíz vagyok az izzadtságtól, az esőtől és attól, hogy vízben kell gázolnom. Nagyon oda kell figyelni, mert sohasem lehet tudni, mi van a víz alatt. Rengeteg a szemét, az ember könnyen léphet bele éles, hegyes tárgyakba. Nagy a fertőzésveszély. Az áradás szennyvizet, patkányok, kutyák, macskák tetemeit sodorja magával.
Az ítéletidőt követő járványok sokszor halálosabbak, mint maguk a viharok.
Ha katasztrófa sújtotta helyre megy, Daniel mindig kis helyen is elférő, könnyen elcsomagolható élelmiszereket, energiazselét, müzliszeleteket, kekszet visz magával. Sohasem tudhatja, ottragad-e valahol, és lehet, csak napok múlva kap segítséget.
„Legutóbb, a Jagi után szerencsém volt, munka után könnyen visszajutottam a városba, ahol úgy üzemeltek az éttermek, mintha semmi sem történt volna. A tájfun egyetlen jele az volt, hogy a boltokban, szupermarketekben rengeteg polc állt üresen a pánikvásárlók miatt.”
Daniel azt mondja, a tájfunoktól veszélyeztetett régiókban előre összekészített túlélő-, vagy katasztrófakészleteket lehet venni az áruházakban. Elsősegélycsomag, konzervek, tartós kenyér, sózott ételek, víz, zseblámpa, friss elemek, és más apróságok vannak benne. Erős elemlámpa nélkül ő sem indul el sehová, bőven visz magával tartalékelemeket és pótakkumulátorokat az összes elektronikus eszközéhez, powerbankokat, és egy telefont vészhelyzet esetére, ami bombabiztosan el van csomagolva, de szükség esetén lehet róla hívást indítani. Amikor a Jagi által sújtott területeken dolgozott, három telefon is volt nála, mert – ahogy ő fogalmaz – ilyen szituációkban az ember nem tudja magát túlbiztosítani.
Évről évre romlik a helyzet. Egyrészt a klímaváltozás miatt egyre vadabbak a viharok. Másrészt, az emberek egyre több művelhető területet próbálnak kihasítani a természetből, a fakivágások és erdőirtások miatt egyre gyengül a szigetek ellenállóképessége a viharokkal szemben.
Évszázadból évtized
A Fülöp-szigetek azon országok közé tartozik, ahol máris erőteljesen érezteti drasztikus hatásait a globális felmelegedés – fejtegeti Daniel. Az emberek sokat beszélnek a klímaváltozásról. Sok környezetvédő, aktivista és civil szervezet próbál harcolni a változásokért, a természetvédelmi törvények szigorításáért, a károsanyag-kibocsátás visszaszorításáért, a természetes élőhelyek, erdők védelméért. De a mérleg másik serpenyőjében mindig ott vannak a nagyon gazdag és befolyásos vállalatok.
Daniel Ceng / Anadolu / AFP Egy cölöpös ház lakója áll a háza közelében partra sodort szemét tetején a Fülöp-szigeteki Manilában, Tondo parti városban, ahol a legszegényebbek laknak, miután a Jagi (Enteng) tájfun erős szelet és heves esőzéseket hozott az országra.
„Van például egy nagy cég, napelemeket gyárt, amivel elvileg a klímaváltozás elleni harc részese, ráadásul munkahelyeket teremt, csakhogy közben hatalmas erdőterületeket írt ki.”
Daniel átélt már hatalmas tájfunokat és áradásokat Tajvanon és Hongkongban is, vagyis a Fülöp-szigeteknél sokkal fejlettebb térségekben, melyek nagyságrendekkel komolyabb erőforrásokkal és védekezési képességekkel rendelkeznek. Tavaly szeptemberben azonban az évszázad leghevesebb esőzése Hongkongot is térdre kényszerítette.
„Hiába a kiváló csatorna- és vízelvezető rendszer, hiába a hatékony városigazgatás, hiába a legjobban felszerelt és koordinált mentőegységek, a természet mindig tud olyat produkálni, amire senki sem lehet felkészülve, és amit korábban az évszázad természeti katasztrófájának hívtak, az ma már az évtized katasztrófája, mert annyival gyakoribb.”
Trauma és tisztelet
Danielnek sohasem volt konfliktusa a mentőcsapatokkal: „végzik a munkájukat, én is az enyémet és ezt kölcsönösen tiszteletben tartjuk.
Más fotósoknál, főleg amerikaiaknál látom, hogy számukra az a legfontosabb, hogy elkészüljön a lehető legjobb, leghatásosabb, legerőteljesebb fotó, és ezért hajlandók átmenni minden határon. Ázsiában ez így nem működik, talán az alapvető kulturális különbségek miatt.
Azt hiszem, elég jól kijövök az emberekkel, hamar megtalálom velük a közös hangot. Ukrajnában egyszer részt vettem egy Donbaszban elesett katona temetésén. Ott a megfelelő tisztelet megadása mellett tudtam elég közel kerülni a koporsóhoz ahhoz, hogy készítsek egy fotót arról, ahogy a halott katonára utoljára rámosolyog a felesége és a lánya. Úgy érzem ezzel a képpel sikerült megmutatnom, hogy még a háború sem csak vérről és a brutalitásról szól.”
Daniel szerint, bár traumatizált emberek között dolgozni mindig nagyon nehéz, egy háborús helyzet teljesen más, mint egy természeti katasztrófa. Amikor a tudósító odaér egy földrengés vagy tájfun helyszínére, a katasztrófa már véget ért, a fronton azonban senki sem tudta, és még ma sem tudja, mikor lesz vége, és pszichésen azt is más feldolgozni, hogy az ember egy kiszámíthatatlan, ellenállhatatlan természeti erővel áll szemben, vagy ugyanolyan emberekkel, mint ő maga. „A lényeg végsősoron mindkét esetben az, hogy nem feltétlenül az a legjobb megoldás, ha a legbrutálisabb valójában mutatja meg a szenvedést. Sok más módon is el lehet mesélni ugyanazt a történetet, úgy, hogy közben tiszteletben tartom az emberi méltóságot.”
„Nekem az segít, hogy ha felhívhatom a barátaimat, és beszélhetek nekik arról, amit láttam, és meghallgatom, amit válaszolnak. Megnyugtat az érzelmeim kifejezése és sokat segít, ha egy borzalmas emlékhez hozzá tudok kapcsolni valami pozitívat, például az egyik szerettem hangját. Aztán bármilyen furán hangzik is, könnyed, színes, vicces videókat nézek, amik segítenek megfeledkezni a borzalmakról.”
Egyetlen dolog van, amit sohasem fogok elfelejteni. Július 31., hajnali 2 óra 12 perckor történt. Arra ébredtem, hogy sokkos állapotban vagyok, kétszázon van a pulzusom és kiver a hideg veríték. A szállásomtól alig hatszáz méterre csapódott be egy orosz rakéta. Majdnem megsüketültem a robbanás hangjától, és az egész épület remegett a lökéshullámoktól. Huszonkét éves voltam, talán a legfiatalabb tudósító akkoriban Ukrajnában. Még ma is elönt ez a pánikszerű érzés, ha hangosabb csattanást, vagy durranást hallok.”
Daniel Ceng archívuma Daniel Ceng
Daniel reméli, hogy Délkelet-Ázsiában nem kell majd hasonlót átélnie, bár tisztában van vele, hogy a térség hamarosan a világ egyik legfeszültebb régiójává válik. Sokszor fordul meg Tajvanon és azt látja, hogy az emberek ugyan nem félnek, de folyamatos készenlétben vannak.
„Nem lehet éveken keresztül konstans félelemben élni. Az egyik nap egy amerikai szakértő azt nyilatkozza, biztosak lehetünk benne, hogy Kína öt éven belül támadni fog, mert folyamatosan fejleszti a haderejét, és a kommunista vezetés többször is világosan kinyilvánította, Tajvant Kína részének tekinti, ebből a helyzetből pedig nem lehet kihátrálni. Aztán másnap egy másik szakértő azt mondja, ez mind így van, de Kína hosszútávra tervez, ezért nem valószínű, hogy tíz éven belül megpróbálná katonai erővel elfoglalni Tajvant. Harmadnap újabb szakértők nyilatkoznak és azt mondják, Kínának súlyos belső problémákkal kell megküzdenie, nem elég erős ahhoz, hogy esélye legyen a végső győzelemre, ha nyílt katonai konfliktusba kerülne az Egyesült Államokkal. Az emberek meghallgatják a szakértőket, odafigyelnek az elemzésekre, és mindenki próbálja eldönteni, melyik narratíva illeszthető leginkább a valósághoz. Közben mindenki próbál a lehető legjobban felkészülni a háborúra. Tanultak Ukrajna példájából, de remélik, a kínai vezetés is tanult, és arra a következtetésre jutott, hogy háborúzni mindig rossz ötlet.”
The post Tájfunok fotósa: Ami nemrég az évszázad katasztrófája volt, az ma már az évtizedé first appeared on 24.hu.
