Hagyományosan a böjti időszak idején az emberek mindennapjai komoly vallási és közösségi előírásokhoz igazodtak. Ebben az időszakban mindenféle zenés-táncos esemény szigorúan tiltottnak számított – nem rendeztek sem bálokat, sem lakodalmakat, koncerteket. Az ételek terén is megmutatkozott a lemondás: húsmentes fogások kerültek az asztalra, a táplálkozás alapját pedig többnyire főtt tészták, nyers vagy aszalt gyümölcsök adták. Sok vidéken a cibere, egy savanykás, erjesztett korpából készült leves számított a böjt legismertebb ételének.
A nagyböjt idején a fiatal lányok és menyecskék öltözködése is tükrözte az időszak komolyságát: visszafogottabb, sötétebb tónusú ruhákat viseltek, elhagyva az élénk színeket és díszesebb viseleteket.
Bár a böjt sok szórakozási formát korlátozott, néhány sajátos, vallási hagyományba illeszkedő népi játék és tánc mégis megmaradt. Ezek közé tartozott a karikázó, amelyet a tánctilalom ellenére is elfogadottnak tekintettek, mivel nem kísérte hangszeres zene, és kizárólag nők adták elő körben, énekszóval.
Mi is az a karikázó?
A karikázó egy táncszerű népi szokás, amelyet a lányok és fiatal nők jellemzően köralakban, kézfogással, énekelve adtak elő. Leggyakrabban Húsvét előtti böjti időszakban, különösen nagyböjtben volt szokás karikázót járni, mivel ez az idő vallási és közösségi szempontból is a visszafogottságról, az elmélyülésről szólt – így az élénk, párválasztó jellegű táncok ilyenkor háttérbe szorultak.
A karikázóban a mozdulatok egyszerűek, harmonikusak, gyakran a kör közepére irányulnak, és nem kíséri őket hangszeres zene – az énekhang a fő kifejezőeszköz. Az énekek témája lehetett vallásos, szerelmes, panaszos vagy csúfolódó is, attól függően, milyen alkalomból vagy hangulatban adták elő.
A karikázó egyik különlegessége, hogy tisztán női tánc volt – férfiak nem vettek benne részt. Ezáltal lehetőséget adott a lányoknak, hogy saját közösségüket építsék, erősítsék a közöttük lévő kapcsolatokat, és megmutassák az énektudásukat, ritmusérzéküket. A karikázás közben gyakran elhangzottak személyes történetek, tréfás megjegyzések, vagy éppen titkos üzenetek is a dalokba szőve.
A falusi közösségekben a karikázó a szabadban zajlott, gyakran a templom előtti téren vagy a falu főutcáján, és természetesen mindig nagy figyelmet keltett – a fiatalemberek is gyakran nézőként követték a lánykört, így a szokás mégiscsak betöltött egyfajta párkeresési szerepet is.
Mivel a karikázót többnyire nagyböjtben járták, a tánc szorosan összefonódott a lelki megtisztulás, felkészülés és remény gondolataival. A körforma, amelyet a tánc során felvettek, az élet folytonosságát, a természet körforgását is szimbolizálhatta. Így a karikázás – még ha csendesebb is volt a megszokott mulatságoknál – mély szimbolikát hordozott.
A XX. század közepére a karikázó, akárcsak sok más hagyományos népszokás, kezdett eltűnni a mindennapokból. Ma azonban néptáncegyüttesek, hagyományőrző csoportok jóvoltából újra életre kel ez a szép szokás – nemcsak bemutatókon, de olykor tavaszköszöntő falunapokon is találkozhatunk vele.
Miért eszünk húsvétkor kalácsot, sonkát és tormát? – erről is írtunk, illetve a locsolkodás hagyományáról is.
The post Tánc, amit a böjt sem tilthatott meg: a karikázó first appeared on Sokszínű vidék.
