A kétéltűek és a hüllők változó testhőmérsékletű állatok, azaz a testhőmérsékletük a környezetüktől függ. A különféle fajok más-más stratégiát választanak a hideg évszak átvészelésére: a kétéltűeknél három módszert is megfigyelhetünk.

A legtöbb béka a téli időszakot iszapba ásva tölti, a vízi életmódhoz kevésbé kötődő fajok – például a barna és a zöld varangy, valamint az erdei béka – pedig a talajfelszín alatt, földalatti üregekben várják a kikeletet.

Nekik kifejlődött egy érdekes képességük: fagyálló anyagot termelnek, amely megvédi a sejtjeiket a fagyástól.

A tavaszi meleg beköszöntével, illetve a kisebb-nagyobb esőzések hatására megindult a békák vándorlásra. A kétéltűek ilyenkor telelelőhelyeikről a szaporodóhelyül szolgáló vizek felé indulnak.

A harmadik módszer a pettyes gőtéknél jellemző, amelyek a korhadó fák fagymentes nyílásaiba bújva telelnek.

A hüllők is változó testhőmérsékletű állatok, tehát nekik is fagymentes területet kell keresniük a hideg évszakban. A vízisiklók a tél közeledtével összegyűlnek és együtt keresnek egy megfelelően védett üreget, ahol összebújva telelnek át. Ilyenkor nagyon lelassul az anyagcseréjük, a szívük is csupán egy-két percenként dobban egyet, de annyi hőt azért termel a testük, hogy egymást melegítve túléljék a telet.

A fürge gyíkok némileg könnyebb helyzetben vannak, ők ugyanis ugyanabban a saját maguk által ásott üregben töltik a telet, amelyben nyáron is élnek. A hüllők harmadik csoportját a teknősök alkotják, amelyek közül hazánkban csak a mocsári teknősök őshonosak. Ők a békákhoz hasonlóan az iszapba ássák be magukat.

A tavaszi felmelegedés hatására a hüllők és a kétéltűek aztán sorra ébrednek fel és kezdik meg aktív időszakukat. A tavaszi felébredés folyamata a hüllőknél és a kétéltűeknél igen hasonló, összetett biológiai folyamat. Ahogy melegszik a környezet, úgy változik ezeknek az állatoknak a testhőmérséklete is.