1.
A terápia előtt mindig kimentünk a vendégház teraszára cigarettázni.
Hideg volt, nem beszéltünk. Bámultuk a völgyet alattunk. A szemközti dombra ereszkedő felhő a bíbor összes árnyalatában játszott a reggeli fényben.
Volt valami ünnepélyesség ezekben a reggelekben.
Az ember úgy érezte, Isten leheletét nézi a tar fák között – pedig csak tavasz volt a Kárpátokban, zuhogó esőkkel, kiöntött patakokkal, járhatatlan utakkal érkező tavasz.
A visszatérő élet mindenkire hatott. Ezekben a percekben még a fiúk szeme sem volt olyan, mint a törött üveg.
Az ünnep addig tartott, míg mindannyian végeztek a kávéjukkal, cigarettájukkal. Mindig megvárták egymást és egyszerre mentek be a terápiára. Ketten közülük bottal jártak, előttük kinyitották az ajtót. A többiek fiatalnak és erősnek tűntek, egyedül a szemükbe nézve lehetett tudni, hogy az orvosoknak több száz munkaórájába került összerakni őket a műtőasztalon.
Az ukránok három éve védik kétségbeesetten a hazájukat, és a dolgok nem állnak valami fényesen. Nincs elég ember, hogy harcoljon.
Hordágyon vagy hullazsákban, de csak az mehet el a frontról, akit visznek.
A fiúk háborús veteránok, a fele Kurszkból tért vissza. Az orvosok jó munkát végeztek: a járóbotokat leszámítva már minden látható sebük begyógyult. A láthatatlanok miatt jöttek a hegyekbe.
A csoportterápiát a vendégház különtermében tartották. A terem faláról Munkácsy Honfoglalás című festményének másolata nézte a körbeülő veteránokat.
Mindig megvártam, míg Pavlo, a terepiát vezető szociális munkás, a két magyar önkéntes pszichológus Mészáros Márti és Kepics Zsanett megérkezik, aztán kimentem a teremből. Bár senki sem küldött el, tudtam, hogy nem rám tartozik, ami odabent elhangzik. Nincs pszichológiai képesítésem, sem gyakorlatom a poszt traumás stressz szindróma kezelésében. Nincs jogom bámészkodva nézni, hogyan vonyít a lélek a sok halál után.
The post Terápia Ukrajnában: A csoportokban nincs magas szintű agresszió first appeared on 24.hu.
