Coppolának el kellett adnia a borászatát, hogy legyen pénze leforgatni a Megalopoliszt. Az És mi van Tomival? milyen anyagi áldozatot követelt tőled?

Ne is mondjátok, szörnyű! Az eddigi filmjeim gyártójával, a Laokoon Filmmel a Tiszta szívvel nemzetközi bevételének jelentős részét beletettük az új filmbe. De egy ilyen független filmnél nehéz megállapítani a számokat: van egy szinte mecénásnak nevezhető brigád barátokból, ismerősökből, akik az energiájukat, idejüket, eszközeiket ingyen beleteszik ebbe. Kibogozhatatlanul nehéz megállapítani, hogy ez mennyit ér. A mi esetünkben az volt a motivációjuk, hogy fontosnak tartják egy ilyen film létrejöttét, szerették a forgatókönyvet, a film témáját, meg dolgoztunk már együtt.

Ez napi nyolc intenzív munkaórát jelentett mindenkinek?

Nem. Egy ilyen filmnek van egy intenzív másfél éves története, kevésbé intenzíven meg vagy négyéves. A filmkészítés lassú folyamat. A leggyorsabban készülő filmek is fél év alatt születnek. Például Szilágyi Zsófi új rendezése, a Január 2..

Ami azért is készült gyorsan, mert kivitték a velencei filmfesztiválra.

Velence adott is az egésznek egy szellemi bázist, meg egy határidőt, mondjuk úgy: ostort. Ami jó. Mégiscsak csattogott ott valami, hogy el kell készülni időre.

Mohos Márton / 24.hu

Az És mi van Tomival? alkotóbrigádja ingyen dolgozott. Ezek szerint jó vagy szívességkérésben? Van hiteled?

Abszolút jó vagyok, de segített, hogy ez előtt készítettem már filmeket. Elsőfilmeseknél valószínűleg nincs meg mindig ez a bizalom. A magyar filmes struktúrában a szerző a film elsőszámú szóvivője. Lehetne ez a producer is, de ez a magyar hagyomány. Egy rendezőnek meg kell tanulnia meggyőzni a többieket, hogy ez jó lesz. Jó a szívességkérési képességem, de a környezetem tele van olyan emberekkel, akiknek meg a szívességadási képessége magas.

Az kevés, ha jól tudsz kérni.

Azt szokták mondani a rendezők, hogy ezt szerencsés esetben egyszer lehet megcsinálni, másodjára már nem biztos.

Többször is, csak fárasztó. Én nem értem azt az attitűdöt sem, mikor a filmesek azt mondják: vagy kapok ötszázmilliót, vagy nem csinálom meg! Én a képzőművészeti színtér felől jövök, a képzőművészek pedig szegények. Ha már Coppolát említettétek, a kedvenc filmjeim közt van az Apokalipszis, most, az is egy szenvedéstörténet, már ami az elkészültét illeti. El kell fogadni, hogy minden filmnél sok a küzdelem. Az már más téma, hogy a filmes támogatási rendszer hogyan működik itthon.

Nemrég Havas Ágnessel, a Filmalap korábbi vezérigazgatójával készült interjúnkban beszélgettünk erről, és állítása szerint, amíg ő volt a főnök, minden visszautasított filmtervet alaposan megindokoltak. Az És mi van Tomival? elutasításánál is részletes volt a szöveg?

Semmi esetre nem volt alapos. A fő indokként azt jelölték meg, hogy a magyarokat nem érdekli az alkoholfogyasztás. Persze én is kaptam már olyan elutasítást, hogy közben simogattak is. Ez is nagy trükk, amikor megdicsérnek, de elutasítanak.

Helyezzük kicsit képbe az olvasókat az új filmed történetével: Thuróczy Szabolcs karaktere már öt éve józan, és az anonim alkoholisták üléséből eltűnik egy tag, Tomi, aki után kutatva aztán bejárja fél Budát, miközben szembesülnek az alkoholbetegség, a leszokás, visszacsúszás fontos kérdéseivel. Ez az olasz neorealista filmek mintájára épülő alapfelállás. De akkor vissza a támogatásokhoz: a rengeteg beérkező, ám elutasított filmtervvel mi a Filmalap célja? Statisztikacsinálás? Hogy lehessen mutogatni a száz beérkező tervet, amiből aztán nagy nehezen, kiválasztják mondjuk a három legkiválóbb, legfontosabb témát boncolgató művet?

Pontosan erről van szó. Mennyivel egyszerűbb volna, ha fölfognánk, hogy a magyar film is sokszínű! Vannak komoly és nem komoly hangvételű filmek. Rendszerbarát és rendszerkritikus alkotások. A művészet is ilyen, bárhogy szabályozod.

Ők azt szeretnék, hogy ne legyenek rendszerkritikus filmek, kerüljük az önreflexiót. Ez nem lehetséges. De meg kell kérdezni a Filmintézetet, hátha ők is mondanak valamit.

Mohos Márton / 24.hu

Nem véletlen akkor, hogy a rendszeren kívül készülő filmek nagyon szeretnének össztársadalmi problémákról hírt adni. Mint a tieid is. 

Nálam belülről is fakad ez a dolog, hiszen nyolc éve nem iszom, aminek persze volt egy jól dokumentált előzménye.

A génekbe van kódolva az alkoholizmusra való hajlam?

Nem tudjuk pontosan, mitől lesz valaki függő, de a véleményem az, hogy igen. Hajós András vetette fel, hogy létezhetne alkoholgenetikai visszajelzés, mint mondjuk a magas vérnyomásnál: talán lesz olyan a jövőben, hogy meg tudják mondani. És akkor majd komolyan is veszik az emberek, ha apád, nagyapád alkoholista volt, számíts rá, van hajlamod erre. Ez nagy kockázat az életedben. Nálunk a családban is volt erre példa.

Ez a film segített neked még jobban a saját gyógyulásodban?

Fizikailag nem, mert nagyon stabil vagyok, nem érdekel most az alkohol. Ám valójában nagyon is segít, azért is nyúltam a témához, hogy még egyszer, utoljára beszéljek róla. Többet már nem akarok. De az biztos, hogy az És mi van Tomival? megmozgatta az embereket. Minden közönségtalálkozónk teltházas. Sok néző megrendült, ott maradnak vetítés után, nehezen állnak fel a székből.

Ezt mi is tapasztaltuk.

Szerintem ez jó! Két nagyon erős hatása van a filmnek: egy préselő, amikor megüt a film, a másik az, hogy megérint, elérzékenyülsz. Én nem tudom, mi túl érzelgős, de szeretem, ha vannak érzelmek.

Miközben ítéletet azért nem mondasz az alkoholizmusról, ahogy például Thomas Vinterberg sem tette a Még egy kört mindenkinek című filmjével. És talán megoldást sem kínálsz. Vagy igen?

Megoldást igen!

Mi az?

Többet is. Ott a változásra lehetőség szakember segítségével – Thuróczy a filmben elmegy terapeutához, szándékosan a társíró Kapitány-Fövény Mátét szerepeltettük abban a jelenetben. Egyébként ő találta ki a film címét is. És ott vannak a filmben is megjelenő segítő csoportok, aminél jobb megoldást nem tudok elképzelni. A film is ezt sugallja, bátran el kell menni ilyen gyűlésekre.

Aki nagyon ellenzi az alkoholizálást, és megnézi a filmedet, valószínűleg azt fogja mondani: na, ezért nem iszom! Ettől nem biztos, hogy előrébb jutunk ebben az össztársadalmi problémában.

A film elsősorban párbeszédet generál. Minél többet beszélünk erről, annál inkább történhet valami nagyon sokakkal. A Thuróczy által játszott karakter javulásában nagyon sokat számít, hogy van új párja. Aki határozottan kimondja: nem lennék veled, ha iszol. De nyilván ez egy fikciós film, nem tanmese. Nem is oktatófilm az addiktológiai konferencián.

Nem túl romantikus elképzelés, hogy az anonim alkoholisták gyűléseire járni mindenki számára ugyanúgy elérhető, mint Budán?

Mindenhol van lehetőség az országban, a nagyobb városokban biztosan.

Nálad volt egy jelentős felismerés, amikor azt mondtad, elég az alkoholból. Ezt a legnehezebb beismerni, mindenki talán nem is képes rá. 

Benne is van a filmben, hogy mekkora dolog ez.

És ha valaki önmagának nem képes ezt beismerni, az És mi van Tomival?-t látva bekapcsol majd nála egy gomb?

Szerintem igen. De csak olyan alkoholista láthatja ezt, aki már elgondolkodott ezen.

Nem lesz világmegváltó, társadalmat átformáló film a miénk, de csomó cikk születik, lehet, elolvassák ezt is.

A fontos, hogy szikrát gyújtsunk. Egyre több ismert ember beszél erről, most a promóidőszak alatt én is beáldoztam magam, a média gazdagon falatozhatott belőlem. Hátha másokban ez is beindít valamit, például a párbeszédre való hajlamot.

Mohos Márton / 24.hu

Mindezek alapján fontosabb, hogy ezt a filmedet jobban szeressék, mint a korábbiakat? 

Ez mindig ugyanolyan fontos. Mindenki szereti, ha sikeres valami. Annak is van nyomása, de könnyebb elviselni, mintha megbuknál.

A Most vagy soha! több milliárdból készült. Az És mi van Tomival? nagyon másképp nézett volna ki, ha ugyanekkora büdzséből munkálkodhattatok volna?

A Tiszta szívvel kétszázkilencvenmillióból készült, az alsó kategóriának számított néhány éve. Az volt akkor a legolcsóbb, az „odadobott pénz”. A Csicskát is saját magunk finanszíroztuk, a Pániknál hasraütésszerűen kaptunk negyven milliót, ami 2007-ben sem volt létező összeg. Én a filmgyártásnak ezt a részét nem ismerem, de gyanítom, hogy bonyolultabb.

Milyen értelemben?

Mindenki több pénzt akar. Minél nagyobb a költségvetés, annál nagyobb profizmus kell a pénz pontos beosztásához. Szerintem, aki átlép abba a ligába, hogy ekkora pénzekkel gazdálkodhat, nem tudja, mit, miért, hogyan… Mert mi, magyarok nem csinálunk piaci alapon ilyen nagy filmeket. Szerintem az sem igaz, hogyha van pénz, akkor minden van. Nem: tudás nélkül semmi nincs.

Ha már a tudást említed, korábban úgy nyilatkoztál: „Magam írom a filmjeimet, így én is szerzői filmes vagyok, vagyis onnan közelítem meg a dolgot, hogy mit akarok közölni. Hogy ezt hányas optikával és mivel kell fölvenni, nem tudom pontosan, de a filmezés enélkül is csodálatosan működik.” A technikai tudásod formálódott azóta?

Vannak azok a típusú rendezők, akik megtanulnak mindenfajta technológiát, ugyanannyit tudnak a kameráról, a világosításról, mint a szakavatottak. Engem nem érdekel, szerintem nem is szabad ebbe rendezőként túlságosan belebonyolódni, mert elveszik a figyelmet másról. Minden rendező a saját filmjei közben tanul. Szerintem ezt nem lehet egyetemen tanulni: ott együtt gondolkodni lehet, ami értékes, izgalmas. Nincs olyan, hogy elvégzed az iskolát, és jó rendező leszel. Van, aki elvégzi, mégsem jut el a direktori székig.

Furcsán hangozhat, de a dvd-kommentárokból nagyon sok mindent le lehet szívni olyan nagyoktól, mint amilyen Scorsese is. Nézed a csávót, és átszivárog beléd valami.

Mohos Márton / 24.hu

Én sokat levettem ellentétes karakterű rendezőktől: Sergio Leonétól, John Cassavetestől.

Az És mi van Tomival?-on néhol nagyon érződik a Cassavetes előtti tisztelgés.

Sokszor igen. Például most akciókamerával dolgoztunk szükségből, ami valahol a kézikamerázás és a steadicamezés közt van. Nagyon szórakoztató.

Több kritika pont azt jegyezte meg, hogy igencsak hektikus volt a film képi világa.

A kritikusok és a nézők sokszor nem látnak a dolgok mögé. A Széll Kálmán téren volt egy jelenet, amikor Thuróczy Szabi és Polgár Tomi járkálnak, de a kamera nem állhatott meg, mert, ha akár egyetlen civilt is fölveszünk, beperelnek. Ezer hála Győri Márknak, hogy bevállalta ezzel a kamerával a munkát. Ez egy hárommilliós eszköz, amit nagyobb produkciók arra használnak, hogy a kaszkadőrök leugranak vele a tetőről, összetörik magukat meg a kamerát is, de nem baj, vesznek újat. Mi meg egy egész filmet forgattunk ezzel. És az operatőr húzta a fókuszt is. Régen a dokumentumfilmeknél ez egyértelműbb volt, például Ragályi Elemér is húzta az élességet. Ez aztán kiment a divatból. Ma ez már külön szakma, de mi ezzel a pici költségvetéssel nem tudtuk magunknak megengedni, hogy legyen ilyen emberünk. Ráadásul pont az ilyen szakemberek nehezebben érnek rá ingyen! A focus puller olyan, mint a burkoló. Ő a legnagyobb király, százhatvanezret keres naponta. Nem tőle irigylem a pénzt, inkább a rendezőket meg az egyéb alkotókat sajnálom, akik közben elszegényednek. Micsoda egy feje tetejére állt világ! Győri Márk ingyen volt operatőr és puller egy személyben, nagyon nagy dolog, mert csak ilyen áldozatokkal lehet ezeket a filmeket megcsinálni.

A kényszerűség azzal is járt, hogy sok beállítás nagyon hosszú volt, olykor percekig tartó snittekkel. Sokat kellett próbálni ezekhez? 

Igen, de én mindig szeretek sokat próbálni, hogy biztonságban legyünk. Akkor is így volna, ha nagy költségvetésű amerikai filmet csinálnék: az lenne a legnagyobb gondom, eljön-e a Brad Pitt eleget próbálni velem! A próba során a színész mindent megért jó esetben. Aztán mondhatjuk azt is, hogy bizonyos helyzetben az improvizáció jobb volna a megírt szövegnél, az És mi van Tomival?-ban ezt a kettőt váltogattuk.

Ki a legnagyobb imprókirály? Thuróczy?

Ebben a filmben mindenki, de egyébként Thuróczy és Polgár Tomi. Sodró Eliza is bármit megold. Szabi például a film egy pontján leesik a lépcsőn, összetöri magát, nagyon brutál esés volt, nem volt a forgatókönyv része. Esett vagy tizenkét lépcsőfokot, fejjel előre, bele a falba. Föláll, és Eliza felkiált, hogy „Jézusom!”, de mivel Szabi csinálta a jelenetet tovább, Eliza is rákapcsolódott. Én meg ott álltam megfagyva, hogy akkor hívjunk vagy ne hívjunk mentőt. Óriási.

Thuróczy kiválasztása a főszerepre mennyire volt biztonsági játék, és mennyire tudható be annak, hogy nagyon jó barátok vagytok? 

Rá írtam a szerepet. Szabolccsal csodálatos barátságban élünk legalább tizenöt éve. Az egész szerepe a mi együtt gondolkodásunk lenyomata.

Ő jó rendező lenne?

Ha akarna, igen, de nem szeretne. Okos ember, nagyon látja az összefüggéseket. Rendkívül intelligens színész. Keveredik benne a zsigeri, őszinte játék, de tud kívülről szemlélni dolgokat, ami meg már rendezői tulajdonság.

Mohos Márton / 24.hu

Minden filmed személyes?

Nem is tudnának másmilyenek lenni. Ha csak megkérnek, hogy rendezz, válogass szereplőket, helyszínt, szerintem már az is személyessé tud tenni egy filmet. Nincs más mód.

Odatesznek eléd egy forgatókönyvet, nem te írtad, semmi közöd hozzá, csak le kell forgatni. Megcsinálnád?

De ott is beletüremkedsz. Csak mikor nem sikerül a film, egyből kihátrálnak a rendezők.

Tőled kérték már, hogy rendezz így filmet?

Nem, a magyar filmgyártásban nagyon kusza, kaotikus az, hogy rendezőként kit hogyan kérnek fel munkára. Én azt keresem egy filmben, miben más, mint a többi, miközben számos filmnél azt vizsgálják, mitől tudna olyan lenni, mint a legtöbb sikeres alkotás. Hiszen azok eladhatók, fogyaszthatók, illeszkednek a trendbe. Engem nem kérnének meg, mert alapvetően mást akarok, ami sokszor félelmetes. Jó volna, ha ez inkább pluszt jelentene a megrendelői oldalon.

Te mondtad korábban, hogy „a legfurcsább filmes korszakot éljük ma Magyarországon.” Kinek az érdeme, hogy ez létrejött?

A jelenlegi kultúrpolitikáé. Ki sem tudom bogozni, hogy a Nemzeti Filmintézet mennyiben résztvevő, vagy valamifajta elvárásnak a végrehajtója. Magyarországon a legfájdalmasabb dolog, hogy az sem biztos, minden rossz dolog tudatos. Ennek a korszaknak a legproblematikusabb része, hogy már nagyon nehéz kibogozni a szándékokat, terveket. Szerintem mindent átitat és elront a pénzközpontúság. Mintha minden probléma mélyén a pénz lapulna. Mennyi és milyen anyagi hasznot lehet húzni egy filmből? Ennek nem így kellene lennie, hisz a magyar filmnek van egy hagyománya, kellene arra támaszkodni, látni a vonulatokat. A szocialista filmgyártás működését ismerjük: világsikerek, rengeteg film, közben kompromisszumok, mellőzöttség – az is torz rendszer volt. Ehhez képest a rendszerváltás óta valójában egyetlen olyan filmes elosztó rendszer sem született meg, ami maradéktalanul jó lett volna. Ez durva látlelet a magyarokról. Az viszont biztos, hogy a rendszerváltás utáni években a filmes szakmát még jobban bevonták ebbe a történetbe, most az ellenkezőjét látjuk. Ma nagyon sok tehetséges filmes szenved attól, hogy hiába csinált már sikeres filmet, abból semmi nem következik. Pályázat útján nem kap újabb lehetőséget.

Látsz jó európai példát?

A dánokét. Csak hát senkit nem érdekelnek a dánok. Andy Vajnát sem érdekelték. Senkinek nincs itt felelősségérzete, és nincs számonkérés sem. Nem akarok én a fő negatív hang lenni, de az, hogy kis túlzással minden amerikai film itt forog, engem nem vigasztal. Az a szakipari filmeseknek jó. Amúgy is raktár- és összeszerelő ország vagyunk: miért ne szerelnénk össze az amerikai filmeket is? Ez megint pénz: ők fizetnek, a pénz itt marad, de a film nem. Az nem lehet valódi jövőkép egy főiskoláról kijövő operatőrnek, hogy én jó esetben B-kamera operatőr akarok lenni egy amerikai filmben negyven évig. Ilyen jövőképe senkinek nincs.

A felelősségbe kapaszkodva: nem érzed azt, hogy az a rendszer, ami nem ad neked pénzt filmekre, az ugyanaz, aminek a TV2-ben dolgozol?

De. Hogy a fenébe ne érezném! Csak nincs rá értelmes válaszom. Aktív részese és elszenvedője is vagyok ennek. Annyiszor kérdezik tőlem, lassan válaszolhatna más is, annyi ismert ember van, akiktől nem kérdezik ezt.

Biztos van az RTL-nél is olyan, akitől összefonódásokról lehetne kérdezősködni. Mindenki ezerféleképpen, millió szállal átszőve létezik ebben a rendszerben. Ennek a korszakában élünk, a nagy kérdés, hogy mi lesz ezután.

Részedről bármi belefér, ami a TV2-n lemegy, amíg nem neked kell csinálnod? Húzódik valahol egy vörös vonal?

Bármi lehet ilyen. Egy idő után mindenkinek van olyan, ami nem oké. Az a nagyon őszinte válasz, higgyétek el, hogy nincs válasz. Miért ne történhetne olyan, hogy én befejezem?

Van ennek egy olyan árnyalata, hogy van-e kiöregedési kor abból a típusú mainstream műsorvezetésből, amit te csinálsz? 

Úgy tűnik, én most még olyan ember vagyok a tévében, akit nem éri meg lecserélni. Nehéz meghozni azt a döntést, hogy akkor jöjjön egy fiatalabb helyettem. Ez egyéniség, karakter, rutin kérdése. Én még vagyok, Stohl is és a többiek is. Leszünk is. Csomó olyan szféra van, ahol nem számít a kor: zsűritag bármeddig lehetsz, beszélgetni hetvenévesen is tudsz komolyan. De a főműsoridős, esztrádszerű műsorokból valóban ki lehet öregedni.

Mohos Márton / 24.hu

A TV2 egyébként segített a filmed promózásában? 

Voltunk a Tényekben, a TV2-nél sokakat érdekelt a téma. Látjátok, a dolgok sokkal kuszábbak, mint elsőre hinnénk. Ezt kell megérteni.

The post Till Attila: Aktív részese és elszenvedője is vagyok ennek a rendszernek first appeared on 24.hu.