Aki azt hitte, Tom Hanks egy színész, nagyon téved.
Tom Hanks régóta nem csak egy színész. Nemzedéke legnagyobb filmsztárjaként negyven éve van a legszűkebb hollywoodi élvonalban, és mint mindenki, aki ennyire régóta a globális szórakoztatóipar kirakatában áll, ő is átváltozott jelenséggé. Egyre ritkább, hogy a filmjeiben a karaktert vesszük észre, és nem Tom Hankset látjuk, Amerika kapitányát, tengernagyát, apukáját.
De mintha nem is érdekelné már annyira a színészkedés. Régóta dolgozik producerként, és filmet is rendezett még a kilencvenes években, a bemutató idején langyosan fogadott, utóbb kisebbfajta kultfilmként elkönyvelt Nyomul a bandát. Igazi szenvedélye viszont az írás. Újabb interjúiban íróként határozza meg magát, akinek rendes állása is van. (Más író persze egészen másmilyen állással kénytelen beérni, mint a mostanában Wes Andersonnal forgató Hanks. Vas István például éveken át minden hajnalban villamossal járt az újpesti gyárba, ahol könyvelőként dolgozott.)
Hanks a kétezres évek végén kezdte el komolyabban venni az írást. Különleges karakterek című novelláskötetét, amelynek visszatérő motívumai a Hanks által magánemberként megszállottan gyűjtött írógépek, 2017-ben adták ki. Ezután regényírásra adta a fejét, témaként pedig azt választotta, hogy néz ki egy filmforgatás belülről. Új könyve promóciós körútján többször elmondta, hogy nem olvasott még hiteles regényt arról, milyen filmet készíteni, neki viszont rengeteg sztorija volt a témához.
Ez a kész mű olvastán is egyértelmű. Ötéves munka után adta közre Hamarosan a mozikban címmel (a filmreklámokra utaló eredetit túlbonyolította: The Making of Another Major Motion Picture Masterpiece), ami nálunk idén tavasszal jelent meg a filmrendezőként is ismert Dési András György fordításában.
Farkas Norbert / 24.hu
A második, ami feltűnik, hogy a forgatási játszmák és viszontagságok bemutatásánál magával ragadóbb a negyvenes évek kisvárosi Kaliforniájáról festett kép. Meglepetésünkre a Hamarosan a mozikban Amerika-regényként és nem filmiparról szóló regényként a legélvezetesebb. Az pedig a Hanks által felvetett, legizgalmasabb kérdés, hogy a kettő között pontosan mi is a különbség.
Hisztis filmsztárok és primitív kapucsínógépek
Hanks gondoskodik róla, hogy alaposan eltávolítsa saját sztárszemélyiségétől a Hamarosan a mozikban történetét, amelynek meghatározó részében, körülbelül a közel ötszáz oldalas regény kétharmadában egy stáb szuperhősfilmet forgat a kaliforniai Lone Butte (fiktív) kisvárosában, mit sem sejtve arról, hogy a filmjük alapjául szolgáló képregény szerzője is ott nőtt fel. Ezt a forgatási beszámolót a rendező egyik barátja, egy írással is kacérkodó egyetemi oktató, bizonyos Joe Shaw állítja össze. Vagyis egy fiktív író riportregényét olvassuk fiktív filmkészítőkről.
A szerző valós élményeinek többszöri eltávolításával, záró- és idézőjelezésével folytatott játékot jól ismerjük a posztmodern amerikai próza olyan mestereinek munkáiból, mint Paul Auster és Philip Roth, akikre valószínűleg írói ideáljaiként nézhet fel a náluk nagyjából egy emberöltővel fiatalabb, 1956-os születésű Hanks. Mindazonáltal Shaw elbeszélői pozíciója nem világos: helyenként elárulja a saját véleményét, kibeszél a forgatás története mögül, a legtöbbször viszont mindentudó mesélőként a szereplők érzelmi világáról is részletes információkat közöl.
Megint máskor leltárt készít a mai globális filmipar kulcsproblémáiról és jellegzetes attitűdjeiről. Itt az elbeszélő a sajtóban is gyakran emlegetett közvélekedéseket visszhangozza, vagy adja valamelyik szereplő szájába. Egy színésznő a Hollywoodban felkínált, egyszerű szereptípusokat kívánja a pokolba:
Gyűlölte a forgatást, és egy kicsit magát is gyűlölte, amiért elfogadta a szerepet. Most pedig kényszerítette magát, hogy nézze – egészen a konyhában szexi jógaszerkóban, fényes ajakkal felvett jelenetig (ezt olvasta fel a meghallgatáson és a próbafelvételen) –, mert emlékeztetni akarta magát: Elég. Elég. Soha többet. Elég a Feleségből. (»Azt akarom… hogy legyél velünk… legyél itt nekünk.«) A Legjobb Barátnőből. (»Ide figyelj, tudom, hogy sikerülni fog!«) A Nővérből. (»Ezt mondta? Az első randin?«) Vagy a Macából. (»Ha nem dugnád a fejed olyan mélyen Mr. Valentine seggébe, akkor ezt már a prezentációból megtudtad volna.« Nem vállal több ilyen szerepet.
Farkas Norbert / 24.hu
Tekintve, hogy a történetben készülő film szuperhősökről szól, a ma legnépszerűbb műfaj is megkapja a magáét egy olyan régi vágású filmcsillagtól, mint amilyen a szuperhősműfajtól látványosan távolmaradó Hanks. Bill Johnson, a röhejesen hangzó Tűzeső köszörűje című film rendezője szeretné meghaladni a szokásos kliséket, és a fantasztikus látványelemekkel tűzdelt produkció örvén két űzött lélek, egy férfi és egy nő egymásra találásáról mesélne, amit ő úgy fogalmaz meg, „kihasználom a szuperhősműfaj jól ismert nyelvét.” Johnson, akit ebben a részletben nyugodtan vélhetünk Hanks alteregójának, tovább is megy a műfaj kritikájában:
Szuperhősök mentik meg a galaxist és a faágon rekedt cicákat. Húha. – Bill közben fenékig hörpintette a magas pohárnyi jégre töltött, szívószál nélkül szervírozott Blue Sky kóláját. – Nem a műfaj ellensége vagyok, csak a közhelyeié. Távoli galaxisból érkező, angolul jól beszélő gonosz nagyurak. Szupersrácok és szupercsajok, akik folyton csókolózni akarnak, de aztán mégsem. Egész városok dőlnek romba, de egyetlen hullát sem látunk. – Bill intett a pincérnek, és a poharára mutatott, kért még egy Blue Skyt.
Amellett, hogy a szuperhősök megkapják benne a magukét, ez az idézet Hanks egy másik, a posztmodern írókra ugyancsak jellemző mániájára is rámutat: a mindenféle tárgyak, termékek és márkák akkurátus megnevezésére. Tom Hanks olyan ember, akinek fontosak a kávé- és írógépek. Az utóbbiról már értesülhetett a nyilvánosság, legkésőbb a Különleges karakterek novelláiból, így nem érhet minket meglepetésként, hogy a Hamarosan a mozikban rendezőhőse is forró szeretetet érez egy régimódi Smith-Corona Sterling iránt. A kávégépfétis nagyobb újdongásnak számít: amikor csak módja van rá, az elbeszélő rávilágít, melyik a jó kávégép, és megvetően nyilatkozik a rosszabb gyártmányokról (például, amikor az egyik szereplő „félig tejjel, félig tejszínnel készült kávét habosított a primitív Viva! kapucsinógépen”).
E szöveghelyek mögül szinte kimosolyog Hanks, a bogaras híresség, mint ahogy a filmforgatás fázisait taglaló, hosszú fejezeteket olvasva is az ő alakja dereng fel.
Ám éppen ez a baj. Közhely, hogy forgatásokat kívülről nézni, de olykor ott dolgozni is unalmas, mert a harminc másodperces snitt felvételét kétórás technikai átállás követheti, lehetőséget adva a kiemelt színészeknek, hogy az öltözőben tanulják a szövegüket. Az is közhely, hogy az aprómunka nehezét a gyártási osztály emberei, a személyi asszisztensek és a különféle lótifutik végzik, akiknek minden felmerülő problémát azonnal (tegnapra!) kell megoldaniuk, lesniük kell a sztárok kívánságait, és mindenáron el kell kerülniük, hogy a hisztis színészek vagy bárki más hátráltassa a hónapokig tartó, de percre kiszámolt munkát. Végül pedig klisé az is, hogy ezek a viszontagságok családdá kovácsolják össze a stábtagokat, akiknek nem kell szeretniük egymást (sőt), de egymásra vannak utalva.
Az alkalmi családtagokat Hanks egyenként, hátterüket és fontosabb jellemvonásaikat előzékenyen és precízen feltárva mutatja be. A rendező mellett fontos szereplő az ő személyi asszisztense, valamint a készülő szuperhősfilm két sztárfőszereplője, akik közül a tűrhetetlenül bunkó és a munkát szabotáló férfit kisvártatva lecserélik egy megbízhatóbb, de kevésbé ismert színészre. Mindegyikük olyan karakter, akit szívesen követünk egy darabon – Hanks különösen az alulról felkapaszkodó, mindent megoldani képes asszisztenseket méltatja, ami annyit tesz, hogy az ő életüket ragadja meg a legízesebben –, a forgatást követő fejezetekben mégis van valami nehézkesség. Az író mesélőkedve áradó, történettára kifogyhatatlan, de a regény szerkesztésmódja, amely egy új stábtag bevezetését rendre a háttérsztorija összefoglalásával kezdi, túlontúl mechanikus.
Farkas Norbert / 24.hu
Hanks bédekkere a háború utáni Amerikához
De ennyi a legrosszabb, amit elmondhatunk Hanks regényéről. A regénybeli film forgatásának krónikájával ellentétben annak eredetvilága érzelmes és gazdag, tele életteli részletekkel a háború utáni Kaliforniáról. A Tűzeső köszörűje ugyanis csak szem egy adaptációs láncban: a regény koncepciója szerint a film egy hetvenes években megjelent underground képregény egyik karakteréről, egy Vietnámban bevetett tengerészgyalogosról szól. Ahhoz a képregényhez pedig szerzője a nagybátyja háborús tapasztalataiból és egy negyvenes évekbeli háborús képregényből nyert ihletet.
Így jutunk vissza a második világháború utáni évekhez – pontosabban Hanks itt kezdi a regényt –, amikor az ötéves Robby Andersen először találkozik a csendes-óceáni hadszíntérről hazaérkező, nyughatatlan természetű és persze a harctéri stressz utóhatásaitól szenvedő nagybátyjával. A gyerek mindennapjainak és a jelentéktelen Lone Butte városkájának leírása tele van olyan aprósággal, ami nyilvánvalóan a San Francisco környékén felnevelkedett Hanks személyes megfigyelésein, gyerekkori emlékein alapul. Mintha az olvasó is olyan helyzetbe kerülne, mint a Lone Butte-on átutazó vendég, aki „vásárolt egy Thomas Brothers-útikönyvet – a négyzethálós térképekkel ellátott bédekkert mindenfelé kapni lehetett, aki újonnan érkezett a városba, az biztosan nem nélkülözhette”.
Hanks regénye a mi bédekkerünk ehhez a világhoz, amit más irodalmi szándékokkal és mélységben ugyan, de Jonathan Franzen is megírt a Javításokban, vagy amelynek – hogy egy Hanks számára is tudhatóan fontos szerzőre utaljunk – Joan Didion állított emléket esszéiben.
A valóságban nem létező Lone Butte, ahol a regény szerint a múlt század közepén még villanykörtegyár is működött, magába sűríti mindazt a kispolgári unalmat és elégedettséget, amely a háborúból hazatérő Bob Falls számára érthető okokból elviselhetetlen, Robbynak viszont képes annak illúzióját nyújtani, hogy a világban alapvetően rend és harmónia uralkodik.
Vittorio Zunino Celotto / Getty Images Tom Hanks
Hanks olyan érzékletesen írja le ezt a provinciális kisvilágot, hogy kedvünk támad odautazni, és meginni egy epres milkshake-et a főutcán álló tejivóban, majd a moccanatlan utcaképtől megcsömörlötten tovahajtani a városkából a helyi autókereskedőnél vásárolt tragacsunkon. Két évtizeddel később és Kalifornia egy másik szegletében játszódik ugyan, de felőlünk nézve hasonlít ehhez Paul Thomas Anderson nosztalgikus Licorice Pizzája. Ha másban nem is, annyiban biztosan, hogy a magunk részéről Anderson filmje után vágytunk utoljára ennyire Kaliforniába.
A regény vége felé, ahogy Bill Johnson filmjének forgatása a befejezéshez közeledik, az idős Robby Andersen visszaérkezik Lone Butte-ba, és magával hozza a bevezető fejezetek életközeliségét. Akkor lesz világos, mennyire hiányoztak a hosszú forgatási riportból a szórakoztatóipartól távoli, hétköznapi amerikaiak történetei.
Tom Hanks színészi pályája elején kisemberszerepekkel vétette észre magát Hollywoodban, és karakterei azóta is akkor a legelevenebbek és leginkább emlékezetesek, amikor végső soron nem akarnak mást, mint hazamenni a családhoz és belesüppedni a La-Z-Boy foteljükbe. A Hamarosan a mozikban szerzője ilyen átlagjóskákkal lett világhírű. Rokonszenves, hogy bár a regénye Hollywoodról szól, valójában az ő életükre maradt igazán kíváncsi.
The post Tom Hanks kamatostól visszaadja Hollywoodnak, amit onnan kapott first appeared on 24.hu.