Kezdésnek mindjárt egy babagyilkosság
David Lynch első nagyjátékfilmje, az 1977-ben bemutatott szürrealista testhorror, a Radírfej tulajdonképpen teljes egészében egy hosszúra nyúlt rémálom, így tetszőlegesen idetehetnénk szinte bármely találomra választott jelenetét. A film megjelenésekor még kevesen tudták értelmezni azt az önfeledt agymenést, ami Lynch egész életművét makacsul végigkíséri, így a Radírfej surranópályán, éjszakai vetítések alkalmával, fokozatosan vált csak a kultfilmmé, aminek ma ismerjük. Nem csoda, hogy elsőre nehéz volt befogadni, a Radírfejre elmerészkedő nézők soha azelőtt nem láthattak még csak hasonlót sem. A film középpontjában Henry (Jack Nance) áll, aki egy lepusztult garzonban tengeti mindennapjait, mikor barátnője, Mary (Charlotte Stewart) előáll vele, hogy terhes, aztán gyorsan meg is szül egy hüllőszerű, kibírhatatlanul üvöltő bizarr csecsemőt. A torszülött baba leginkább egy horrorisztikus E.T.-re emlékeztet, édesanyja rövid úton ott is hagyja őket Henryvel, aki kénytelen egyedül megküzdeni a helyzettel. A film legfelkavaróbb momentumára aztán egészen az egyik utolsó jelenetig kell várni. Amikor Henry felhasítja a csecsemőt burkoló pólyát, legnagyobb meglepetésére azzal szembesül, hogy gyermekének nincs bőre: a csomagolás alól egyenesen a belsőszervei bomlanak ki. A teljes jelenet itt megtekinthető. (Varga Zsuzsa)
Ha eddig nem féltünk az elefántoktól, majd most
Az elefántember esetében, Lynch 1980-ban bemutatott, összesen nyolc Oscar-jelölést szerzett történelmi drámájánál már nem kellett ilyen sokat várni, ott a rendező mindjárt a nyitójelenettel végrehajtotta azt a bravúrt, hogy némi filmes trükközéssel hatalmas, rémisztő szörnyeteggé változtatta a világ legszimpatikusabb állatait, lendületesen megalapozva ezzel az ezt követő két óra hangulatát. A súlyos testi deformitásokkal született John Merrick igaz történetét feldolgozó film ugyanis azzal indít, hogy egy elefántcsorda kegyetlenül agyontapossa a főhős édesanyját, miközben aláfestő zene helyett a nő elhaló sikolyait halljuk. A sok jelölés ellenére Lynch filmje végül nem szerzett Oscart, pedig Az elefántembert szokás a rendező legkönnyebben befogadható filmjei között emlegetni. (Varga Zsuzsa)
Milyen titkokat rejt a tökéletesre nyírt gyep?
A Kék bársony nyitójeleneténél aligha lehet jobban demonstrálni, hogy a neo-noirt is a maga képére formáló Lnych-nek milyen természetes érzéke volt a zavarba ejtő kontrasztokhoz, amit később a Twin Peaksben is csúcsra járatott. Egyik oldalon a fokozhatatlan kertvárosi idillt látjuk, melyhez az aláfestést maga a címadó sláger, a Blue Velvet szolgáltatja a simogató hangszínű Bobby Vinton feldolgozásában. Ám a kispolgári tökéletesség, a hófehér kerítések, a zebrán átkelő iskolások és az integető tűzoltók a legkevésbé sem harmóniát sugároznak, inkább valami borzasztó, sötét balsejtelmet ültetnek el a nézőben. Ezt hamar vissza is igazolja a váratlan haláljelenet, majd még jobban megerősíti a fűszálak közé alászálló kamera, amely egyelőre csak felvillantja, milyen kártékony erők szorgoskodnak a centizővel nyírt kertvárosi gyep takarásában. És akkor még el se jutottunk a gazdátlan fül talányáig, illetve az oxigénmaszkos Dennis Hopper őrjöngéseiig. (Jankovics Márton)
Felbukkan Bob
A felületes tévénéző számára a Twin Peaks első része minden furcsasága ellenére még valódi tévés kriminek tűnhetett: találtak egy holttestet, jött egy FBI-ügynök, hogy vezesse a nyomozást, és joggal hihették, hogy azért a sorozat végére kiderül, ki ölte meg Laura Palmert. Aztán az első rész végén jött ez a jelenet: a lánya halála után teljesen összetört Sarah Palmer (Grace Zabriskie) hirtelen meglát egy ismeretlen férfit az ágya mögött. A tény, hogy nyilvánvalóan csak Sarah látja, még ijesztőbbé teszi az akkor még név nélküli Bob felbukkanását, és innentől kezdve már nyilvánvaló, hogy ez a sorozat nagyon más lesz, mint az összes többi krimi, ami valaha is futott a tévében. Az pedig, hogy a Bobot alakító Frank Silva csak egy véletlennek köszönhetően került bele a sorozatba, és rögtön a sorozat egyik legijesztőbb jelenetéért felelt, csak egy újabb bizonyítéka David Lynch zsenialitásának. (Inkei Bence)
Ha már muszáj szembenézni a világgal, legalább jó zenére tegyük
David Lynch pályáján több csúcspont is kimagaslik. A Kék bársony remekműve a Dűne kudarca után; megérkezése az új évezredbe a stílusteremtő Mulholland Drive-val; diadalmas visszatérése Twin Peaksbe a harmadik évaddal. Mégis azt mondanánk, Lynch legjobb éve 1990 volt, amikor elindult a Twin Peaks, és Arany Pálmát nyert Cannes-ban a Veszett a világ. Az utóbbiban az Óz, a nagy varázsló újraértelmezésére vállalkozott, a gonosz boszorkától menekülő szerelmespárral a középpontban. Lula és Saylor balhésak, de a szívük tiszta, és nagyon szeretik egymást. A legjobb jelenetben alig történik valami: ülnek az autóban, Saylor múltjáról beszélgetnek és rájönnek, hogy ez az egész megátalkodott világ ellenük fenekedik. De közben szól Chris Isaak legnagyobb slágere, a Wicked Game, és talán emiatt a hősök fenyegetettsége ellenére is furcsa nyugalom szállja meg őket. Ha a világgal kell szembe autózni, nem árt, ha David Lynch ül a volánnál. (Kránicz Bence)
The post Torzszülött csecsemőtől az éneklő majomig – hogyan is emlékezhetnénk David Lynchre, ha nem a leghátborzongatóbb jeleneteivel? first appeared on 24.hu.
