A csupaszcsigákról általában nincs túl jó véleményük az embereknek, különösen a kertészkedőknek, azonban a tengerek házatlan csigái, a csupaszkopoltyús csigák (Nudibranchia) egész egyszerűen gyönyörűek. Színpompásak és alakjukban is rendkívül sokfélék: csipkék, nyúlványok, levélre emlékeztető függelékek díszítik testüket.
A Monterey Bay Aquarium Kutatóintézet (MBARI) számolt be egy nemrégiben felfedezett fajról. A csigára a Monterey-öböl közelében, 2600 méteres mélységben bukkantak rá, először még 2000-ben egy távirányítású merülő jármű révén. Az azóta eltelt több mint 2 évtized során még mintegy 150 alkalommal sikerült megpillantani a különös állatkát, így ennek köszönhetően megszülethetett a tudományos leírása, és nevet is kaphatott: Bathydevius caudactylus.
A mélytengerek sötét zónája, ahova a napfény egy szikrája se jut le, bolygónk leghatalmasabb élőhelye, ám alig valamit tudunk az ottani élőlényekről. Az egyre jobb modern merülőhajók, robotok és távirányított eszközök segítségével azonban apránként bepillantást nyerhetünk e rejtélyes világba is.
A sokáig csak „rejtélyes puhatestű” néven emlegetett csiga életéről ma már e technológiáknak köszönhetően meglehetősen sokat megtudhattunk. Ma már múzeumban őrzött példánya is van, amelyet tovább lehet tanulmányozni.
Azonban, amikor először megpillantották a közel 15 centis állatkát, még arról se volt elképzelésük a szakembereknek, hogy mely csoportba tartozhat. A fejkendőre vagy kapucnira emlékeztető, egészen áttetsző test hátulján ujjszerű függelékek lógnak, és a test belsejében valamiféle belső szerv piroslik.
Ezzel azonban nincs vége az állatka különös tulajdonságainak. A legtöbb csupaszkopoltyús csiga a tengerfenéken járva él, jórészt a sekély vizekben, néhány fajuk a mélyebb tengerfenéken, illetve néhány a vízfelszínen úszva. E faj azonban a mély vizek „szabadúszója” – eddig ilyen életmódú fajt nem ismertünk.
Az állatka ráadásul világít is a sötétben, ha veszélyben érzi magát, ezzel igyekszik elijeszteni a ragadozóját.
Egy alkalommal azt is megfigyelték, amint a csiga leválasztotta testének hátuljáról az egyik ujjszerű, világító függelékét, afféle figyelem elterelőként. Szaporodáshoz leereszkedik a tengerfenékre, ahol izmos talpukkal rögzítik magukat a peterakás idejére.
Eddig Észak-Amerika csendes-óceáni vizeiben, Oregontól Dél-Kaliforniáig sikerült rábukkanni, 1000-4000 méter közti mélységekben. Elképzelhető azonban egy kissé bizonytalan, független észlelés alapján, hogy sokkal nagyobb területen elterjedt.
Kiderült, hogy a kapucnija az élelemszerzést szolgálja. Míg a legtöbb csupaszkopoltyús csiga a reszelőnyelvével legeli, darálja be a tengerfenékhez rögzült élelmét, például szivacsot, korallt. Ez a faj a kapucnival fogja meg a fő zsákmányát jelentő garnélákat és más efféle rákokat, kissé hasonlóan ahhoz, amint a Vénusz légycsapója a rovarzsákmányát.
Ezt a stratégiát számos más tengeri állatcsoport tagjai is követik, de a csigák közt most először tapasztalták. A kapucnit afféle sugárhajtóműként ráadásul gyors menekülésre is tudják használni, kipumpálva a benne lévő vizet.
A MBARI eddig több mint 250, előzőleg sosem látott mélytengeri állatfaj megismerését tette lehetővé. Az efféle felfedezések nemcsak izgalmasak, de felhívják a figyelmet ennek az ismeretlen régiónak a fontosságára is.
The post Világító tengeri csigát fedeztek fel first appeared on National Geographic.
