Mese, mese, mátka. Pillangós madárka. Csak éppen a Winter Burrow-ban a túlélés is igen komoly főszerephez jut a cukiság mellett.
Vannak játékok, amelyek már a puszta kinézetükkel olyan mesés hangulatot árasztanak, hogy az embernek összefut a nyál a szájában és azonnal játszani akar vele. Több ilyen is van, de most hirtelen csak a Tails of Iront említeném meg. Mégpedig azért mert ott azért a kecses külső egy brutál nehézségű, már-már soulslike akciójátékot takart (ami szögezzük le: alapvetően nem baj, csak az ember a látvány alapján nem feltétlenül ezt várja). A Winter Burrow esetében nincs ilyen szöges ellentét, de őkelmében meg egy klasszikus túlélőjátékot kapunk annak minden előnyével és hátrányával.
A sztori szomorú felütéssel indul, megismerhetjük kisegér hősünk családi drámáját. Szüleivel a nagyvárosba költöztek a vidéki nyugis vityillóból egy jobb élet reményében. Azonban a nagy forgásban kiderül, hogy nem annyira fenékig tejfel minden, ráadásul mielőtt még összegyűlne annyi, amivel már érdemes lehet hazaköltözni újra, a szülők sajnálatos módon elhaláloznak. Hősünk egyedül költözik vissza a családi fészekbe, ami alapos felújításra szorul, segítség gyanánt pedig eleinte egyedül a szomszédban lakó nagynénire számíthatunk, akit rövid idő után meg el is rabolnak.
Nagy meglepetések nincsenek – a Winter Burrow-ban műfaj írt és íratlan szabályai szerint rengeteget kell gyűjtögetni, majd craftolni. Mindjárt az elején egy fejszét amivel még több dolgot tudunk “szüretelni”, vagy éppen egy ágyikót, ahol álomra hajthatjuk a fejünket esténként (bizony, napszakok is vannak). A felszerelésünket is bővíteni kell, példának okáért vastagabb ruházattal (mi magunk kötögethetjük), hogy jobban bírjuk a hideget, mert persze erre is van külön mérő, ahogy a fáradékonyságra, éhségre is. Főzőcskézni is lehet, ezek az étkek kicsit laktatóbbak, mint a pusztában csak úgy megtalálható bogyók, gombák, stb.
Aki tehát szereti a túlélőjáték kellékeket, annak nem lesz gondja. vagy mégis? Meglepően picike az inventorynk, ami nem tesz lehetővé nagy gyűjtögetést (vagy ennek okán rengeteget kell ingázni vissza a házikónkba, ahol egy “fenekletlen” ládikó várja a lootot. A sztori viszont nem is kívánja meg a gyűjtögetést, hanem éppen ellenkezőleg, csak annyit kér tőlünk, hogy azt a keveset szedjük össze ami kell és már gördül is tovább a történet. Aki viszont a gyűjtögetős fajta (mint én), az rosszul jár, mert rengeteget kell szaladgálnia ide-oda. Sajnos a játék (amellett, hogy rövidke) még lineáris is, vagyis tényleg nincs értelme raktárazni.
Őszintén szólva én egy térképet is elviseltem volna, habár a terep nem annyira bonyolult, hamar ki lehet ismerni. Ellenben (már csak a fentiek okán is) jól jött volna egy teleport lehetőség (akár limitált formában, valami tárgyhoz kötve), mert sokszor tényleg nagyon fárasztó a terep másik feléből haza futkosni. A kaland elején a játék szépen megtanítja a dolgokat, igaz helyenként nem annyira egyértelműen (akadtak olyan momentumok, amikor csak körbe-körbe szaladgáltam, hogy most mit is kéne csinálni). Persze lehet ez inkább szubjektív meglátás, de a Winter Burrow hangulata a kezdeti lendület után alábbhagy és kicsi repetitívvé és unalmassá válik. A stílus rajongói persze így is élvezni fogják ezt a szép kis képeslap kalandot.
Értékelés: 7/10
Fejlesztő: Pine Creek Games
Kiadó: Noodlecake
Platform: PC, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
