Mindenki mással valamilyen vendéglátóipari üzemegységben beszélgetünk, egyedül te mondtad, hogy nálad találkozzunk. Ez valami zárkózottság, szemérmesség? Egyáltalán: fent vagy te a legalább a Facebookon?
Szerintem inkább nyitottság, ha nem zárom be az ajtómat azok előtt, akik beszélgetni szeretnének velem. A Facebookon pedig ott vagyok, bár aktívan inkább az írói oldalamat működtetem, és ahhoz nagyon is van kedvem. Igencsak élénk kapcsolatot ápolok az olvasóimmal. Tulajdonképpen azóta, hogy szépirodalmi munkáim jelennek meg, tehát lassan harminc éve, hisz a Mielőtt elsötétül című novelláskötetemet 1996-ban adta ki a Jelenkor. Minden, író-olvasó találkozóra szóló meghívást elfogadtam és elfogadok; szerencsére sokszor hívnak. Sok vidéki beszélgetésen vettem részt az elmúlt évtizedekben. Az érdeklődés, úgy látom, nem csappan, de a tényleges invitálások száma mégis csökken, hiszen a vidéki művelődési házak, könyvtárak már hosszú ideje nem engedhetik meg maguknak, hogy gyakran lássanak vendégül valakit, sőt még a könyvvásárlásra sincs pénzük, nemhogy útiköltségre vagy honoráriumra. Keserves a helyzet, az intézményi háttér meglehetősen leromlott. 2010 óta pedig nemcsak az elszegényedést, hanem a tudatos elszegényítést, sőt tönkretételt is tapasztalni. És egy idő óta felbukkant az igazodási szempont is, kinek az estjére kérhetnek támogatást a fenntartóiktól, kinek a meghívásával nem ütik meg a bokájukat.
Te is profitálsz az ilyen találkozókból?
Szellemileg mindenképp. A „hivatalos” rész után általában kialakul egy szűkebb körű beszélgetés, amin az embert már nem csupán a könyveiről kérdezik, hanem szó esik kölcsönösen saját magunkról is, vagy épp általában az irodalomról, a kultúráról, a társadalomról, a politikáról.
Adrián Zoltán / 24.hu
Egy születésnap, pláne a hetvenedik, kiváló alkalom az összegzésre, a visszatekintésre. Ennek jegyében kérdezem: elégedett vagy azzal, amit eddig alkottál?
Nem vagyok összegző típus. De ha kérdezed: elégedett vagyok az írói szerepemmel, örülök annak, hogy el tudok boldogulni a pályámon úgy, hogy döntő részében, s nemcsak az utóbbi években, hanem korábban is, majdnem mindvégig, azzal foglalkozhattam, amit szeretek, amit fontosnak tartok, nem éltem át kényszereket. És főleg elégedett vagyok az olvasói érdeklődéssel, amiért igazán hálás lehetek. Hiszen olyan kollégákat, akik ezt nálam sokkal jobban megérdemelnék – nincsenek kevesen –, nem kísérnek ekkora figyelemmel. De hogy a műveim mit érnek, az a szakmai megítélés feladata, és persze a hozzáértő olvasóké.
Akkor is író lettél volna, ha az 1980-as évek közepén-végén szociológusként nem kezded magad rosszul érezni a Szociológiai Intézetben, mint a Pernye és fű egyik szereplője, akit, hogy úgy mondjam, magadról mintáztál, olykor egyes szám első személyben is szólal meg.
A szereplőm gondjai hasonlítanak az én egykori gondjaimhoz, valóban egyre kevésbé találtam meg a helyemet az intézetben, de ennek nem csupán az adott szituáció volt az oka, hanem legalább annyira én magam is. Valószínűleg jobb körülmények közt is elfordulok a kérdőívezésen alapuló gyakorlati kutatásoktól is, nemhogy az elméleti szociológia tudományától. Írással, irodalommal akartam foglalkozni. Ez akkor is biztos, ha a műfajomat nem választottam is ki rögtön – hiszen előbb tényirodalmat műveltem, vagyis szociográfiát írtam. A széppróza, a fikció eleinte inkább csak próbálkozás volt.
Adrián Zoltán / 24.hu
Meglepted magad a novellásköteteddel 1996-ban?
Hát ahhoz képest, hogy előtte már éveken keresztül gondolkodtam azon, milyen módon tudnám átlépni a tényirodalom határait a történetszövés, a fikció irányába… Elég hamar rájöttem, ha az embernek van valami íráskészsége, ha fogalmazásból ötös, az önmagában még elég kevés ahhoz, hogy kialakítson, felépítsen egy saját írói nyelvet, sőt világot, hogy abban aztán otthonosan mozogjon. Meg kell találni a saját témádat, a saját műfajodat, vagyis a magad útját, és ez nem is olyan egyszerű, könnyen félre lehet csúszni. És az ember az ilyesmivel többnyire egyedül marad. Nem hiszem, hogy mások jó tanácsain vagy a nagy mesterek útmutatásain, receptjein – ha ilyenek egyáltalán lennének – olyan sok múlna. Tényleg egyedül maradsz a papírral vagy a képernyővel, nincs kit megkérdezned. Diktálni sem fog senki. Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy minden percemben légüres térben mozogtam, mert volt egy irodalmi közeg, amibe belekerültem, például mert 1989-ben meghívtak az akkor indult Holmihoz szerkesztőnek. A szerkesztőtársak pedig – különösen Réz Pál, Domokos Mátyás, Fodor Géza, Radnóti Sándor és Várady Szabolcs – nemcsak a hiányzó professzoraimat pótolták, hanem a barátságukba is fogadtak.
Tulajdonképp mi terelt a szociológia felé?
Nem mint tudomány érdekelt, hanem mint praxis, azaz nem annyira a szociológia elmélete, hanem a gyakorlati kutatás – ennek megírt eredményeként pedig nem a tanulmány, hanem a szociográfia. Amely végül is egy tényirodalmi műfaj, igényesen illik megformálni. Egyszerűen érdekelt, hogy mi történt, hogy miként őrzi a közelmúltat az emberek emlékezete. A Kádár-rendszerben sok mindent elhallgattak, sok mindent tabusítottak. Nem véletlenül készült a nyolcvanas években, amikor már többé-kevésbé lehetett, annyi dokumentumfilm – Ember Judit, Gazdag Gyula, a Gulyás testvérek, Sára Sándor, Schiffer Pál munkái, vagy Gyarmathy Lívia Együttélése.
A Szociológiai Intézet kapcsán a regényben említed Zsuzsát. Gondolom, Ferge Zsuzsáról van szó, aki számomra nagy emberi példa, örülök, hogy személyesen is ismerhettem.
Sokunk számára meghatározóan vonzó magatartás volt az övé. Az egyetlen főnököm volt, aki tartalmas emberi viszonyokat tudott teremteni az osztályán. És nagyszerű értekezleteket tartott, én ezeket is imádtam, különösen, ha őt hallgathattam. Engem nagyon rosszul érintett, amikor el kellett hagynia minket, habár biztos vagyok benne, ha nem így történik, én akkor is elfordultam volna a szakmámtól.
Adrián Zoltán / 24.hu
Szerintem Ferge Zsuzsa példa arra is, hogy egy diktatórikus vagy autokratikus rendszerben mit lehet tenni és hogyan lehet egy felelős értelmiséginek tisztességesen léteznie úgy, hogy ugyan nem lépi át demonstratívan az adott kereteket, de tágítani akarva őket sokszor elmegy a falig. Ezt te követendőnek, netán ma is követhetőnek tartod?
The post Závada Pál: Kérdés, meddig lehet kompromisszumokat kötni és milyeneket first appeared on 24.hu.
