„Nem szenvedett még ez az ország eleget? Maguknak pont mérgeskígyót kell szaporítaniuk? Miért nem inkább énekesmadarat tenyésztenek?” – ezt a kérdést is megkapta már Halpern Bálint herpetológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) munkatársa, aki kollégáival egy végveszélybe került állatunk, a rákosi vipera megóvásán dolgozik. Őt kísérjük el egy napra Škoda Kodiaqkal.
A rákosi vipera a parlagi vipera alfaja, amely csak Magyarországon, valamint Erdélyben fordul elő. Noha mérgeskígyóról van szó, az emberre nézve lényegében veszélytelen, marása inkább csak kellemetlen. Igaz, szervezetünk eleve igen kis eséllyel találkozhat mérgével, hiszen rendkívül félénk állatról van szó, amelynek egyedszáma az emberi tevékenység következtében ráadásul drámai mértékben lecsökkent.
Előbb Ócsa mellé érkezünk, ahol kifejezetten a rákosi viperák számára kellemes gyepdarabot tartanak fenn, azután a kunpeszéri Viperaközpontba indulunk tovább.
„A Rákosi Vipera Védelmi Program 2004-ben indult, belekezdtünk a végveszélybe került kígyó tenyésztésébe. Amikor már látszott, hogy a tenyésztés sikeres, jött a következő kérdés, hogy hol lehetne új állományokat létrehozni” – mondja Halpern Bálint.
Mint hozzáteszi, a szándék az volt, hogy ha találnak a rákosi viperának alkalmas területet, ahol amúgy nem fordul elő, akkor ők maguk telepítsenek be példányokat. „Fontos volt, hogy ne csak a vipera érezze jól magát, de a jelenlétével ne is zavarjon senkit, nem akartunk konfliktusokat” – emeli ki.
„A terület, ahova most tartunk, azért nagy jelentőségű, mert itt, Ócsa mellett a rákosi vipera az 1970-es években még előfordult, de azóta kipusztult. 2018-ban a Duna–Ipoly nemzeti parki kollégák javasolták ezt az akkor még idegenhonos lágyszárúakkal, főleg aranyvesszővel benőtt területet. Úgy gondoltuk, hogy ha egy gazdálkodó legeltető állattartással hasznosítaná a területet, visszaalakulna a rákosi vipera számára eszményi gyepszerkezet.
Így is történt, idén pedig eljutottunk odáig, hogy elengedtünk itt viperákat.
Egyikbe-másikba rádiós jeladót ültetett a Fővárosi Állatkert állatorvosi csapata, jeleiket antennával bemérve ezeket az egyedeket akkor is felkutathatjuk, amikor nem tartózkodnak a felszínen” – magyarázza a szakértő.
A terephez szokott kutató a Kodiaqot vezetve elmondja: az utóbbi, szárazodó években egyre kevésbé van szükségük terepképességű autóra, ám ha nagy esők jönnek, csak vérbeli terepjáró jöhet számításba. „Nekem is és a kollégáimnak is sok tapasztalatunk van arról, hogy istenigazából milyen funkciókra lehet szükség egy munkaautónak használt terepjáróban, de tény és való, hogy az elmúlt húsz évben a terepképességű, ám fapados járgányok eljutottak a szinte már fel sem fogható luxus és kényelem szintjéig. Ez nem baj, a magunkfajta is tud örülni az ilyesminek” – teszi hozzá.
LET’S EXPLORE! – TÁMOGATÓNK A FELFEDEZÉSBEN: A ŠKODA.
The post A magyar mérgeskígyó nyomába eredtünk first appeared on National Geographic.
