Csak akkor érthetnek meg engem, ha észben tartják, hogy a szívem mélyén mind a mai napig egy skót-ír tahó vagyok
– írja J. D. Vance a memoárja, a Hillbilly Elegy (magyarul Vidéki ballada az amerikai álomról) első oldalain, három évvel azután, hogy végzett a világ egyik legjobb jogi karán, a Yale-en, 2016-ban az Egyesült Államokban.
Az akkor 33 éves jogász még itt tisztázza azt is:
Pontosan tudom, hogy semmi különöset nem értem el az életemben. Főleg nem olyasmit, ami megérné egy vadidegennek, hogy pénzt adjon ki egy rólam szóló könyvért. (…) Nem lett belőlem szenátor, kormányzó, sem visszavonult államtitkár.
Hat évvel később republikánus szenátor lett, és pár hét választja el attól, hogy 40 évesen ő válhasson az Egyesült Államok történetének harmadik legfiatalabb alelnökévé, már ha Donald Trumpot választják elnökké.
A Vidéki ballada az amerikai álomról történelmi pillanatban jelent meg, 2016-ban, mikor Trump először megnyerte az amerikai elnökválasztást. A könyvért odavolt a sajtó,
a New York Timesnál például felkerült a „Hat könyv, ami segít megérteni Trump győzelmét” listára, két évig volt a lap bestseller listáján,
a Washington Post „a rozsdaövezet hangjának” nevezte Vance-t,
az Economistnál még az év legjobb könyveinek listájára is felkerült.
De jobboldalinak aligha nevezhető politikusok is pozitívan nyilatkoztak róla, Olaf Scholz szociáldemokrata német kancellár például könnyekig hatódott a könyv elolvasásakor, vallotta be egy korábbi interjújában.
A legtöbben amiatt szerették a Vidéki balladát, mert Vance a saját példáján keresztül bemutatta, hogy gyerekkorának helyszínein – legyen az Ohio vagy Kentucky – élők milyen emberek, és miért váltak Trump-hívővé. A Trumppal szemben idegenkedők azt olvashatták bele a könyvbe, miért okolhatók a rozsdaövezetekben élő fehérek Trump felemelkedésért, ráadásul úgy tehették ezt, hogy ehhez nem kellett leszakadtságuk miatt elítéltniük ezt a társadalmi réteget. Nevezhetjük őket liberálisoknak vagy egyszerűen elitnek is, már csak azért is, mivel több mostani cikk a könyv kapcsán megjegyzi, hogy a Vidéki ballada
egyszerre volt üzenet az establishmentnek és felvételi kérelem a soraiba
– fogalmaz a New York Times újságírója.
Trump neve egyszer sem szerepel egyébként a könyvben, hiszen annak története 2014-2015 táján végződik, Trump indulásáról pedig akkor még keveset lehetett tudni.
Az elragadtatott dicséretek mellett azért megjelentek kritikai hangok is,
a New Republic arról írt, hogy a szerző „a kék Amerika hamis prófétája”, „a liberális média kedvenc fehér proli-magyarázója” (white trash-splainer), a könyv pedig „alig több, mint a segélykirálynőkről (welfare queens) szóló mítoszok felsorolása”, utal a cikk a segélyekből élőkkel szembeni előítéletekre.
a Daily Yonder szerint pedig „a könyvben elég sztereotípia van ahhoz, hogy elsüllyesszen egy repülőgép-hordozót”.
Alex Wong / Getty Images
Miről is szól a könyv?
Vance memoárjában a saját és családja történetén keresztül mutatja be az Appalache-hegység közép és déli részének, a rozsdaövezet lakóit, illetve annak társadalmát, kultúráját. Azt a területet, ahová sokan átköltöztek az egyre kibontakozó autó- és acélipara miatt, hogy a gyárak bezárásával a munkahelyek megszűnjenek, a települések tönkremenjenek.
„Fajtudatos társadalmunk szótára nagyrészt megragad a bőrszín szintjén: »feketék«, »sárgák«, »fehér kiváltságok«. Időnként jól jönnek az ilyen átfogó kategóriák, de ahhoz, hogy megértsék az én történetemet, mélyebbre kell hatolni – egészen a gyökerekig.
Noha fehér vagyok, sosem éreztem egy klubban magamat a keleti part fehér, angolszász, protestáns rétegével. Az én klubom az a sok millió munkásosztálybeli fehér, akik eredetileg Skóciából vagy Írországból származnak, és sosem végeztek főiskolát. Ezeknél az embereknél a nyomor családi hagyomány: őseik idénymunkások voltak a déli rabszolgatartó gazdaságban, utána részes bérlők, majd szénbányászok, végül gépkezelők és gyári munkások a közelmúltban. Honfitársaik hegyvidéki tahóknak, fehér szemétnek hívják őket. Én szomszédoknak, barátoknak és családtagoknak.
Családja és saját történetét Vance a memoárban a hozzájuk hasonlók társadalmával, szokásaival, kultúrájával egyetemben ismerteti.
Szinte szociológiai minőségben ír, állították a könyv kedvelői, és ezt erősíti, hogy tanulmányokkal hivatkozza le a szerző az állításait, bár a könyv menete közben egyre lazábban, néhol már nem is jelöli a forrását, olykor pedig elég egyoldalúan idéz felméréseket. A magyar kiadás annyira könnyedén veszi ezeket a hivatkozásokat, hogy hiába szerepelnek még a szövegben továbbiak, a 14. hivatkozásnál lezárták a források felsorolását.
Több kritika kiemelte, hogy kifejezetten jól megírt könyv.
Nagyon jó író. Azt kell mondanom, sokkal jobb író, mint beszédmondó
– mondta a Financial Times újságírója, Edward Luce a Washington Postnak most, Vance alelnökjelöltségének bejelentése után. Talán a fordítás miatt, talán nem, de ez a magyar verzióban (fordította Varró Attila) egyáltalán nem jön át, a szöveg elképesztően negédes, mézes-mázos, meseszerű.
Michael M. Santiago / Getty Images J.D. Vance beszél a Madison Square Gardenben tartott kampánygyűlésen 2024. október 27-én New Yorkban.
Mindenesetre valóban nem vázol fel idealisztikus képet szülőhelye lakóiról, nem akarja rejtegetni a környezete hibáit sem:
Már ha azok valóban a saját hibáik, ahogy azt néhány esetben Vance véli. Szerinte a hillbillyk legnagyobb hibája a kishitűség, hogy előbb hibáztatnak bármit vagy bárkit, mint hogy tennének valamit a helyzetük megváltoztatása érekében, vagy, hogy legalább hinnének abban, képesek a változtatásra.
Persze nem feltétlenül a Yale a kiugrás célja, sokkal inkább egy békés család, rendes munkával.
Mamó és Papó őszintén hitt abban, hogy nincs fontosabb a kemény munkánál. Tudták, az élet állandó küzdelem, és hiába rosszabbak a magukfajták esélyei, ez még nem mentség a kudarcra. – Ne legyél olyan szaros tróger, aki folyton azzal jön, hogy rossz lapokat kapott – mondogatta nekem a nagyanyám. – Bármit elérhetsz, amit akarsz.
Az a baj a hillbillykkel, hogy nem a kilábalást tartják szem előtt, hanem egyre inkább a hanyatlás csapdájába esnek bele, saját magukat hagyják cserben – véli Vance. Szerinte az állam igenis tud segíteni, például ösztöndíjakkal, ugyanakkor sokszor nem jól segít, mert nem érti az ott élő embereket. Nem segít az élelmiszerjegy, a segély, mert azt fölösleges dolgokra, szélsőséges esetben drogokra költik. Nem segít az sem, ha a gyámügy elveszi a gyereket az anyjától és nevelőszülőnél helyezi el, akkor is, ha valamelyik másik rokon magához venné a gyereket (hiszen náluk a kiterjesztett család a család). Nekik például szerencséjük volt, hogy a nagyanyjához került el a súlyosan drogos anyjától.
Viszont segíteni tud az állami iskola, az egyetemi ösztöndíjak, a sereg, csak ki kéne használnia ezeket a lehetőségeket az embereknek, ami szintén nem történik meg.
Ez részben annak köszönhető, hogy ezek a rétegek teljesen elszigetelődtek, és már semmiben nem hisznek. Hacsak nem az összeesküvés-elméletekben, amiket – mai mondataival ellentétben – akkor még szilárdan elutasított.
Sokan a félretájékoztatást okolják a fehér munkásosztály dühéért és cinizmusáért. Kétségtelenül fénykorukat élik az összeesküvés-elméletek és hazugsággyárak, dühöngő őrültek ontják magukból a különféle baromságokat
– írja egy helyen. A politika személyiségformáló hatásáról is árulkodhat, hogy úgy tíz éve írhatta le ezeket a sorokat, de ma már sok jel utal arra, hogy egész más a véleménye erről.
Doug Mills-Pool / Getty Images Donald Trump volt amerikai elnök egy McDonald’s étterem pultja mögött 2024. október 20-án a pennsylvaniai Feasterville-Trevose-ban.
Az a baj Vance könyvével – a stílusán kívül, ami olyan, mintha egy mesemondó és egy szociológus veszekedett volna, melyikőjüknek kéne megírnia ezt a könyvet –, hogy össze-vissza ugrál: az elején ugyanúgy találhatunk társadalomleírást, mint a közepén vagy a vége felé. Sokszor úgy tűnik, ugyanazokat a leírásokat és ugyanazokat az érveket ismételgeti. Emellett egyszerre próbálja mentegetni a benne szereplő embereket és hibáztatni őket, nem csak családját, a hillbillyket általánosságban. A könyv elején kijelenti:
Ebben a történetben ugyanis nincsenek gonosztevők.
Teszi ezt úgy, hogy előtte felsorolja, gyilkolnak, gyerekeket bántalmaznak, drogoznak. Itt emiatt csődtömegnek nevezi őket, szerencsétleneknek, akikre lesújt a társadalom és q családjuk átöröklött múltja, máshol viszont pont szidja őket, miért nem tesznek mindezek ellen valamit. Az előbbiek előtt például arról ír, nem tudja felfogni, miért nem értette meg egy egykori munkatársa, hogy az egyórás vécészünet nem oké, és nem a cég a hibás, ha ezután kirúgják, akkor sem, ha a barátnője állapotos.
Kicsit mintha felszólítana, hogy „hillbillyk, látjátok, én megcsináltam!”. Ezt a mentalitást úgy is lehet értelmezni, hogy Amerikában mindenkinek megvan erre a lehetősége, legfeljebb nem élnek vele, de úgy is, hogy az ő sikere kivételes, hiszen rájött, mi juttathat fel az elithez, mi jelentheti a kitörést, és szerencsére ezzel nincs mindenki tisztában.
Emiatt nem tudjuk meg igazából, mit akar Vance mondani az írásával, pedig a cél láthatóan a megfejtés volt. Nem állt szándékában az olvasóra bízni annak eldöntését, hogy a problémákra mi jelenthet gyógyírt, mégsem érezzük azt a könyv végére érve, hogy Vance legalább kapizsgálja, mi lehet a megoldás, a felzárkóztatás eszköze.
Mit tudunk meg Vance-ről, a potenciális alelnökről könyvben?
Ezeknek az embereknek elrabolták és megették a házi kedvenceiket olyanok, akiknek nem lenne szabad ebben az országban lenniük
– írta Vance nem is olyan rég az X-en, de már többször kijelentette korábban is, hogy a bevándorlók megeszik az amerikaiak kutyáit, macskáit. Talán ez a leghíresebb „gondolata” a kampányban, a „gyermektelen macskás nőkre” tett megjegyzése mellett.
Anna Moneymaker / Getty Images J.D, Vance az Egyesült Államok déli, mexikói határát érintő körútja után elhagyja Arizonát 2024. augusztus 1-jén.
Ami már csak azért is furcsa, mert mint a könyvében is írja, felesége indiai szülők gyermeke, ahogy anyja jó pár férjének egyike is koreai volt. A Vidéki balladában egy rossz szó nincs a bevándorlásról, sőt, ha érintőlegesen szóba is kerül, kizárólag semleges szóhasználattal. Ám azóta sok minden változott: Vance a könyv megjelenése utáni időszakban, Trump kormányzásának elején, még kritikus volt az elnökkel, egy alkalommal Hitlerhez is hasonlította őt.
Felsejlik a könyvben, hogy a saját példáját azért is tartja többre, mint a szülőföldjén élőkéét, mert neki van egy felesége, három gyereke, két kutyája és biztos munkahelye. A nukleáris családja ép, és Vance ezt tartja minden amerikai egyik fő céljának, szembeállítva a társadalmi szövetet bomlasztó „gyermektelen macskás nőkkel”.
Van egy rendes munkám, boldog házasságban élek egy komfortos otthonban, két kutyával
– szögezi le a legelején.
A másik alapkő számára a „kemény munka”. Az a vád, hogy a politikai-gazdasági elit magára hagyta a rozsdaövezet lakóit, kevéssé jelenik meg a memoárban, az már hangsúlyosabban, hogy a hillbillyk helyzetükért saját maguk a hibásak, nem dolgoznak (annak ellenére, állítja, hogy lenne megfelelő mennyiségű munka a környéken), és hogy ők nyomorítják meg saját, egymás és főként leszármazottaik életét.
Az olyan helyeken, mint Middletown, az emberek folyton a kemény munkáról áradoznak. Behunyt szemmel elhajíthatsz egy követ egy olyan városban, ahol a fiatal férfiak egyharmada húsz órát sem dolgozik hetente, és csak olyat fogsz eltalálni közülük, aki sosem tartotta lustának magát.
Vance személyiségéről megtudjuk azt is, hogy egészen drasztikus mértékű benne a megfelelési kényszer. Legyenek a tekintélyszemélyek épp a nagyszülei, Mamó vagy Papó, az anyja – akit annak ellenére se tud elengedni, hogy próbálkozott ezzel –, vagy az ultrakonzervatív keresztény felekezetbe járó vér szerinti apja, akinek szokásait ő is azonnal magáévá teszi, noha sem előtte, sem utána nem vallotta ezeket a tanokat (a könyv megjelenése óta felvette a katolikus vallást). A Yale-en ez a hajlam a presztízs hajszolásába csap át: azért jelentkezik szerkesztői állásra, nyári munkára, mert ezt elvárják tőle, és egyébkébt is ezt csinálja mindenki körülötte.
Ezzel részben összefügg, hogy mindig kívülállónak érezte magát. Gyerekkorában sokszor hazudott a családi körülményeiről, az egyetemi alapképzésen azért érezte másnak magát, mert a hadseregben töltött négy éve miatt idősebb a többieknél, de leginkább a Yale-en csúcsosodott ki, amikor ő volt az egyik legszegényebb, „legvidékibb” tanulója az elitegyetemnek. Nem tudott hozzászokni az ottani helyzethez, mert a lelke mélyén mindig is hillbilly maradt, akármennyire is törekedett ennek a meghaladására, ecseteli. Mondjuk ezt olyan példával írta le, mint aki nem tudta, hogy melyik evőeszközt kell használni egy előkelő vacsorán. Egyszer pedig, egy fordított helyzetben, Middletown környékén egy ismeretlen nőnek letagadta, hogy ő a Yale-re jár. Talán ennél nagyobb problémákkal is szembesülhet egy hillbilly.
Megtudjuk még a kötetből, hogy hatalmas munkabírása van, az egyetem mellett saját bevallása szerint három állása is volt egy időben, de erre utal az is, hogy a semmiből küzdötte fel magát az egyik legjobb egyetemre, vagy hogy a tengerészgyalogságnál is megállta a helyét és vagy húsz kilót fogyott ehhez az első hónapokban.
Jobb a könyv, mint a film?
2020-ban a Netflixen debütált a memoár alapján készült, két Oscar-jelöltségig (legjobb női mellékszereplő, a másik a legjobb smink és frizura) jutott, azonos című film.
Elég sokan megnézték, de iszonyatosan rossz kritikákat kapott, mi még egész jónak értékeltük ahhoz képest. Míg a kritikákat összegző Rotten Tomatoes-on 24 százalékot, a Metacriticen pedig 100-ból 34-et ért el, mi megadtuk neki a 6/10-et.
Kritikánkban arról írunk, az anyát játszó Amy Adamsszel és a Mamót játszó Glenn Close-zal az Egy csodálatos elme Oscar-díjas rendezője, Ron Howard leplezetlenül újabb aranyszoborra hajtott, viszont a végeredmény szájbarágós, és túl sok drámát akart belesűríteni a csaknem kétórás alkotásba.
A különbség a film és a könyv között röviden: előbbinek sokkal jobb a dramaturgiája, viszont jóval kevésbé tudja átadni a történet tétjét. Nem érthető belőle, mi a súlya annak, hogy egy gyerek, aki ránézésre nem is tűnik olyan szegénynek, képes eljutni a Yale-ig. Viszont a film nem ugrál annyira (mondom ezt annak ellenére, hogy két idősíkon folyik a történet), de nem is teljesen lineárisan van felépítve – viszonylag kompakt módon meséli el a történetet. Igaz, a társadalmi-gazdasági-kulturális hátterét épp csak érinti.
A könyv és a film cselekménye azon a ponton válik szét jelentősen, mikor Vance végleg Mamóhoz költözik, és a filmben több olyan történet is előkerül, ami Vance erőszakosságát emeli ki: például amikor barátaival szétverik az egyik munkahelyét, vagy mikor már a Yale hallgatójaként neki akar menni anyja épp már nem aktuális barátjának. Azt persze nem tudjuk, hogy ezek az epizódok valóban megtörténtek-e, és csak a könyvből maradtak ki, vagy inkább a forgatókönyvíró és a rendező hozzátoldásai voltak a drámai hatás kedvéért.
The post „A szívem mélyén mind a mai napig egy skót-ír tahó vagyok” – emiatt lett J. D. Vance Trump alelnökjelöltje first appeared on 24.hu.
