Orgosolóban március végén elvétve még akadnak turisták. Bezzeg a főszezonban százával jönnek a külföldiek a tengerparti nyaralóhelyekről egynapos kirándulásra a banditák hírhedt hazájába, a legendák szerint azzal a titkos vággyal, hátha majd elrabolja őket egy útonálló. Pedig itt teljesen más típusú zsiványok tevékenykedtek, mint a szicíliai maffiaklánok: a szárd banditák nem egymás, hanem mindig az állam ellen lázadtak, igazi baloldali forradalmárok voltak. Más kérdés, hogy semmilyen törvényen kívüli eszköztől nem riadtak vissza, ha az igazukat kellett bizonyítani. 

Ebben a szellemben kezdték a művészek is latin-amerikai mintára kidekorálni a házfalakat már a 60-as években, egyik-másikat picassói stílusban. A muralok kedvenc témái a szegénység, a munkanélküliség, női egyenjogúság, az elvándorlás, a szárdokat érő diszkrimináció, a politikusok arroganciája és a háborúellenesség. Bőven akad frissebb is, például a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást, az orosz–ukrán háborút vagy a gázai eseményeket elítélő alkotás.

Orgosolo falfestményei nem turistalátványosságnak születtek, hanem máig a vizuális véleménynyilvánítás a céljuk. Mintha a falu házfalai állandóan kommentálnák a világ eseményeit.

A négyezres lélekszámú településen összesen ennyi a látványosság, de ha már a Gennargentu és a Supramonte hegyvonulatok szerpentinjeit legyőzi az ember, célszerű maradni pár napot a sziget belsejében, és kiindulópontnak használni környékbeli kirándulásokhoz. Az egyik nap még a tengerparton ücsörögtünk húszfokos tavaszban, a másikon már hózáporban kaptattunk fel a Monte Novo San Giovanni 1300 méter feletti sziklás csúcsára, hogy onnan rálássunk a közeli magaslatokra. No meg a birkanyájakra és a tehéncsordákra, amik közvetlenül vagy közvetve ma is a fő megélhetési forrást jelentik a szárd pásztoroknak. 

Itt készül az olaszok legfinomabb juhsajtjának, a pecorinónak legalább a háromnegyede, és persze jóval több errefelé a húsbolt, mint a vegán büfé. Az osteriák (vendéglők) étlapján is erőteljes a húsételfelhozatal, a ropogós malactól a kemencében sült vaddisznón át a spezzatino di cavallo nevű lóhúsos raguig. Mi mindenesetre maradtunk a Su Lizu pizzéria Pizza Pradujánál és Sardájánál, kézműves sajttal, szardíniai sonkával, olajbogyóval.

Német sziklamászók a meredélyben

A hegyekből lezúduló folyók mély kanyonokat vájtak a tájba, a méretes bazalt- vagy mészkősziklák és a buja mediterrán növényzet szerencsére elvonja a figyelmemet a szédítő hajtűkanyarokról. Orgosolótól fél órára, Oliena határában van Szardínia legnagyobb forrása, a Su Gologone. Az élénk kék víz olyan gyorsan tör elő a mélyből, mintha helyben, a sziklából fakadna, pedig sok kilométerrel feljebb, a Supramontéban indul. Másodpercenként több mint ötszáz liter a forrás kapacitása, és ez nagy esőzéseknél elérheti a tízezer litert is. A nyugalmas séta után (a forrástól indul egy szép kilátásokat ígérő körtúraútvonal is) kötelező állomás a közeli Su Gologone étterem kézműves finomságokkal (sonka, sajt, fűszerek) és jó ízlésű berendezéssel. 

Hangulatos Oliena belvárosa is, szűk, macskaköves utcákkal, szintén falfestményekkel. Egy méretes darab megemlékezik például az itt született Gianfranco Zola válogatott focista és edző eredményeiről. Ha autentikus szárd ebédre vágysz, jó választás a központtól kissé kieső Ristorante Masiloghi – nem muszáj lóhúst enni, van például juhsajttal vagy ricottával töltött ravioli vagy friss tonhalsalátával és a pane carasau nevű vékony, ropogós kenyérspecialitással. 

A keleti tengerpart is csak nagyjából húsz–harminc perc autózás innen, igaz, nem kis hajtűkanyarokkal, de megéri az izgalom, hogy akár csak egy órácskát is bambuld a vizet valamelyik szép öbölben, például a Cala Lunában, a Cala Fuiliben vagy a Cala Goloritzéban.

Az igazi vad, kék zónás szigetközép mégis talán kissé délebbre, Ulassai környékén bújik meg.

A nyolcszáz méter magasan fekvő csendes kis falu szinte rátapad a sziklákra a Pardu-völgy természetes amfiteátrumában, szűk utcáival, hagyományos, egyszerű házaival. Bugyikék templomához megéri felzarándokolni, és még kortárs művészeti múzeumot is nyitottak az itt született szardíniai művésznek, Maria Lainak: a Stazione dell’Artéban több mint száz műve látható. Pár kilométerre a központtól eléred Szardínia talán legszebb vízesését, a Cascate di Lequarcit, és a környék nemzetközileg is ismert a sziklamászásról. Ottjártunkkor német mászók lógtak a Tacchi d’Ogliastra meredek sziklafaláról.

Azonnal a tutiban vagy

Cagliari azok közé a városok közé tartozik, ahová pillanatok alatt beérsz a reptérről, és az ilyeneket én nagyon szeretem. Például Nizzában negyedórás villamosút visz be a városba, Máltán húsz perc buszozás a reptérről Valletta, a szardíniai főváros pedig vonattal tíz–tizenöt perc, és azonnal a tutiban vagy. A pályaudvar környéke itt nem az a megszokott csukd be a szemed, és haladj át rajta! hangulatú városrész, szinte közvetlenül a tengerparton, a kikötőnél van, és a kijárattól az óvárosba vezető Largo Felice máris szimpatikus vendéglátóhelyekkel és szép ruhaüzletekkel csábít. Pár perc sétával az esténként élénk Piazza Yennén találod magad, ahonnan bármelyik irányba indulva kellemes sétálóutcák, későig nyitva tartó boltok és aperolt kínáló bárok sorakoznak. Valójában itt semmi sincs nagyon távol, és az egész város kellemes, biztonságos, színes és életvidám. 

Cagliari központja a Castello negyed, ahova a legjobb a lenti sétálóutcákból a St. Remy bástyán át felkapaszkodni. (A város több pontjáról lift is visz a várnegyedbe, de egyáltalán nem olyan vészes az emelkedő, ahogy az útikönyvek írják.) A látványos fehér márványépület a 19. században épült az ősi városfalakra, a Piazza Constituzione térről lépcsősor vezet a tetejére, és tágas teraszáról pazar a kilátás a városra és a Angeli-öbölre. A Castello negyed szűk utcákból, kis terekből áll, régen fényűző nemesi paloták épültek itt – közülük ma többet állami célra használnak. Kissé feljebb egy pillanatra mintha Toszkánában éreznéd magad: a Santa Maria-katedrális barokk márványburkolatát bevallottan Pisa és Lucca katedrálisai ihlették, és ez látható akkor is, ha a 13. század óta többször is átépítették, bővítették.

A kedvenc városrészünk mégis inkább a kevésbé arisztokratikus és turistavonzó Villanova volt, a rengeteg növénnyel, színes, alacsony házakkal, belső udvarokkal. Ebben a negyedben találtuk meg kedvenc terünket is, amit aztán – az áthúzott köztérnévtábla láttán és a szárdokról eddig már kialakult képünk alapján – csak balos térként emlegettünk. Pedig nem sok alapja van: a Piazza Gaetano Orrù a Cagliari Egyetem egykori rektoráról és a város polgármesteréről kapta a nevét. 

Valójában csak azért nem tetszik a környék lakóinak, mert a legtöbbjüknek fogalma sincs, kihez tartozott egykor, ezért egyszerűen csak San Domenico térnek hívják. A bökkenő csupán az, hogy nem messze innen, a San Domenico-kolostor előtti teret hivatalosan is így nevezik. A városvezetők beismerték, hogy nincs sok értelme olyan személyről elkeresztelni egy közteret, aki semmilyen kötődésben nem állt a környékkel (megfontolandó lenne itthon is). A tipikus villanovai tér mindenesetre így is vonzza a helyieket, főleg a fiatalokat, a rengeteg utcai növény és a kedves galériák mellett otthonos kiskocsmák teszik kedves hangulatúvá.

A vasútállomás menti Via Roma kis keresztutcáiban, a Marina negyedben van a legtöbb specialitást, azaz halételeket és tésztákat ajánló kis étterem. Mi inkább a tradicionális szárd ételeket és kézműves söröket kínáló Brewbay House-t választottuk utolsó esténkre, közel a szállásunkhoz, a pizzériákban és az ázsiai konyha különféle remekműveiben tobzódó Corso Vittorio Emanuele sétálóutcán. 

Bicajjal a mocsárban

Cagliariból egynapos kiruccanásokra vonattal is eljuthatsz, de a sziget bejárásához muszáj autót bérelni, és az utak jók (a szerpentinmennyiség más kérdés), kényelmesen lehet vezetni. Azért mielőtt megtettük, bicajoztunk is egyet.

A Campidano-fennsík, amin Cagliari trónol, lagúnatavakban ér véget a Cagliari-öbölben, és ha a természetvédelmi terület látogatóközpontjában kerékpárt bérelsz, kényelmesen nézegetheted a flamingókat és a sós tavakat.

A lagúnát korábban sólepárlásra használták, és a nevét a sózsákokat cipelő szamarakról (su molenti) kapta. Tíz euróért két órát tekereghetsz a Molentargius-mocsárban és a közeli több kilométeres, homokos Poetto tengerparton.

Sólepárlók (és a természeti környezetet jócskán csúfító olajfeldolgozók) mellett vezet az út Cagliaritól délre, a mozgalmas kisvárosba, Pulába, ahonnan kellemes sétával is el lehet jutni a Capo di Pula nevű apró félszigeten feltárt Nora romvárosába. Nyaranta előadásokat is tartanak az itteni romszínházban, de lenyűgözők az egykori római fürdő megmaradt mozaikjai és a 16. században épült szomszédos spanyol őrtorony is. Órákig lehet sétálgatni a városnyi rom közt, ráadásul közel a tengerhez. Itt van a Sant’Efisio-zarándoktemplom is, ami májusban az azonos nevű fesztivál egyik helyszíne.

Szinte zarándokhely hangulata van a Giara di Gesturi fennsíknak, hatszáz vadló él szabadon ezen a mocsaras területen. Legalábbis ottjártunkkor olyan nagy volt a víz az ösvényeken, hogy a nagyobbik tóhoz végül el sem jutottunk, pedig a távolból hallatszódó nyihogás eléggé vonzó volt. A kisebbik tó körül így is láttunk jó pár példányt a csak itt fennmaradt alacsony, mandulaszemű lófajtából. 

San Sperate művészfalut érdemes útba ejteni a Giarától vissza Cagliariba, és tekeregni egy-két órát a kis utcákban. Szinte szabadtéri múzeum lett a rengeteg falfestménnyel – kevésbé harcos hangulatúak, mint az orgosolóiak. Még magyar alkotóra is bukkantunk: Kleb Attila fotóművész évekig élt és alkotott Szardínián, jó barátja volt az azóta elhunyt szobrász, Pinuccio Sciola, akinek szabadtéri múzeuma is van San Speratéban: a Giardino Sonoro. 

Dolce vita, nuraghi és őrtornyok

Szardíniát a legtöbben a fehérhomokos strandjairól ismerik, ezek közül Cagliaritól délnyugatra levő Chiát ajánlották nekünk az olaszok, de nagy kedvenc a keleti irányban, a fővárostól egy órányira húzódó Villasimius partszakasza is. A kisvárostól nem messze, a Capo Carbonara legdélibb csúcsához elzarándokolva több mint 180 fokos panoráma nyílt meg előttünk, és persze itt is volt egy aprócska sziget, őrtoronnyal – egész nap tudtam volna nézni az égszínkék vizet és az apró, színes virágokkal borított köveket. Ha már tengerpart: picit feljebb, a Costa Rei is álomszép, igaz, március végén egyetlen bár volt nyitva a több kilométeres szakaszon, de már ennyi is elég volt a dolce vita életérzéshez.

Északon Stintino közelében, a La Pelosa Beachen sütkéreztünk, és nem mulasztottuk el a Capo Caccia több mint háromszáz méter magasan a tenger fölé emelkedő mészkőszikláit – talán ez az egyik leglátványosabb partszakasz egész Olaszország területén. A Grotta di Nettuno cseppkőbarlangot hosszú, több mint hatszáz fokú lépcsősoron közelítettük meg, de sajnos a naplementét nem vártuk meg, pedig azt mondják, innen a legszebb az egész környéken.

A sziget második legnagyobb városának, Sassarinak az a legnagyobb szépsége, hogy teljesen turistamentes, a történelmi belvárosa és a közeli Monte d’Accoddi miatt. A piramisszerű megalitikus emlékmű a korai rituális építészet egyik ritka példája Európában.

Errefelé is és a sziget közepén is szinte egymást érik a domus de janas sírhelymaradványok és a nuraghe nevű bronzkori építménymaradványok. Ezeket a hatalmas, kúp alakú kőtornyokat időszámításunk előtt egy-kétezer évvel építették több tonnás kövekből, és órákig lehet csavarogni a szépen megmaradt folyosórendszerükön és tornyaikban. Baruminiban van a legismertebb, de az elég turistás, a legvarázslatosabb az északi Nuraghe Santu Antine, a sziget második legnagyobb ilyen komplexuma. 

Ha a legszebb szardíniai várost kellene kiválasztanom, nagy bajban lennék: a dobogón mindenképpen Cagliari, Bosa és Castelsardo állnak, de Alghero is méltatlanul esik le, mentségem, hogy inkább Katalóniára emlékeztet a hangulata. Bosa a pasztellszínű folyómenti házai, a várhoz felkapaszkodó macskaköves kis utcák és a Bosa Marina nyugodt tengeröble miatt nyerő.

Castelsardo elsőre látványosabb, már csak azért is, mert sziklára épült középkori erődváros, annak megfelelő hangulattal. Kosarat fonó és áruló nénikkel több helyen találkozhatsz a szűk utcákban, és séta közben szinte mindenhonnan látod a tengert – sőt tiszta időben állítólag Korzikát is. Nem messze a várostól áll a sokat fotózott Roccia dell’Elefante néven ismert méretes kőtömb, amit a szél fújt elefántfej alakúra, és egy kőbe vájt sírhely maradványát rejti.

Szardínia viszonylag kicsinek tűnik, de a hatalmas hegyek miatti kanyargós utakkal számolva nehéz pár nap alatt bejárni. Mi két részre bontottuk, pár napot Algheróban töltöttünk, hogy onnan beautózzuk az északkeleti csücsköt, másodszor pedig Cagliariból indultunk észak-nyugatra és a sziget belsejébe, az autentikus szárd hegyi vidékre. És kell majd egy harmadik etap az északnyugati részre és a Maddalena-szigetekre – bár erre a környékre egy cagliari ékszerbolttulaj azt mondta, ez a sziget VIP része a hatalmas fehérhomokos partszakaszokkal (főleg a Costa Smeraldával). Az igazi Szardíniával szerinte inkább délen és a hegyekben találkozhatsz – és ezt mi is megerősítjük.