Nagy Jenő, a Magyar Kutatási Hálózat és a Debreceni Egyetem (HUN-REN-DE) Természetvédelmi Biológiai Kutatócsoport tudományos munkatársa. A szakértő egy nemzetközi kutatócsoport egyetlen magyar tagjaként és vezetőjeként 6200 madárfaj adatait felhasználva egy mostanában megjelent, angol nyelven írt tanulmányban azt vizsgálta: hogyan alakult a fészek szerkezete költésparazita gazdafajoknál.

***

Laikusként aligha tudhatunk bármit is a költésparazita gazdafajokról. Bemutatná őket röviden, illetve megnevezne néhány konkrét madárfajt?

Így megfogalmazva valóban elég sejtelmes, mert inkább szakmai körökben használjuk a „költésparazita” és a hozzá tartozó „gazdafaj” kifejezéseket.

Ha azt mondom, kakukk, már mindenki tudja, hogy miről van szó.

A „kakukktojás” megtalálása, vagyis a hasonlók között a kivétel felismerése nemcsak a gyerekek fejlődése szempontjából, hanem a madarak körében is fontos.

A költésparazitizmus az a jelenség, amikor a tojó nem maga költi ki a tojásokat, illetve neveli fel a fiókákat, hanem azt más egyedre vagy más fajhoz tartozó madarakra bízza. A „bérszülő” ebben az esetben a gazdafaj. Hazánkban a kakukk, mint költésparazita elsősorban nádirigó és vörösbegy (ők a gazdafajok) fészkeibe rakja tojásait, de más területeken más fajok lehetnek ilyen gazdafajok. Azonban kakukk módjára viselkedő költésparazita madárfajokból közel százat ismerünk, mint például az észak-amerikai barnafejű gulyajáró, aki a nagy prérityúkot vagy különböző réceféléket használ gazdafajként.

Milyen szempontok alapján és miért pont 6200 fajt választottak ki?

Alapvetően az összes, körülbelül tízezer madárfajra megvannak az információk, de a leírások nem minden esetben elég pontosak ahhoz, hogy a kívánt minőségűnek tekinthessük a belőlük nyerhető adatokat. Ezért az volt a fő szempont, hogy olyan fajokat tartsunk meg az elemzésekhez, amelyeknél egyértelműek a fészekről elérhető információk.

Maradjunk még kicsit az alapoknál. Milyen alapvető fészektípusokat ismerünk?

Ha durvább felosztásban nézzük, akkor vannak nyitott és zárt típusú fészkek. Finomabb mércén elkülöníthetünk kaparéktól, a csésze alakú fészken keresztül, fedeles és odúba rakott fészkeket. Az odúban költő fajok speciális esetet képeznek, mert a fészkelésre alkalmas üreg megtalálása vagy elkészítése sem könnyű, ugyanakkor maga a fészek alakja az odúban is lehet változatos.

Mindannyiunk előtt ismert a korábban már említett kakukk, aki előszeretettel helyezi el tojását idegen fajok fészkébe, de ebből a tanulmányból ennél jóval általánosabb gyakorlat rajzolódik ki. Mi e viselkedésformának az oka?

A biológiában alapvetően két nagy cél van: túlélni és szaporodni. Mindkét cél eléréséhez viselkedési és élettani láncolatok dolgoznak, amelyek elemeinek megvannak a maguk költségei és nyereségei az egyed számára.

Azzal, hogy a kakukk saját tojásainak kiköltésére más fajok egyedeit veszi rá, elég sokat nyerhet, hiszen a fészeképítés, a kotlás, a fióka táplálása – és még sorolhatnám –  költségeit megtakarítja.

Az, hogy a költség-nyereség egyensúlyának mérlege melyik oldalra billen, vagy hogy a szaporodási siker milyen mértékben nő, számos tényezőtől függ.

Ismert bármilyen eredmény a tekintetben, hogy a gazdafaj felismeri-e, ha igen, milyen mértékben, a fészkébe helyezett kakukktojást?

A gazdafajok és a költésparazita fajok között folyamatos evolúciós fegyverkezési verseny zajlik. A költésparazita faj számára előnyös, ha minél inkább a gazdafaj tojásaihoz hasonlókat rak, ugyanakkor a gazdafajok felismerő képessége és az idegen tojások és/vagy fiókák elutasításának mechanizmusai is folyamatosan változnak.

Egyik szintén angol nyelvű tanulmányunkban épp az elutasítás mértékét befolyásoló tényezőket vizsgáltuk több száz faj adatait felhasználva. Fajok között nagyon változik, hogy melyik milyen mértékben képes elutasítani az idegen tojásokat: a füsti fecske vagy a barátcinege alig, míg a nádi sármány vagy a csilpcsalpfüzike szinte mindig felismeri a kakukktojást. De már önmagában az is érdekes, hogy ezt a négy fajt ugyanaz a költésparazita faj (a kakukk) igyekszik átverni.

Honnan tudható, hogy egyik faj utódjának is alkalmas a másik faj fészke?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, hiszen például a kakukk fiókái sok esetben jóval nagyobbak a gazdafaj fiókáitól, sőt még a szülőktől is. Mi azt a megközelítést próbáltuk körüljárni a szóban forgó munkánkban, hogy milyen alap fészektípusokat építenek azok a gazdafajok, amelyeket csak egy vagy kevés költésparazita faj használ ki és vajon ehhez képest miben térnek el az olyan gazdafajok fészkei, ahol több száz költésparazita faj is garázdálkodhat.

Ez utóbbi esetet természetesen nem úgy kell elképzelni, mint a piacot, ahol nagy a nyüzsgés kis helyen, hanem úgy, hogy megnéztük, az adott gazdafajt melyik költésparazita faj használja, és ez utóbbi egyébként még hány másik gazdafajt képes parazitálni, főként más-más földrajzi területeken. Így tulajdonképpen a gazdafaj által épített fészket és a költésparazita faj specializációjának mértékét vetettük össze.

Mi alapján választja ki az adott faj azt a másikat, aminek a fészkébe tojja tojását?

Az egyik legfontosabb szempont a fészek megközelíthetősége, hozzáférhetősége. Eredményeink alapján elmondható, hogy az olyan madárfajok, amelyek a költésparazita faj számára könnyebben elérhető fészektípusokat építenek, nagyobb eséllyel lehetnek gazdafajok. Természetesen a nehezebben elérhető fészkeket építő madarak között is vannak gazdafajok, de jellemzően az adott fajra specializálódott költésparazita használja ki őket.

Még korántsem teljesen feltárt e téma, így a későbbi fejleményekről várhatóan újabb interjú készül.

The post Állandó fegyverkezési versenyben van a kakukk first appeared on National Geographic.