Big boys’ toys 

„Az a régi kép a falon a nagypapa. Profilból tiszta Áron” – mutat rá egy megfakult fotóra Becsei Eszter, Áron felesége. Sóskút családi házas övezetében, egy dombtetőn járunk, a túlzás nélkül hipermodern üzem két országgal arrébb, a kicsit magasabb svájci hegyekben is megállná a helyét. Hivalkodás nincs, vannak viszont nagy üvegfelületek, különleges műszerek, haszonelvű ipari dizájn.

 Alig egy éve költöztek ide. Technikailag gyárat építettek, hiszen mindent tud, de a tulajdonosait gyártulajdonosnak nevezni mondjuk megmosolyogtató lenne úgy, hogy évi tizenkét példányt „gyártanak”. De ha beszorozzuk az egytől egyig itt készülő alkatrészek számával, már néhány ezer is kijön. 

„Gyakran mondták a kivitelezés alatt, hogy ezt nem így szoktuk. A műszaki ellenőr meg mondta, hogy de ez meg nem az az építkezés” – mondja Eszter. Ő eredetileg tanár, később MBA-diplomát is szerzett, majd multiknál is dolgozott, most a Bexei Watches Kft. menedzsmentügyeit intézi, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a csendesebb férje mellett ő a nagyobb kommunikátor. 

Az épületben sajátosan találkozik a múlt és a jelen. A fogadótérben többtonnás, régi páncélszekrény, a polcokon egy kis múzeumnak is beillő gyűjtemény régi tárgyakból, a falakon Gross Arnold metszetei és a már említett családi fotók. Az egyik polcon George Daniels Watchmaking című könyve. Az elrendezés precíz, és azt nem tudom, hogy a gyerekszobájában anno mekkora rendet tartott, de ebben az üzemben mindennek megvan a helye, a laposrudakon, az ónixlapon, a forgácsolórészleg minden kis alkatrészén sorszámok, a tárolókon QR-kódok, és ott van a Lucien Miller által gyártott, legalább százéves szegecselőkészlet is. „Ha karban van tartva, sokáig fog szolgálni.” 

Ez a kettősség Áron pályájára is jellemző. Fiatalon versenyszerűen vízilabdázott, elég magas szinten, majd egy ponton döntenie kellett, és az órák mellett maradt. Kezdetben antik órák restaurálásával foglalkozott – olyan családban, mint az övé, ez talán nem is különösebb csoda. Nagyapja, Becsei József délvidéki gazdálkodó családban nőtt fel, de ki akart törni, ezért Budapestre költözött, és önszorgalomból, autodidaktikusan tanulta ki a mesterséget.

Az Ecseri útra, az ócskapiacra járt, órákat vásárolt, ezeket javítgatta – így kezdődött minden. Két fia is ezt a szakmát választotta, a harmadik generáció szintén. 

Személyesen ugyan nem ismerte a nagypapát, de úgy hírlik, elég kemény ember volt. Áron édesapja azt mesélte: gyerekként, ha ment megmutatni egy frissen elkészült alkatrészt, gyakran előfordult, hogy ha apjának nem tetszett, szó nélkül bedobta a kukába. Semmi asszertív meg „oldjuk meg közösen”. 

Becsei Zsolt – Áron elmondása alapján – már sokat finomodott nagyapjához képest, de egyfajta szigorúság, fegyelem benne is megmaradt. A fiatal Áronnal régen beutazta fél Európát, megnézték a nagy óragyárakat, és kívülről fújták a bécsi órásmúzeumot. Innen jött a miniatűr asztali óra ötlete is, hiszen a régi mesterek azzal versenyeztek, hogy ki tud kisebbet készíteni. Ahogy anno ő volt az apjával, most Áron vitte el a családot Genfbe. Amikor apja meghallotta, hogy nem töltöttek több napot a Patek Philippe múzeumában, mint egykor ők, csak ennyit kérdezett: „Csak két órát voltatok ott?” 

Amit ma látunk, az itt, a külföldi óramúzeumokban és a családi műhelyben csiszolódott. A „klasszikus” képzés után elvégezte a Budapesti Műszaki Főiskola Bánki Donát Gépészmérnöki Karának képzését, ahol a számítógéppel támogatott tervezés (CAD) és gyártás (CAM) integrált folyamatát tanulta. Sokszorosan jól jött, és nem csak az alkatrészekhez: mivel az egyedi órákhoz és kézi technológiákhoz sokszor nem gyártanak gépeket, ezeket is neki kellett kifejlesztenie. 

„Mindez szépművészet, de a végén pontosnak is kell lenni, hogy kétszáz alkatrész együtt dolgozzon” – mondja Áron. Legújabb modelljének huszonhét, szinte mikroszkopikus méretű alkatrészből álló számlapját tartja kezében. Ezt nem elég megtervezni, tényleg mindenről előre kell gondolkozni. Ki kell találni a gyártástechnológiát, a szerszámokat, mérőeszközöket, és ekkora méretben már az alkatrész megfogása is problémás lehet, ahhoz is szerszámot kellett tervezni, hogy szereléskor meg lehessen fogni.

Körbevezetnek az üzemen, különféle precíziós fúrók, miniesztergák, hőkezelő kemence, számítógép vezérelte marógép mellett haladunk el, és beszélgetés közben olyan szép szavak hangzanak el, mint élletörés, tükörpolírozott vagy a komplikáció. 

A Bexei órák szerkezetének legapróbb részeit is egyedileg tervezeték meg, és házon belül, kézzel készülnek.

Ezért őrülnek meg a gyűjtők, ezért hajlandóak nyolc–tíz évet várni, és ezért fizetnek legalább 95, de akár 400 ezer eurót is egy karóráért.

És ezért van az is, hogy a „Lehetne csak a mutató széle zöld?” jellegű kérdésekre ritkán az a válasz, hogy nem. Az első megrendelő egyébként egy angol úr volt, újonnan elkészült óráját egy londoni étteremben adták át. Vele máig szoros a kapcsolat, a műhelyben is ő járt először, sőt összesen már háromszor volt itt. „Muszáj volt elsőként jönnie – meséli Eszter. – Aztán küldte gyűjtő barátainak, hogy ő már járt itt. Ez egy szűk kör. Akárhogy nézzük, egy ilyen óra játék nagy gyerekeknek. Big boys’s toys.”

A többi megrendelővel és gyűjtővel is egészen különleges a kapcsolat. A teljesen egyedi igények és a hosszú készítési idő miatt is végig tartják a kapcsolatot, és mindig személyesen adják át az új órát. Erre általában egy vacsora formájában kerül sor, de a gyűjtők gyakran hívják el hasonló kattanással rendelkező barátaikat is, és fogadást szerveznek az eseményre. Ezek a gyűjtők rendkívül fontosak Áronéknak, hiszen úgy tartják, hogy ügyfeleik velük együtt egy haldokló művészet őrzői. „Ők viszik a hírünket” – mondják. Már csak ajánlás után fogadnak el új megrendelést.

Szabadalmak Svájctól távol 

Bármit is csinál, elég magasra teszi a lécet, akinek első saját tervezésű és készítésű tárgya rögtön világrekord lesz. Márpedig Becsei Áronnal ez történt, a korábban említett miniatűr, dupla ingás zapplernél soha senki sem készített kisebbet. A szerkezet magasságát mindössze húsz milliméterre sikerült leszorítania. Ez azért technikai bravúr, mert az inga rövidülésével a lengésszám nő, de itt a súrlódási tényezők még jobban befolyásolják a járást, így nehéz kivitelezni. Huszonnégy éves volt, amikor ezt az órát készítette, és ez az innovációs vágy azóta sem csökkent benne. 

Óráinak egyedisége nemcsak abban rejlik, hogy az összes fontos alkatrész – hidak, kerekek, csavarok, számlapok, mutatók, csapágylemezek, tokok és lünetták (rámák), koronák és csatok – házon belül készül, és sokszor saját szabadalmon alapuló eljárással vezet hozzájuk az út. Ha meg akarjuk érteni, mi a különbség egy jó óra és egy ultra niche óra között, muszáj megértenünk néhány ilyen általuk kifejlesztett technológiai trükköt. 

Az egyik ilyen a genfi csíkozás (franciául Côtes de Genève), ami ha nem is széles körben bevett technika, de a magasabb szintű órákon gyakran előfordul. Lényege, hogy a mechanikus szerkezet hídjainak felső felületére strukturált, finom íves karcolások kerülnek több lépésben, és így alakulnak ki a fény beesési szögétől függően látványosan csillogó párhuzamos vonalak.

Bár a készítése elsőre nem tűnik bonyolultnak, a látszat csal: a gyémántszemcsékkel készített mikroszkopikus karcokhoz századmilliméteren belüli gépbeállítás szükséges, és a felületekből is csak mikronos nagyságrendben csiszolnak le anyagot. Mivel minden csíkot azonos nyomással és szögben kell kialakítani, óriási gyakorlat kell hozzá.

Nos, ő ehhez is saját gépet fejlesztett, és kikísérletezte a csíkozáshoz használt fa, gyémántszemcsék és paszta tulajdonságait, a marás szögét, sebességét és a nyomás erősségét. Csak ez több száz óra teszttel járt, akár hetekig ugyanezzel a folyamattal foglalkozott.

„Van hátránya, hogy Svájctól elszigetelve dolgozom. De előny is lehet, mert nem úgy veszem, hogy ezt így kell elkészíteni és kész. Mivel rá vagyok kényszerítve, hogy megtaláljam a megoldásomat egy adott problémára, előfordul, hogy olyan utat találok, ami eléri vagy akár meg is haladja a Svájcban alkalmazott technikák eredményeit.”

Szabadalom kötődik a hidak rögzítéséhez is. Megoldásának az a lényege, hogy a gyűjtök érzékenyek rá, hogyan, milyen szögben áll a csavarfej. Értelemszerűen az a legjobb, ha egy irányba, de ezt megvalósítani elképesztően nehéz feladat. Ezért Áron újításában nincs sliccelés a csavarfejen, ezáltal nem zavarja a szimmetriát. Belsős poénnak is tekinthetjük, hogy máskor egy ügyfélnek küldött egy fényképet magáról, amit egy polírozott felületen készített. Csakhogy ez a fotó egy csavarsüllyesztésben, milliméternél is kisebb helyen készült.

Saját fejlesztései vannak a black polishing területén is. Ennek a rendkívül magas szintű technológiának az a lényege, hogy ha megfelelően, mikroszkopikus pontossággal munkálják meg a fémfelületet, a beeső fényt száz százalékban visszaveri a felület, így nincs min megcsillanjon a fény. Emiatt az alkatrész bizonyos szögből nézve vakítóan csillog, míg máshonnan nézve teljesen feketének tűnik – innen a név. Már erre a technológiára is kevesen képesek, de a Becsei órásbarlangjában kitalálták, hogyan lehet sík helyett domború felületen is megvalósítani. És mivel szinte minden alkatrészt mikroszkóp alatt dolgoznak ki (7–45-szörös nagyításban), a végeredményen is látható a tökélyre való törekvés.

Jelenleg mindössze két munkafolyamat folyik máshol, ebből az egyik a tok nyers nemesfém alkatrészeinek öntése, hiszen ha buborék marad a fémben, a keletkező anyaghiány csak a polírozásnál jön elő. Szintén nem ők varrják a szíjat, nem csiszolják a követ és az üveget sem, de a szerkezet és az óratok minden eleme házon belül készül. Mindehhez Áron eddig húsz különböző szakmába ásta bele magát mélyebben.

„Áron a szakma megszállottja. Napokat, heteket képes a mérnöki tervezéssel tölteni, és a finiselést is teljes erőbedobással, tökéletes precizitással végzi, erre a legtöbb órakészítő már nem fektet ekkora hangsúlyt. Ez teszi az óráit nagyon különlegessé, és persze az, hogy szinte minden házon belül készül el”

– mondja az egyik első munkatársa, Hoblyák József. Áron mindig türelemmel magyarázott neki, jó tanára volt, és emberileg is jóban voltak. „A világon egyedülálló tárgyakat állítottunk elő. Nagyon szép visszaemlékezni rá.”

Acélból és aranyból készült hála

„Az évi tizenkét darab is rendkívül kevés. Nekünk persze sok” – mosolyodik el Áron, amikor a mostani átalakulásról kezdünk beszélni. Ilyen keretek között, ha szó szerint minden egyedileg készül, lehetetlen évi két-három óránál többet előállítani. Nem mintha a mindenáron való növekedés lenne a cél, de tényleg nagyon sokan állnak sorba egy-egy óráért. 

A stratégiaváltás része az új manufaktúra, ahol kicsit többen dolgozhatnak – a több itt jelenleg hat főt jelent. Ebből hárman óraalkatrészekkel, a többiek a menedzsmentben, a gépépítésekkel és a vállalatirányítási rendszeren dolgoznak. Ez talán meglepő lehet egy nem túl népes cégnél, de ahol sok ezer mikroszkopikus méretű alkatrész és végtelen mennyiségű, rendkívül bonyolult mozzanat van a rendszerben, ott bizony szükség van egy agyra. „Ezt már fejben tartani nem volna olyan egyszerű.” 

Az új alkotóműhelyben készülő órák a – külföldieknek könnyebben kimondható – Bexei név helyett Aaron Becsei néven, új logóval, változtatás nélkül készülnek. Az új, Pameus nevű modellt fél évtizede kezdte fejleszteni a munkába bevonva a veronai születésű, világhírű dizájner-tetoválóművész Mo Coppolettát is. Őt több mint egy évtizede ismeri – szintén az első angol vevő révén –, ráadásul Mo maga is gyűjtő. Végül ő tervezte az új óra számlapját, mutatóit, valamint az új nevet és logót is.

A név a latinból eredő patronus meus (magyarul az én pártfogóm) kifejezésre utal. „A tömegtermelés korában az igazi órakészítés a dac gesztusa. Több kell hozzá, mint fogaskerekek és rugók, szenvedély és türelem; mecénásokra van szükség. Ez az én acélból és aranyból készült hálám. Ezt a sorozatot azoknak ajánlom, akik felismerik, hogy ahhoz, hogy a jó órakészítés fennmaradjon, támogatni kell.”

És mit hord a csuklóján hétköznap? A fentiek fényében nem meglepetés, hogy eddig nem igazán tudta a saját óráit hordani, hiszen mindet várta egy megrendelő. De az évi tizenkét darabnál már talán más a helyzet. „Ha esetleg ebből marad egy, megtartom.