Nyomorult közegükből kitörni próbáló, kallódó fiatal lányokról talán senki nem csinál olyan hiteles és szívszaggató filmeket, mint Andrea Arnold, aki az Akvárium és az American Honey (mindkettő elnyerte a zsűri díját Cannes-ban) után megint ehhez a témához nyúlt, de most kicsit másképp, mint amit tőle megszoktunk. Megmaradt a rá jellemző kézikamerás, dokumentarista stílus, az életszerűen lecsupaszított dialógok és természetes színészi játék, a profi színészek (a férfi főszerepekben most Barry Keoghan és Franz Rogowski) párosítása egy gondosan kiválasztott amatőr főszereplőnővel (Nykiya Adams) és persze az anyagilag, morálisan és mentálisan lerongyolódott közeg – ezúttal egy kietlen kelet-angliai város.

Adams még fiatalabb, mint Arnold korábbi főszereplői: egy Bailey nevű tizenkét éves félvér lányt alakít, letaglózóan.

Bailey egy szétgraffitizett, kaotikus foglalt házban lakik megbízhatatlan apjával (Keoghan) és a haverjaival veszélyes balhékba keveredő bátyjával, drogos és/vagy alkoholista anyja pedig Bailey kistestvéreivel egy még leszakadtabb helyen él aktuális abuzív pasijával. A fiús megjelenésű, dacos lány kilóg a közegéből azzal, hogy szeme van a szépre: míg a többiek isznak vagy verekednek, ő telefonjával lefilmezi a madarakat és mindenféle mást, amit érdekesnek talál.

Valaki mentse ki innen Bailey-t, kívánjuk, és már jön is a titokzatos, szoknyás Bird, Rogowski szívet melengető alakításában. A német színész tavaly a Passages nárcisztikus rendezőjeként brillírozott, most öröm ebben a törékeny, sebzett, esendő szerepben látni, amiben ugyanolyan kiváló. Hogy Madárnak hívják, azt szó szerint kell érteni, a figurán keresztül jön be a filmbe az Arnoldnál teljesen új mágikus realizmus. Varázslatos, mesei elemek keverednek a rothadó hétköznapokba, de aki nem vevő az ilyesmire, az nyugodtan felfoghatja Bailey fantáziálásának is a szárnyas szereplőt.

Arnold korábbi filmjeiben is megjelentek fontos állatok (az Akváriumban ló, az American Honey-ban teknős), amik a filmek nyomasztó közegével kontrasztban a szabadságot és az ártatlanságot testesítették meg, de most ez központi elemmé vált Bird figurájával és különböző valós állatok felvonultatásával. A megállíthatatlanul szárnyaló sirályok és háborítatlanul legelő lovak ellenpontja a szerencsétlen, hallucinogént nedvedző varangyos béka, de ő is a szabadság kulcsa: Bailey széttetovált apja reméli tőle az anyagi biztonsága megteremtését. A kiváló Keoghan (Arnold-filmben rossz alakítást még nem láttunk) most sokkal hétköznapibban bizarr, mint A sziget szellemeiben vagy a Saltburnben, de megint táncra perdül, és nem egy, hanem két emlékezetes karaoke-jelenet is jut neki.

Cannes-i Filmfesztivál

A realizmust színező mágikus és szimbolikus elemekhez a korábbiaknál egy árnyalattal hivalkodóbb vizuális stílus is társul, Arnold állandó operatőre, Robbie Ryan kézikamerája itt már nemcsak észrevétlen, testközeli krónikása az eseményeknek, hanem időnként szándékosan felhívja magára a figyelmet, például azzal, hogy nem folyamatosan követ egy szereplőt, hanem hagyja kicsit eltávolodni, aztán utánafut. És azzal is folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy nem a valóságot látjuk, hogy a kép szélein körben keret fut, meghúzva Bailey szűkös világának határait.

Arnold lányai mind erőteljes, nagy szívű, zabolázhatatlanul szabadságra törő figurák, és a két korábbi film végén, ha nincs is konkrét happy end, azért felcsillan a remény, hogy ezt elnyerhetik. A Bird vége is kicsit más: mintha túl kilátástalan lenne Bailey helyzete és a világ jelen állapota ahhoz, hogy a realitás keretei közt elfogadható legyen bizakodni. Mintha azt sugallná, hogy minden annyira elromlott, hogy már csak a csodában bízhatunk.

Emma Stone szektás lett, és imádja

Mondják, hogy az a jó operatőr, akinek nincsen felismerhető stílusa, hanem mindig alkalmazkodik az adott film követelményeihez. Ryan ennek szélsőséges példája: az Arnold filmjeiben nyersen kézikamerázó operatőr segített megragadni Jorgosz Lánthimosz stilizált, apró részletekig kidolgozott világait is A kedvencben, a Szegény párákban és a görög rendező új cannes-i versenyfilmjében, a Kinds of Kindnessben. Az operatőr mellett a két filmben közös pont a csodavárás, de amíg Arnold figuráit csak úgy sodorja ide-oda az élet, és közben esetleg megtörténik velük a varázslat, Lánthimosznál mindenki foggal-körömmel ragaszkodik valamihez, a csoda előidézéséhez is.

De a Kinds of Kindnessben az igazi mágiát az emberi kapcsolatok hordozzák. A film három különálló történetből épül fel, amelyben különböző figurákat alakítanak ugyanazok a színészek: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és Margaret Qualley. Az elsőben Plemons egy olyan férfit játszik, aki groteszk függőségi kapcsolatban él Dafoe figurájával, aki a legapróbb részletekig irányítja az életét, azt is megszabja, hogy mikor ehet és mikor szexelhet a feleségével. A láthatólag mindkettejük igényeit kielégítő kapcsolat akkor kerül válságba, amikor Dafoe egyszer csak valami olyat kér, amit Plemons nem akar teljesíteni.

A második epizódban Plemons egy rendőrt alakít, akinek eltűnt a felesége (Stone), és ebbe kezd beleőrülni. Amikor a nő mégis visszatér, a dolgok még rosszabbra fordulnak, mert a férj meg van róla győződve, hogy egy hasonmást kapott az igazi felesége helyett.

A harmadik szekcióban Stone és Plemons figurái egy szekta tagjai, akik egy nagyon specifikus tulajdonságokkal rendelkező és különleges képességgel bíró nőt keresnek (itt jön be a csoda, amit nem spoilerezek el).

Cannes-i Filmfesztivál

A New Orleans egészen különböző arcait felvillantó epizódokban közös a lanthimosos, fekete humorban tobzódó, meredek fordulatokkal szórakoztató bizarrság, de ami elsőre talán rendszertelen ötletkavalkádnak tűnik, abból a film végére egyértelműen kirajzolódik a főtéma. Ahogyan összes alkotásában, Lánthimosz ebben is egzisztenciális alapkérdéseket feszeget, ezúttal azt, hogy hogyan válunk emberi kapcsolataink foglyaivá. A filmbeli figurák a végsőkig, kétségbeesetten küzdenek a számukra fontos emberhez vagy közösséghez fűződő kapcsolatuk megőrzéséért, még akkor is, ha hatalmas morális vagy személyes áldozatot kell hozniuk ezért. Nem kockáztathatják a kapcsolat felbomlását, mert az beépült az identitásukba, nélküle semmivé válnának.

Ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor a film simán a társfüggőségről szól nagyon szellemesen, de Lánthimosz azért persze ennél mindig többrétegűbb. Mint nála általában, a tág értelemben vett testiség, a test működései most is a középpontban állnak, ő ezen keresztül közelíti meg figuráit, és a különböző epizódokban megvizsgálja, hogy az evés és a szex hogyan válhatnak a hatalomgyakorlás eszközeivé, de látjuk ezeket úgy is, hogy a közös öröm megélésének formái. Fontos szerephez jutnak a színes filmből váratlanul kirántó, fekete-fehérben ábrázolt álmok is, amik mindig előrevetítenek valamit, és aláhúzzák főhősök megszállottságát. De a rendező nem ítélkezik bűnbe eső figurái fölött, nem veszi el tőlük az esélyt a boldogságra. Még akkor sem, ha ez egy totálisan beteges boldogság.

The post Cannes: Ezen az elcseszett világon már csak a csoda segíthet first appeared on 24.hu.