Fél évezreddel ezelőtt indult az az ádáz küzdelem, amelynek motivációjára a történelemkönyvek általában csupán néhány mondattal utalnak. Pedig a kereskedelmi monopólium kiterjesztésének szándéka, a gyarmatosításba fulladó haszonszerzési vágy, amelyet előszeretettel álcáztak keresztény térítő missziónak és amely emberi életek tömegeit követelte, mind-mind a fűszerek apropóján indította arra a kor nagy uralkodóit, hogy képtelen expedíciókat indítsanak a Csendes-óceán belsejébe. Roger Crowley Fűszer című könyve ezekre a valószínűtlenül izgalmas utakra kalauzolja el olvasóját a kor krónikásai segítségével, miközben átfogó képet ad az egymással civakodó döntéshozók érdekei mentén feszülő ellentétekről.
„… illata oly gazdag és összetett, hogy minálunk semmi nincs, mi fogható volna hozzá.” A portugál történetíró, Barros által 1777-ben megénekelt szerecsendió és a szegfűszeg illata, amelyet keletről fújt Európa felé a szél, bódítóan hatott az Ibériai-félsziget uralkodóira már az 1500-as évek első felében is, amikor a kasztíliai V. Károly és a portugál Mánuel király ádáz harcot indított e még az aranynál is drágább fűszerek termőhelyeinek felfedezéséért. Nem csak a mennyei íz és illat és a nekik tulajdonított fájdalomcsillapító és vágyfokozó hatás ösztökélte az ibériaiakat arra, hogy mielőbb felleljék a kereskedők által titkolt lelőhelyeket. A fűszerekkel való kereskedelem monopóliumának megszerzéséért is folyt a harc, hiszen a szegfűszeg és a szerecsendió a kalmárok kezén át járva akár ezerszeres hasznot is hozhatott, mire Európába ért.
A tengerész családból származó brit író-történész, Roger Crowley ezt a megveszekedett küzdelmet kutatja és tárja elénk Fűszer című, kalandregénnyel vetekedően izgalmas történelmi ismeretterjesztő művében. Crowley, aki életvitelszerűen, hosszú évek óta kutatja a Földközi-tenger partvidékének történetét, számtalan korabeli forrásból táplálkozik, az aprólékos útleírások pedig filmszerűen idézik meg a hajósok óceánokon, ismeretlen földrészeken és egzotikus trópusi szigeteken vívott mindennapos, gyakran erejükön felüli küzdelmeit.
Az egymással szemben formálisan álságosan szívélyes uralkodók, akiknek udvarát át meg átszőtték a rokoni kapcsolatok, látszólag ugyan barátságosan felosztották egymás között a Földet a tordesillasi szerződésben, ám egy apró tényezőt jelentőségéhez képest aránytalanul nagyvonalúan kezeltek: azt ugyanis, hogy 1494. június 7-én még nem létezett módszer a földrajzi hosszúság meghatározására. Így a parányi, vulkáni fűszertermő szigeteket, amelyek Molukka-szigetek néven vonultak be a történelembe, mindkettő gond nélkül a maga térfeléhez sorolta. Az, hogy
szegfűszegfák széles e világon nem nőttek máshol,
mint az Egyenlítőn fekvő Ternatén, Tidorén, Motin, Makianon és Baconon, szerecsendió pedig kizárólag a tőlük 400 mérföldre délre fekvő Banda-szigeteken termett, megpecsételte e paradicsomként burjánzó vidék és a benne élők sorsát. A füstölgő, még aktív vulkánok tövében, ahol melegvizes források törtek fel az őserdővel borított hegyoldalból, a természet elképesztő gazdagsága tárult az első portugál felfedezők elé. A spanyol vetélytárs udvarában egy átigazolt, becsvágyó portugál, Fernão de Magalhães csillantotta fel a reményt arra, hogy V. Károly az ibériai szomszéd nyomdokába léphet.
Magellán útja, amelyet a vele tartó itáliai tudós és nemes úr, Antonio de Pigafetta a legapróbb részletig dokumentált, lélegzetelállító kalandokba kalauzolja el az olvasót. A Sevillából 1519 augusztusában kihajózó flotta legénységének élete úgy elevenedik meg a fennmaradt beszámolókból, mintha nem is telt volna el azóta több mint fél évezred. Pigafettának hála a félelmetes égi jelenség előtt leboruló matrózokkal együtt csodáljuk a viharban az árbócok csúcsánál ragyogva sercegő kék elektromos fényíveket, a Szent Elmo tüzét, a déli égövhöz közelítve együtt vacogunk a legénység jégmezőn rekedt tagjaival, akik egy elejtett oroszlánfóka teste alá bújva vészelik át az éjszakát. Együttérzünk velük, amikor erőt vesz rajtuk a kétség és az életösztön, amely visszafordulást sürgető lázadást szít közöttük. És együtt borzadunk a megtorláson, amelynek részeként a keménykezű és önfejű főkapitány fejjel lefelé az árbócrúdra lógatta, majd felakasztatta, vízbe fojtatta és felnégyeltette a lázadás vezetőit. A karókra húzott testrészek, a kínvallatásnak alávetett zendülők, a negyven halálra ítélt, akiknek Magellán végül egy-egy személyesen kiosztott pofon társaságában megkegyelmezett, mindenki számára egyértelművé tette: a főkapitány hajóin nincs helye az ellenvéleménynek.
hirdetés
Csupán ez a kérlelhetetlen elszántság tette lehetővé, hogy az akkor negyvenedik évében lévő Magellán 1520 novemberében, 38 nap szüntelen küszködés árán átvezette a flottát azon a néhol 1000 méter mély geológiai hasadékon, amelyet aztán róla nevezett el az utókor.
„Még ha az árbócot borító marhabőrt kell is lerágnunk, akkor is muszáj továbbmennünk és felfedeznünk ama földeket, melyeket a császárnak beígértünk”
– mondta a kihívás előtt a kapitányoknak, akik közül egy mégis dezertált, méghozzá a legnagyobb élelmiszertartalékot szállító San Antonio fedélzetén. A baljóslat ezután beteljesedett. Az óceánokon való átkelés legszörnyűbb szakasza, az éhezés és az azzal jelentkező rettenetes nyavalyák nemcsak Magellán útján, de az azt követő öt expedíción is ugyanazt a kínszenvedést hozták a hajósoknak.
„Három hónapig és 20 napig egyetlen falatnyi friss elemózsiához nem jutottunk. Kétszersültet ettünk, amely már nem is hasonlított kétszersültre, csupán férgektől nyüzsgő por volt, mivel kukacok zabálták fel a java részét. Mindezek tetejébe bűzölgött a patkányvizelettől. Italunk sárgás, napok óta megposhadt víz volt (…) Elrágtuk még a fő vitorlarúd csúcsát borító ökörbőrt is, melyet azért csavartak reá, nehogy elnyűjék a csarnakköteleket, és amelyet kőkeménnyé cserzett a nap, az eső és a szél. Négy öt napig a tengerben áztattuk a bőrt, majd néhány minutánra izzó zsarátnok fölé tettük, és utána már kezdtük is csócsálni; nemegyszer pedig már a fűrészport csipegettük fel a fedélzetről” – írja Pigafetta az éhezés hónapjairól.
Magellán nem érhette meg, hogy az úticélt, amelynek eléréséért olyan elszántan küzdött, saját szemével láthassa. A 265 fős legénységgel induló flotta 1521 novemberében érte el a füstölgő vulkánok uralta szigetcsoportot, és három év hajózás után, tizennyolc csonttá aszott emberrel a fedélzetén ért vissza Sevillába.
„Másnap csonttá aszott, torzonborz alakok menete botorkált, kezükben égő gyertyával, mezítláb a Santa Maria de la Victoria templomának szentélye felé.
Szent fogadalmukat, amit még Brazília partjainál egy szörnyű viharban tettek, teljesítették” – írja Roger Crowley a földet kelet–nyugati irányból először megkerülő tengerészekről, akik ezzel bebizonyították, hogy égitestünk gömb alakú és jóval nagyobb, mint amekkorának korábban hitték.
Az idő mindent megszépít. Semmi másnak nem tudható be az a tény, hogy az expedíció túlélői közül négyen is rajta voltak azon a flottán, amelyet néhány év múlva újra útjára bocsátott V. Károly. A kasztíliai uralkodó azt követően szánta rá magát – azaz alattvalóit – az útra, hogy képtelen volt megegyezni a frissen megválasztott portugál királlyal, III. Jánossal a világot felosztó demarkációs vonal hollétéről a két országot elválasztó Guadiana folyó felett ívelő hídon, amelyre mindkét uralkodó a maga kozmográfus, térképész és navigátor szakembereinek „olimpiai válogatottjával” érkezett. Nem maradt más hátra, mint hogy helyben döntsék el, ki az erősebb.
Crowley lebilincselően megírt történelmi ismeretterjesztő munkája nemcsak az ezután következő expedíciók viszontagságait adja át érzékletesen, de átélhetően mutatja be a helyi törzsek érdekellentéteiben szerepet vállaló ellenfelek csatározásait, az európaiak kapzsisága által alakított csempészet útjait és azt is, ahogy a becsvágyó uralkodók által kisajátítani próbált nációk végül egyként szálltak szembe az ibériai keresztények elnyomásával. Kitér Kína felfedezésére, elkalauzol a kor Sevillájának utcáin és elmeséli azt is, hogyan vetettek szemet az ibériai gyarmatokra egyetlen kilopott könyv hatására az angolok és a németalföldiek.
Egy korabeli portugál történész így írt a Molukka-szigetekről: „E szigetek a bűn kifüstölhetetlen fészkei, melyeken az egyedüli jó dolog maga a szegfűszeg; és mivel ezt Isten alkotta, méltán nevezhetjük jónak; ám amennyiben ez az anyagi ok készteti embereinket, hogy oda utazzanak, akkor a viszály almáját találják helyette ama fákon. És elkeseredettebben átkozhatják a fűszert, mint az aranyat, minden gonoszság forrását.” A kapzsiság és a dölyf, amely az Egyenlítőn lévő földi paradicsom felé hajtotta az európaiakat, hihetetlen léptékű emberi áldozatot követelt. Dezertőrök, számkivetettek tucatjai felejtődtek ott bennszülöttek lakta vagy lakatlan szigeteken.
Kit a tetvek vittek el, kit az éhezés és a skorbut, ki a saját vizeletét itta, hogy megmeneküljön, a hullámsír így is tömegeket nyelt el halk csobbanással, és akkor a leigázott áldozatokról még nem is beszéltünk. Hogy végül mi lett a mesésen szép, apró szigetek és a rajtuk bőségesen termő fűszerek sorsa, kiderül Crowley írásából. Annyi azonban bizonyos, hogy a tordesillasi szerződésben elképzelt hosszúsági fok és az Egyenlítő célkeresztjében elhelyezkedő földi paradicsom, ahogy Xavéri Ferenc jezsuita misszionárius fogalmazott, jó ideig „a pokolnak tornácaként” szolgált.
Nyitókép: 19. századi metszet Ferdinand Magellánról és a halálával végződő 1521-es Mactan-szigeti csatáról (forrás: AFP/Collection Roger-Viollet)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
