Az utódok legyilkolása és az elpusztult fajtárs utódainak örökbe fogadása egyaránt ismert az állatvilágban, mindkét esetben lehet ennek az az oka, hogy az elkövető állat párosodni kíván a legyilkolt vagy örökbe fogadott állat szülőjével. Más esetekben olyat is megfigyeltek, hogy egy elpusztult vagy épp eltűnt fajtárs utódait gondozták más egyedek.

Egy újonnan, a PNAS folyóiratban közzé tett kutatási eredmény alapján mindegyik magatartás különösen gyakori a zöldszárnyú verébpapagájoknál. A kutatást a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) ismertette.

A kutatók mintegy 30 éven át követték e madarak életét, és igyekeztek kideríteni, mi vezeti rá ezt az apró termetű papagájt a fajtársak elpusztítására vagy épp felnevelésére. A megfigyelésekre egy venezuelai szarvasmarhatartó ranch területén került sor, ahol a nyílt terep megfigyelhetővé tette a madarakat.

A zöldszárnyú verébpapagáj általában erdőben él, ahol viszont nincs sok esély megfigyelni az életeseményeit. A füves térségekben is a faodvakat keresik, de az üreges kerítésoszlopokba is szívesen befészkelnek. A kutatók mesterséges fészkelő helyekkel is segítették az állatokat, majd nekiálltak színes gyűrűkkel felszerelni őket, hogy az egyedeket könnyebb legyen megkülönböztetni.

A kutatás elején meglepve látták az elpusztult fiókákat a fészkekben anélkül, hogy lett volna bármi nyoma az elhullás okának. „Nem tudtuk megmondani, hogy betegségben vagy valami másban pusztultak el, esetleg valami megtámadta-e őket” – mondta Steven Beissinger, a kutatás vezetője. „Azután, amikor elkezdtük figyelni a fészkeket, láttuk, hogy néha egy idegen – vagyis nem a fészekben lévő fiókák szülője – hím bemegy, majd kijön, és kissé véres a csőre.”

Ez volt az első jele annak, hogy a papagájok elpusztíthatják egymás kicsinyeit. Eztán a 3 évtized alatt több mint 2700 fészket figyeltek meg kollégáival, 256 esetben dokumentáltak olyat, hogy egy idegen madár megtámadta a fészeklakókat, és elpusztította vagy megsebesítette a fiókákat, illetve a tojásokat.

Ezen esetek elsöprő többsége azzal végződött, hogy a „gyilkos” madár elfoglalta a fészkelő helyet, a jelenség inkább akkor fordult elő, amikor nagy volt a madarak népsűrűsége, és így a vetélkedés a fészkekért kiélezettebb volt.

„Ha kicsi a madárnépesség, mindent átitat a béke és a szeretet. Azonban, ha nagy a népsűrűség, akkor jön a vérfürdő” – magyarázta Kart Berg, a kutatás résztvevője. „Ez nem azt jelenti, hogy mindenki gyilkosnak születik, azonban a szaporodási késztetés igen erős. Ha a környezeti erőforrások szegényesek és nem teszik lehetővé minden egyed számára a szaporodást, akkor azok alternatív megoldásokat keresnek. Sajnos ennek az is a része, hogy az ártatlan kis fiókákat megöljék.”

A fiókagyilkosság akkor is előfordult, ha egy fészekalj egyik szülője elpusztult, a másik szülő pedig új párt talált. Ezekben az esetekben azonban ugyanolyan gyakori volt az is, hogy az új pár örökbe fogadta a korábbi fiókáit és becsülettel felnevelte őket.

Bár emberi értékrenddel könnyebben elfogadjuk és megértjük, mint a fiókagyilkosságot, azonban evolúciós szempontból pont ez nehezebb megmagyarázni. A megfigyelések feltárták, hogy a örökbefogadó apák ugyanolyan sikerrel adták át saját génjeiket később, mint a fiókagyilkos apák. Az is kiderült, hogy az örökbefogadók fiatalabban váltak maguk is szülővé, ez pedig egyértelmű előnyt jelentett számukra. Az örökbefogadás egyszerre megoldotta a szülővé válást és a lakáskérdést is.

The post Gyilkosok és örökbefogadó szülők is lehetnek a papagájok first appeared on National Geographic.