A Gearbox által először 2009-ben piacra dobott, azóta hétrészesre bővült Borderlands nevű videójáték franchise-ról olvasva lépten-nyomon az őrület szóba botlik az ember: a világ egyik legőrültebb játéka, totálisan eszeveszett karakterek, agyament feketehumor. Jogosan gondolhatnánk, hogy ennyi őrületből, egy több mint tíz éve futó, bestseller videójáték-sorozatból meg a különleges, képregény stílusú, apokaliptikus cyberpunk világból Hollywood csukott szemmel összedob egy minimum közepes akcióvígjátékot.

Sőt, az utóbbi évek videójáték-adaptációi ennél jóval nagyobb bizakodásra is okot adtak: az Arcane, a The Last of Us vagy a Fallout nemcsak azt bizonyították, hogy igenis lehet minőségi film- (jobban mondva sorozat-) feldolgozást csinálni egy játékból, hanem azt is, hogy nem lehetetlen küldetés egyszerre kielégíteni a kitartó rajongói bázist és a játékot (még) nem ismerő közönséget (hogy a The Last of Us miért működött olyan jól, és változtatta meg a műfajról való gondolkodást, arról ebben a videóban beszélgettünk). Ehhez leginkább arra volt szükség, hogy a készítők alaposan átgondolják, képes-e egy szükségszerűen interaktív műfaj passzívan fogyasztható filmként is működni. Meg persze egy jól megírt forgatókönyvre. És, ha egy öltöztethető műanyag babából lehet Oscar-esélyes forgatókönyvet írni, akkor bizonyára lehet egy szerepjáték-elemekkel megtűzdelt, lövöldözős, kincskeresős videójátékból is. Ugye?

Valószínűleg lehetne, ám a Borderlands még a fent említett, sztereotípiákat ledöntő videójáték-adaptációk előtt, 2021-ben készült, és így sajnos nélkülözi a korszakalkotó mentalitást, amit ezek a feldolgozások már magukénak tudhattak: vagyis azt, hogy nem elég felhányni a játék karaktereit és jellegzetes elemeit a képernyőre, történet is kell.

Ina FASSBENDER / AFP Látogatók állnak a „Borderlands 3” plakátjánál a „Gearbox Software” standjánál a videójátékok vásárán, a Gamescomon, a németországi Kölnben 2019. augusztus 21-én.

Azt nem tudni pontosan, hogy miért csak most került a mozikba az eredetileg 2015-ben bejelentett, majd több mint három évvel ezelőtt, a Covid-lezárások alatt (egyébként Budapesten) leforgatott film. A forgatókönyvet Eli Roth (Kabinláz, Hullaadás) írta, és a rendezői feladatokat is ő látta el a filmben, néhány utólag újraforgatott jelenet kivételével, amikre az első Deadpool-filmet is jegyző Tim Miller ugrott be. Már a forgatókönyv-fejlesztés fázisában akadtak problémák, több író, például a The Last os Us egyik szerzője, Craig Mazin is dolgozott az anyagon, míg az végül Roth-hoz került. Mazin a hírek szerint aztán kivetette a nevét a projektből, és végül az elsőfilmes Joe Crombie lett Roth társszerzője. Róla viszont egy ideig azt rebesgették, hogy ez igazából Mazin álneve, aki nem akarja felvállalni a rosszul sikerült munkát – ezt az író közleményben cáfolta.

A Borderlands annyiban hálás alapanyag az adaptációra, hogy van egy izgalmas, kidolgozott világa: valahol a távoli jövőben járunk, ahol csillagközi megavállalatok uralják az univerzumot, a Pandora nevű, finoman szólva is lepusztult bolygón pedig kalandorok, úgynevezett vault hunterek igyekeznek megtalálni egy szuperfejlett űrlényfajtól, az Eridiánoktól örökölt technológiát rejtő titkos kamrát. A játékban választható karakterek mindegyikének megvan a saját történetszála és képessége.

Ebből az alapanyagból indultak ki Rothék, hogy aztán első blikkre egy Mad Max-világba oltott Suicide Squadot villantsanak fel: egy sivatagi, maszkos bandák fosztogatta bolygón néhány törvényen kívüli, eléggé kattos karakter verbuválódik egy csapatba, hogy megmentsék a világot, a filmhez pedig valahogy sikerült egy egészen impozáns szereplőgárdát is leakasztani. A Lilith nevű vagány fejvadászt Cate Blanchett, a becsületes ex-zsoldos Rolandot Kevin Hart, a bolond tudóst, Tannist Jamie Lee Curtis, az izomagy Krieget Florian Munteanu, a film eseményeinek középpontjába kerülő, robbantás-rajongó őrült kislányt, Tiny Tinát pedig a Barbie-filmben megismert Ariana Greenblatt alakítja. Ja, és van egy humorforrásnak szánt robot (ez sem kifejezetten eredeti ötlet), akinek Jack Black adja a hangját, és aki ennek ellenére érthetetlen módon egy darab értékelhető poént sem süt el a filmben – amúgy senki más sem, ami annak tekintetében különösen szomorú, hogy a videójátékban a legtöbben az őrült humorát dicsérték (a forgatókönyvnek és a poénoknak valószínűleg nem tett jót a A PG-13-as korhatár-besorolás).

Leon Bennett / Getty Images / AFP Jamie Lee Curtis

Régen láttunk már ennyi elpazarolt tehetséget egymás mellé zsúfolva. A Borderlands ugyanis nagyon hálátlan a szereplőgárdájával: egy végtelenül unalmas és kiszámítható sztoriba dobja be a kriminálisan alulírt karaktereket, Blanchettékre bízva, hogy valamit kihozzanak a dologból. Hát, nem hoznak.

A kétszeres Oscar-díjas ausztrál színésznőnek valószínűleg az egész filmográfiájában ez a legkellemetlenebb alakítás, de legalább van mentsége: a Borderlands alatt már nagyban a szintén 2021-ben forgott Tárra készült. Az 55 éves színésznő amúgy egészen furcsa választás egy anyakomplexusokkal küzdő fiatal fejvadász szerepére, de legalább ad némi karizmát a karakternek. Ez Kevin Hartról már nem mondható el, bár az ő karakteréről egészen konkrétan annyi derül csak ki, hogy alacsony és tud autógumit cserélni. Poénokat ő sem kapott. Jamie Lee Curtis olyan, mintha maga sem tudná pontosan, mit csinál a filmben, de legalább a forgatás alatt eltöltött egy kis időt nagyszülei egykori lakhelyén, Mátészalkán. Egyik karaktert sem ismerjük meg igazán, így inkább idegesítők, mint szerethetők, azt pedig normális párbeszédek hiányában kénytelenek vagyunk bemondásra elhinni, hogy akkor ők most megszerették egymást, és egy kedves kis diszfunkcionális családdá kovácsolódtak. A Borderlands nagyon szeretne hasonlítani a James Gunn-féle Galaxis őrzőire (meg még egy rakás másik sci-fire, amikből szemtelenül kölcsönöz), de a nagy igyekezetben épp a lélek maradt ki a történetből.

Csak kapcsold ki az agyad, fogj egy vödör popcornt, és röhögd ki magad!

– fűzte a filmhez Roth, és bárcsak így tehettünk volna!

Amíg azonban egy videójáték esetében nem feltétlenül gond, ha a történet és a karakterek mélyítése helyett inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt, és így is lehet kifejezetten élvezhető, addig ezt egy film nem tudja ilyen könnyen megúszni: a Borderlands fájdalmas tankönyvi példája a rossz videójáték-feldolgozásoknak, semmi sem stimmel benne igazán. Elképzelhető, hogy a játék rajongói jobban élvezik majd Pandora vásznon megelevenedő világát, de azért erre sem fogadnánk: a film történetében nagy csavarként felépített fordulat például egy olyan alapinformáció, amivel a játék ismerői eleve tisztában vannak.

Ennek fényében viszont rejtély, hogy kinek készült a Borderlands.

A pozitivitás jegyében lezárásként álljon itt néhány jó dolog is a filmmel kapcsolatban: a posztapokaliptikus látványvilág, ha már nem is hat nagyon eredetinek, azért teljesen jól működik, a film első félórájában majdnem el is hittük, hogy egy izgalmas új sci-fi világgal ismerkedhetünk majd meg. Az akciójelenetek közül akad emlékezetes (mondjuk a több mint 100 millió dolláros büdzséből ez talán elvárható). Végül, de nem utolsó sorban: a Borderlands végre nem követi az egyre ambíciózusabb időkerettel operáló filmek tendenciáját, csak 100 perces.

Borderlands, 2024, 100 perc. 24.hu 3/10

The post Kellemetlenül pontosan mutatja meg a Borderlands, hogyan nem érdemes videójátékot adaptálni first appeared on 24.hu.