Harmadik szépirodalmi kötetét írta meg Kollár-Klemencz László zenész, és ugyan a természetről szól ez is, mint a korábbi könyvei, de most régi mániáját, a középkort is beleszőtte. Mert szerinte akkor még inkább természetközeli életet éltek az emberek, és így érzelmileg is nagy utat jártak be. Isten jelenléte nem volt kérdés, benne volt minden mozdulatban, egy fa kivágásában is. Interjú vallásról, a megrugdosott asszonyról, a vizsláról, akit csak kanapén engedtek volna tartani, meg persze a rétegzenéről és az egyetemi dalköltő szakról.

Forbes.hu: Korábbi két köteted is természetközpontú, ahogy a mostani, az Anyám tenyere is. Viszont utóbbi a középkorban játszódik, egy remete életéről szól. Erre az idősíkcsavarra miért volt szükség?

Kollár-Klemencz László: Régi mániám a középkor. Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtük felépíteni az erdei lovastanyánkat, hatalmas középkori zászlókat varrattam a magas oszlopokra. A fiammal sokat járunk középkori várakba, mindig eljátsszuk, hogy megtámadjuk őket. Egyszer láttam egy várban egy teremőrt, és arra gondoltam: de jó munkája lehet, hogy ott ülhet egy várban egész nap!

Amikor elkezdtem írni ezt a regényt, azt kerestem, mikor és hol lehetett még az embereknek szoros kapcsolata a természettel. A középkorban a Pilisben tényleg megérezték, ha keményebb, hosszabb volt a tél. Aki nem jó fizikai állapotban, soványan ment neki, nem biztos, hogy túlélte. Pilisszentlászló – a regényben Kékes – akkoriban elzárt, kicsi, nagyon szegény falu volt, akadtak családok, akik a tél végén az utcán koldultak. És az emberek a természetükhöz is erősebben kapcsolódtak, jobban érezték a testük rezdüléseit. Fizikailag is hevesebben éltek, és érzelmileg is nagy utat jártak be. Isten jelenléte nem volt kérdés, benne volt minden mozdulatban, egy fa kivágásában is.

A haláltól sem úgy féltek, mint ahogyan ma félünk.

Természetesebb viszonyban voltak vele, a mindennapjuk része volt olyasmivel foglalkozni, ami veszélyes, ami nem kontrollálható, amibe akár bele is halhattak – például amikor felültek egy ló hátára. Ma meg azt hisszük, hogy körül tudjuk bástyázni magunkat komforttal, vegyszerekkel, technikával, távol tartunk magunktól mindent, amit nem tudunk kontrollálni, teremtünk egy vélt biztonságot. De mélyen belül rengeteg félelmünk és bizonytalanságunk marad. Akkoriban az ember mindennapjaiban nem volt ilyen mértékben jelen a depresszió, mint ma, pedig volt tragédia bőven. Csak máshogy kezelték az életet és a halált.

Nemrég a Kollár-Klemencz Kamarazenekarommal koncertezünk Szentendrén, a könyvhöz kapcsolódó balladalemezünket korhű ruhákban adtuk elő. Egy barátom azt mondta: „te Laci, az előző életedben biztos éltél a középkorban, olyan mélyen tudsz azonosulni.”

Kollár-Klemencz László a szentendre környéki erdőben. – Fotó / Mohai Balázs / Zöld Forbes

Te hiszel istenben vagy a reinkarnációban?

Hiszek istenben, a spiritualitás ott van a mindennapjaimban, de nem az evangéliummal, a vallással érem el, hanem a természeten, az állatokon, a hétköznapi tevékenységeken keresztül. Az, hogy volt-e előző életem, és ha igen, ki voltam, nem érdekel különösebben, de nyitott vagyok, ha így van, akkor így van. Abban biztosan hiszek – bár ez nem is hit kérdése, hanem már tény –, hogy az információk, amik születéskor bennünk vannak, jóval korábbiak is lehetnek.

Nagyon régi, több generációra visszamenő traumákat hordozunk. Hogy ennek mi köze a középkorhoz, azt már nem tudom.

Én a természetes léthez vonzódom, ami mindannyiuknak megadatna, és a képességeinkben ott van, hogyan tudnánk csinálni, csak hát sok terhet rak ránk a civilizáció. Mélyen meg tudom érteni azokat, akik kivonulnak a civilizációból a családjukkal, építenek valami jurtafélét, és megpróbálnak lekapcsolódni mindenről. De engem inkább az érdekel, hogy azzal együtt, amit felépítettünk, valószínűleg lehet egy olyan működő rendszert építeni, amiben visszatalálunk a saját természetünkhöz. Miközben használjuk a forrásokat, amiket a tudománnyal, a fejlődésünkkel létrehoztunk.

Szóval a jó irányú fenntartható fejlődésekben abszolút hiszek.

Mi volt előbb, a könyv vagy a középkori balladák, amiket mostanában a Kollár-Klemencz Kamarazenekarral előadtok?

A könyv volt előbb, azt három évig írtam, és amiatt olvastam balladákat. Kallós Zoltán és Ortutay Gyula gyűjteményeit tanulmányoztam, és az archaikus balladákban azt fedeztem fel, hogy nyolcvan százalékban középkori női sorsokról szólnak. Engem a kortárs női sorsok is nagyon érdekelnek.

Arra döbbentem rá, hogy a nők helyzete a mai társadalmakban nem nagyon különbözik a középkoritól.

A középkori balladák is arról mesélnek, hogy milyen nehezek a terheik, hogyan kezelik a családban a lányt, aztán majd a fiatalasszonyt, a férjétől eltávolodott feleséget. Nagyon kemény történeteket találtam, ott van például A megrugdosott asszony balladája.

Hiába vannak törekvések, de mintha a berögzült mintákat nehéz lenne feloldani, a nők helyzete mindig perifériára került probléma marad. Elszomorít, amikor nagy ritkán beülök egy sportkocsmába péntek este, és a szomszéd asztalnál két pár ül, a fiúk az új autójuk gyorsulásáról beszélgetnek, és egész éjjel isszák a söröket, a csajok meg elmatatnak, és az órájukat nézik egy-két kávé mellett, és közben hallgatják ezeket a témákat.

Egyébként az ember és állat kapcsolatában is hiába voltak olyan nagy történetek mint Assissi Szent Ferencé, aki az állatok védőszentje lett, és a gyerekek tanulnak is róla az iskolákban. Régen más funkciója volt a kutyának, sokkal nagyobb volt a szegénység, mindig is kiszolgáltatott volt a parasztember a termésnek. Emlékszem, a nagyszüleim a tisztaszobában a szekrényben gyűjtötték a lisztet még a 70-es, sőt a 80-as években is, a kutyának pedig megvolt a helye, a legszükségesebbeket megkapta. Funkciója volt, az, hogy védje a házat vagy az állatokat, és természetes volt, hogy láncon tartották, különben elkapta volna a tyúkokat, vagy átment volna a szomszédba. Szerették, de eszükbe sem volt, hogy lehetne máshogy is.

De szerették a malacot is, amit aztán az év végén levágtak.

Én nem kötöm láncra a kutyákat, de mivel ebben nőttem fel, sokáig távolságtartással tartottam őket. Jóban voltam velük, de egy nagyszőrűt nem engedtem be a lakásba, hanem csináltam neki jó házat. Képzeld el, most vizslát akartunk örökbe fogadni, és megkérdezték, hogy van-e nálunk kanapé. Mondtam, van, erre jött a kérdés, hogy jó, de a kutyának van-e. Mondom, nem, a kutyának nincs. Erre ők: akkor vegyünk neki, csak úgy adják örökbe. Aztán meg az volt a kérdés, hogy kiengedjük-e az udvarra. Mondom, hát persze, a kutya nálunk kimegy. Végül nem adták nekünk, mert nem engedték, hogy kint tartsuk, ahhoz ragaszkodtak volna, hogy a kanapén, a lakásban lakjon, és csak néha lehetett volna kiengedni. Ez a másik szélsőség.

Bennem is akkor változott meg ennyire az állatok felé a viszony, amióta itt húsz éve állatokkal élünk együtt, addig is szerettem, de nem volt ennyire erős személyes kötődésem hozzájuk.

De közben levágod a birkát, az hogyan fér bele?

Nem én vágom le, azért azt nem bírnám. Ez nehéz ügy, de az a helyzet, hogy a birka nem kötődik az emberhez, teljesen más vele a viszony, mint mondjuk a kutyával. A birka kifejezetten áldozatállat, amikor megfogod, hogy levágd, szinte odatartja a nyakát. Abban már nem vagyok biztos, hogy nagyüzemben képes lennék szarvasmarhákat tartani, úgy, hogy legeltetem őket, majd levágom. De azt, hogy van három birkánk, akik minden évben ellenek pár bárányt, és azokat levágjuk, az oké. Bár nehéz, de azt gondolom olyankor, hogy rövid, de jó életük volt nálunk. Ez normális folyamat abban a közegben, amiben mi működünk.

Mindig azt gondolta, nehéz Magyarországon működtetni finomabb, érzékenyebb dolgokat, de örül, hogy tévedett – Fotó: Mohai Balázs

Beszéljünk inkább a zenéről. Van közönség a középkori balladákra? A ti zenétek amúgy sem mainstream, így meg végképp nagyon rétegcucc lett.

A Kollár-Klemencz Kamarazenekar eddigi öt albuma nagyon sikeres lett, főleg ahhoz képest, hogy mindig azt gondoltam, nehéz Magyarországon működtetni finomabb, érzékenyebb dolgokat, amik inkább rétegközönségnek szólnak, vagy erősen szövegcentrikusak. És örülök, hogy tévedtem. Ezek a fajta zenék, mint a miénk is, nem teszik meg azokat a gesztusokat a közönség felé, hogy könnyen befogadhatók legyenek, hanem kifejezetten arra késztetik a hallgatót, hogy munkát tegyen bele, ha meg akarja érteni. Korábban úgy gondoltam, hogy erre a magyar könnyűzenei közönség nincs felkészülve, nem így szocializálódott.

Mi ezt nem tesszük meg, ennek ellenére nagy közönséget érünk el egy olyan produkcióval, ami inkább a könnyűzene és a klasszikus zene között helyezkedik el.

A balladalemez, ami most készült, igazából egyfajta side projekt, nem kapcsolódik szervesen a kamarazenekar lemezeihez. Csernovszky Márkkal, a zongoristánkkal raktuk össze. De persze erősíti a képet, amit évek óta formálunk magunkról. A közönség szerencsére nagyon nyitott, szóval abszolút működik. Nyilván a vidék még mindig nehéz, ott csak a fesztiválok mennek jól, de azokon nemcsak vidékiek hallgatnak minket, hanem sokan a fővárosból. Miközben a Müpát megtöltjük és budapesti helyszíneken akár duplakoncerteket is csinálunk, mondjuk Debrecenben nem tudunk, mert vidéken ez a folyamat még nem alakult ki. Lényegében egyetlen kivétel van, Pécs. Na jó, talán kettő, Pécs és Szeged.

A többi vidéki helyszínen még mindig a nagyon népszerű Ezt is elviszem magammal című dalotokat követeli a közönség?

Azt annak idején az Erdős Virággal készített közös albumunkon, a Legeslegesen adtuk ki, egy másik zenekari verzióban, de valóban még mindig a repertoáron tartjuk. Azt hiszem, a két éve megjelent A folyó című albumnál alakult ki igazán kiforrott kép a zenekarról, itt értettük meg egymást a legjobban a közönséggel. Korábban is voltak slágerek és hangulatok, de mintha itt került volna mindenkinek a helyére, hogy mi is ez.

És akkor most jól megzavarjátok a képet középkori zenével.

Nem hiszem, hogy megzavarjuk, szerintem a helyén kezelik az emberek ezt az anyagot. Az Ég az erdő és a Rengeteg is kapcsolódott az akkor megjelent könyveimhez, az új dalok pedig még erősebben. Mindig szinte akaratlanul is ugyanabban vagyok benne, akár írok, akár zenélek. Amit szövegben tudok kifejezni, azt megírom könyvben, amit zenében, azt az ebben az időszakban született albumokon. Kicsit olyan érzésem van ezzel az istenkereséssel, remetével, középkorral, mintha mindig is ide tartottam volna, és most kezdek mesélni erről az időszakról. Mesélni az embereknek és magamnak is feltárni, zenében is és szövegben is.

Úgy látom, tényleg beleszerettél a középkorba, a turistaházatok berendezése is kicsit azt idézi. Például ez a hosszú asztal a méretes gyertyatartóval. És az ott konkrétan egy trón?

Igen, és nézd, felette ott lóg Roli fiam sisakja, abban jön velem várakat nézni! A trón egy forgatásról származik, és ezek a székek is: a Trónok harcában voltak kellékek, egy szentendrei asztalos fickó ajánlotta fel nekünk. Rengeteg forgatás van errefelé, a múltkor is a Sikárosi-réten egy egész nagy középkori tábor volt felállítva. Én ezekben lubickolok!

Annyira, hogy amikor a lemezhez készült középkori ruhák próbájára mentünk, szinte megőrültem a boldogságtól!

A Kollár-Klemencz Kamarazenekar a Mai Manó Házban, középkori ruhákban. – Fotó: Bácsi Róbert László

A kezdeményezésedre indult idén először dalköltő szak az ELTE-n, ez is egy új őrületednek tűnik.

Az volt az alapkoncepció, hogy Magyarországon a dalköltészet, amit Cseh Tamás, Bereményi Géza, a határon túl Viszockij vagy akár Bob Dylan képvisel, a szórakoztatóipar alá van besorolva. Holott egyáltalán nem tartozik oda, hiszen erősen rétegkultúra, magasművészet. Mégsincs elfogadva mint önálló, komoly műfaj. Nem is oktatják. A dalszövegírást igen, de az általában inkább popzenei üzletorientált vonal, és vannak rá receptek, iskolák. De ha irodalmi értéket képviselő szöveget akar valaki dalban előadni, annak az írását nem tanítják.

És kit kellett ehhez megkeresni?

Azt gondoltam, az ELTE magyar szakát kellene megkérdezni, hogy nyitottak-e ilyen kezdeményezésre, hiszen ott megy ma a legmagasabb szintű egyetemi irodalomoktatás. Másrészt az ELTE-nek van zenei intézete is, így jól össze lehetett hozni, hogy irodalmi és zenei oktatást is kapjon, aki erre jelentkezik. Egyelőre másoddiplomás a képzés, tehát diplomával lehet rá jelentkezni, de szeretnénk, hogy pár év múlva érettségivel is elérhető alapszak legyen. Négy féléves, most kilenc hallgatója van, és éppen ők is balladát írtak ebben a félévben. Vannak ELTE-s belső oktatók, és vannak külsősök, így Dalkultúra-történetet tanít Végső Zoltán és Weyer Balázs, mi pedig Balla Gergővel, a Platon Karataev énekesével kreatív dalszerzést.

Emlékszem, tényleg elég nagy felhördülés volt, amikor pár éve Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott.

Nem csak nálunk lepődtek meg az emberek. Miközben a szépirodalom elvált a ponyvától, a zenében, a dalban mindenki fél meghúzni a határt. Ez a szak se szeretné, csak azt próbáljuk világosan megmutatni, hogy igenis lehet olyan magas szintű muníciót adni annak, aki ezen az úton akar elindulni, hogy utána valóban irodalmi értékű szövegeket tudjon létrehozni.

Mert nem mindegy, hogy mi a cél: hogy a zenédet minél több embernek eladd, vagy éppen szerzői önmegvalósító hozzáállásoddal magas értéket akarsz teremteni.

És ha utóbbi, akkor az, hogy majd hányan csatlakoznak mint rajongók vagy követők, tök más dolog. Ez két különböző attitűd, nem szabad a kettőt összekötni. A Magvető és több nagy szépirodalmi kiadó is sok olyan írót képvisel, aki értéket teremt, de eladásban voltaképpen bukás. Egy Kemény István-verseskötetet nem lehet eladni több tízezer példányban, de ő egy költőóriás, neki akkor is írnia kell, és őt olvasnia kellene mindenkinek.

The post Kollár-Klemencz László: A természetes lét mindannyiunknak megadatna appeared first on Forbes.hu.