Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a Netflix új sikersorozata, a Bármit, csak ezt ne azért jött létre, mert valaki a streamingóriásnál látta a Fleabag című BBC-s fekete komédiát (vagy csak azt a bizonyos, komplett internetes rajongói táborral rendelkező, szívszorító buszmegálló-jelenetet), és azt gondolta:

Hé, lehetne ezt sokkal sziruposabban is!

Ott Andrew Scott alakított egy Hot Priest, azaz Szexi Pap néven futó karaktert, aki, megismerkedvén a szabadszájú és meglehetősen aktív szexuális életet élő főszereplőnővel (Phoebe Waller-Bridge), választani kényszerült hite és a nagy szerelem között. A Netflixnél a változatosság jegyében már a Szexi Rabbi, Noah (Adam Brody) találja magát hasonló helyzetben, mikor találkozik a harsány feminista szexpodcasterrel, Joanne-al (Kristen Bell), de a sztori nagyjából ugyanaz: egy vacsorapartin szóba elegyednek, az este végére pedig teljesen egymásba habarodnak. A különbség annyi, hogy itt szó sincs bizarr angol humorról, mély emberi drámákról vagy keserédes befejezésekről.

A Bármit, csak ezt ne a történet limonádésított, könnyen fogyasztható romkomváltozata, tíz rövidke felvonásban (ami amúgy nyugodtan lehetett volna egy másfélórás film is). A Fleabaggel ellentétben garantáltan nem fekszi meg az ember gyomrát komplex témafelvetésekkel.

Netflix

Persze valójában nem Waller-Bridge sorozatának szemérmetlen koppintásáról van szó, a Bármit, csak ezt ne történetét a showrunner, Erin Foster élete inspirálta. Joanne-hoz hasonlóan ő is a húgával közösen készít őszinte hangvételű podcastot, és ugyan a férje nem rabbi, de zsidónak zsidó, ami a megismerkedésük idején náluk is felvetett bizonyos kérdéseket. A házasságuk előtt Foster végül felvette a vallást, és ebben az időszakban írta meg a sorozat forgatókönyvét.

Életrajzi ihletés ide vagy oda, a végeredmény eléggé súlytalan és klisés lett – tehát törvényszerűen a nézettségi lista élére ugrott a Netflixen. Kevés kockázatmentesebb műfaj létezik, de azért ebben az időzítés is segített: itt vannak a borús őszi napok, ideje volt hát bedobni egy kellemesen kiszámítható, könnyed romantikus komédiát. Nem véletlen, hogy négy éve Emily is épp ekkortájt indult Párizsba; ahogy rövidülnek a nappalok, az ember egyre szívesebben menekül teljességgel valószerűtlen, derűs szerelmi történetekbe. Joanne-ék lépten-nyomon buktatókba ütköző románca egyébként hasonló eszköztárral is dolgozik, mint az Emily Párizsban: elrajzolt mellékszereplők, nyughatatlan exbarátnők, kicsinyes hazugságok, végtelenségig mesterkélt bonyodalom.

Noha az egyértelmű és eleinte izgalmasnak ígérkező ellentét a két főszereplő között ezúttal a vallásosság kérdése, erről a sorozat a játékidő jó részében nagyvonalúan megfeledkezik. A zsidó vallás és közösség olykor díszletszerűen feltűnik ugyan, de sosem válik a cselekmény igazi mozgatórugójává: a hitkérdés helyett olyan banális dolgok miatt botladozik a valószínűtlen kapcsolat, mint egy el nem olvasott üzenet vagy egy ronda tweed zakó. Hiába él Noah a vallásnak, egy-egy bedobott jiddis szón kívül nem tudunk meg semmit a zsidó szokásokról, ünnepekről, közösségi életről, vagy arról, hogy mit is csinál egy rabbi – tulajdonképpen a zsidó vallásnak is valami könnyen emészthető, netflixes változatát kapjuk, ahol csak halványan derengenek fel bizonyos áthágható szabályok és a sztorinak megfelelően változó értékrendek.

Amit a Bármit, csak ezt ne mégis felvillant zsidó szereplőiről, azt kábé olyan megfontoltsággal teszi, mint ahogy annak idején az Emily Párizsban beszélt a franciákról.

Netflix

Leginkább negatív sztereotípiákat sorakoztat fel a zsidó nőkről, akik irányítás- és házasságmániás hárpiákként jelennek meg, hogy gyilkos tekinteteket vessenek a nem zsidó nőre – ahogy ők nevezik, sikszére. De akad még adományokra éhes főrabbi, buta, elnyomott férj és a feleségét megcsaló egyházi személy is. Ezzel szemben jön az Emily-kaliberű messiás, Joanne, az ateista, laza erkölcsű podcast műsorvezető, akit úgy mutat be a sorozat, mint roppant felvilágosult, feminista ikont (előbbit azzal igazolja, hogy egy évig leszbikus volt, utóbbit azzal, hogy a műsorában nőként szexről és vibrátorokról beszél). A bigott zsidó közösség nemigen akarja befogadni. Sokan kifogásolták ezt az ellenszenves ábrázolást, Fosternek végül meg is kellett magyaráznia, hogy ő igazából csak valósághű karaktereket igyekezett írni, és az egész sorozattal az volt a célja, hogy pozitív fényben tüntesse fel a zsidó közösséget.

Mentségére szóljon, hogy nemcsak a zsidó karakterek sztereotipikusak és felszínesek, Fostert, úgy tűnik, egyszerűen nem érdeklik a szereplői. Felskiccel néhány kötelező humorforrást, mint Joanne mindennek bedőlő spiri anyukája és melegségére frissen ráébredő apukája, vagy Noah balek bátyja, aztán hagyja őket bomolni. De a főbb szereplők sem járnak sokkal jobban. Joanne húga, Morgan (az Utódlásból ismerős Justin Lupe) körülbelül annyi utasítást kaphatott, hogy legyen vagány, de még így is messze ő a legszórakoztatóbb az egész szériában. Kár, hogy nagyjából semmi nem derül ki róla; egy ponton éppencsak megemlítik, hogy egyszer volt házas. Ennyivel az ő története le is van tudva.

Az egyetlen dolog, ami működik ebben a sorozatban, az a Bell-Brody páros, ők felelnek a ritka őszinte pillanatokért.

Civilben régi barátok, mellékszereplőként pedig már többször is alakítottak egy párt, láthatóan megvan közöttük kémia. Ráadásul egy kis nosztalgia-faktort is csempésznek a történetbe, hiszen mindketten kábé két évtizede, különböző tinisorozatokkal lettek híresek. Brody első nagy szerepét a Szívek szállodájában kapta, aztán a Narancsvidékkel futott be, Bellt pedig a Veronica Mars címszereplőjeként és a Gossip Girl narrátoraként ismerte meg a világ. Azóta mindketten feltűntek kisebb-nagyobb szerepekben, Bell például a nagysikerű The Good Place hasonlóan esendő főhőseként. Mindketten a negyvenes éveikben járnak (bár a sorozat valamiért ragaszkodik hozzá, hogy harmincasként mutassa be őket), és a történet előnyére válik, hogy ezúttal nem a műfajra jellemző tinédzser vagy fiatalfelnőtt korosztályhoz nyúl.

Netflix

Ahogy a sztori zsibbasztóan vontatott tempóban halad az elkerülhetetlen happy end felé, végül mégiscsak sikerül mesélnie valamit a két világ találkozásáról, egymás és önmagunk elfogadásáról és a mások felé való nyitásról, bár ezt a munkát jórészt Joanne, a húga és a fent említett zsidó nők végzik el. Noah ugyanis a kezdetektől fogva tökéletes és messzemenően elfogadó Joanne minden apró hülyeségével szemben (a bátyja is borzasztó liberális, csak nála ez szimpla naivitásként tűnik fel). Ez egyben a sorozat egyetlen újszerű aspektusa is: a romantikus lelkületű, érzelmileg érett, vicces és sármos férfi főhős – Foster elvileg a férjéről mintázta a karaktert.

A Bármit, csak ezt ne minden hibájával együtt elnézegethető, általánosságban kedves sorozat (már ha nem a zsidó nőkről van szó), mélységet viszont hiába keres benne az ember. Egészen tisztességes próbálkozás azoknak a produkcióknak a sorában, amik az elmúlt időben a romkom rég elsiratott aranykorát igyekeznek felidézni (mint mondjuk A rólad alkotott kép vagy a Családi affér), de elbuknak e nemes küldetésen.

Bármit csak ezt ne, 2024, Netflix, 10 epizód. 24.hu 5/10

The post Lehet-e jövője a sármos rabbi és az ateista szexpodcaster szerelmének? first appeared on 24.hu.