Az éghajlatváltozást most már nemcsak szó szerint a bőrünkön érezzük, hanem a pénztárcánkon is. A következő évtized nyertesei azok a térségek és vállalatok lehetnek, amelyek megtanulnak vízzel gazdálkodni. Az már biztos, hogy a természet nem fog magától megjavulni, nekünk kell alkalmazkodnunk az extrém aszályokhoz. Samu Andreával, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével beszélgettünk az előttünk álló kihívásokról és a kilátásainkról.
Forbes.hu: Miért nem működik úgy a víz körforgása, ahogy azt általános iskolában megtanultuk? Ha van párolgás, miért nincs eső? Hova tűnik a víz?
Samu Andrea: A légköri folyamatok bonyolultak, és magának a leeső csapadéknak csak egy részét adja a helyben elpárolgott víz. Nagyon függünk a globális folyamatoktól, az itt lehulló csapadék nagy részét az észak-atlanti áramlások szállítószalagjai hozzák felénk, egy másik része pedig a Földközi-tenger irányából érkezik. Valójában ezek alkotják az itt lehulló csapadék jó részét. Tehát a cél nem egyszerűen a párolgás csökkentése, hanem az, hogy kevesebb víz vesszen el gyorsan és haszontalanul, és több maradjon a tájban, a talajban és a növényzetben. Mindemellett muszáj megemlíteni, hogy különösen az Alföldön hosszú ideje jellemző, hogy a párolgási veszteség sok időszakban meghaladja a helyi csapadékot, ezért a táj történetileg erősen támaszkodott a folyók által szállított vízre.
A talajnedvesség elvesztése jelenleg közvetlen gazdasági kockázatot is jelent: a mezőgazdasági termeléstől az élelmiszerárakon át az ipari vízigényig számos rendszer sérülékenyebbé válik.
Mire számítsunk idén? Ugyanolyan hatalmas aszály lesz, mint 2022-ben?
Sajnos elég jó esélyünk van rá. Korábban volt egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott klimatikus alapállapot, és ehhez időnként jött egy kisebb aszályos időszak vagy aszályos év. Ez az egyensúly eltolódott afelé, hogy az a korábbi klimatikus háttér, amelyben az aszály inkább kivételnek számított, eltolódni látszik egy gyakoribb és intenzívebb száraz periódusokkal jellemezhető rendszer felé. Jelenleg kritikus az, hogy mely ágazatok mennyire készülnek fel erre: milyen növényeket termesztünk, hogy oldjuk meg a vízigényüket vagy hogyan árazzák a biztosítók az aszálykockázatot.
Télen volt egy csomó hó. Az ilyenkor nem számít?
Számít, de a hótakaró a térfogatához képest kevés vizet tartalmaz. Ha elolvad az adott hóoszlop, nem ugyanakkora vízoszlop lesz belőle, hanem az eredeti méretének töredékére esik össze. Ezzel még nem lenne baj, ha azóta esett volna az eső. De nem volt számottevő csapadék. És ha jön is egy nagyobb eső, nem lesz elég ahhoz, hogy pótolja a talajból hiányzó teljes évnyi csapadékmennyiséget.
Viszont a hegyekben lehulló hó sem hozott árvizet.
Ez a trend is változik, a téli periódus az egyik legjobban melegedő időszak az összes évszakunk közül, emellett a hómennyiség és a jégvastagság mindenhol csökken a magashegységekben. Idén is eljutottunk odáig, hogy az alacsonyabb és közepes magasságú régiókban jóval korábban elolvadt a hó, és a szezonális hókészlet kisebb lett – ez a „vízbank” idejekorán kimerült, nem tud további hiteleket „folyósítani”.
Tizenöt-húsz éve még a belvíz volt a probléma. Ezek szerint évtizedeken át egy téves hadjáratot folytattunk a belvizek ellen?
A XIX. század végén jó ötletnek tűnt, hogy a termőföldek nagyobb teret nyerjenek, és európai piacra termeljünk gabonát. A szántóföldek terjeszkedése miatt az ártereket egészen egyszerűen elvették a folyóktól. Akkoriban berendezkedtünk a víz elvezetésére, rekordhosszúságú csatornahálózatot építettünk ki. Visszanézve érdekes, hogy
akkor rengeteg úgynevezett vízlecsapoló társulat volt, akik vízmentesítették a területeket, ma meg ugye vízőrző mozgalmak vannak, hiszen most éppen erre van szükség.
Fotó: Ránki Dániel
Akkoriban a mai Magyarország területének közel negyede ártéri, időszakosan vízjárta terület volt. Ma ezeken a területeken szinte mindenhol szántó van. Itt volt jellemző a belvíz is, ami tulajdonképpen egy természetes jelenség az ártéri területeken. Még most is arra vagyunk berendezkedve, hogy elvezessük ezeket a belvizeket, pedig ezek szintén vízbankként viselkednek, tárolják a vizet és nedvesítik a környező területeket is. Új jelenség viszont, hogy jelenleg a belvízjárta szántók akár értékesebbek is, mert később száradnak ki.
Sok szakértő szerint újra kell gondolni a belvízelvezető rendszerek szerepét: bizonyos térségekben a gyors elvezetés helyett szabályozott vízvisszatartás lehet indokolt.
Egyszerűen be kell látni, hogy a víznek területre van szüksége. Az ágyunk sem pont akkora, mint a testünk, szükség van térre ahhoz, hogy tudjunk nyújtózkodni vagy forgolódni. A folyók dinamikája is ilyen,
időnként kiöntenek, majd összehúzódnak, ez egy természetes ciklus, aminek ha teret adunk, profitálhatunk belőle.
Ha most elkezdenénk visszaadni az ártereket a folyóknak, akkor kitől vegyük el? És minek, ha úgysincs víz, ami kiáradhatna?
Ezek a legfontosabb kérdések, amikre nagyon hatékony megoldásokat kell találni. Az utóbbi egy-két év lobbifolyamatai nyomán most már a közös agrárpolitika támogatási rendszerében is megjelenik a vízmegtartást segítő intézkedések támogatása, és még újabb, ezt segítő elemek kidolgozása is folyamatban van. Ebbe még számtalan egyéb dolgot is be lehetne venni, például nemcsak azt, hogy támogatjuk ezeket, hanem mondjuk nem adunk támogatást olyan kultúrák termesztésére olyan területen, ahol ezek évek óta súlyos aszálykárokat szenvednek. Ezt még tovább lehetne vinni, például olyan mozaikos agrártájat kialakítani, ahol nem érnek össze a szántók, hanem közbeékelt rétsávok vannak.
Szintén a vízmegtartás és a talaj szivacsfunkciója miatt lenne fontos, hogy aratás után ne vigyünk el mindent, ne szántsuk be, ne égessük el a növényi részeket, hanem mindig legyen egyfajta talajtakarás.
Jelenleg kétféle út ismert az ilyen területek számára: az egyik, hogy az állam megvásárolja a tulajdonosoktól az ártéri területeket és például vízügyi vagy nemzeti parki kezelésben a továbbiakban közjóléti funkciót tölt be. A másik út, hogy a tulajdonosok magukévá teszik ezeket a célokat és a támogatási rendszerrel megalapozva maguk is át tudnak térni erre a fajta gazdálkodási módra. A harmadik, ami most van készülőben a jogszabályi ajánlásokban, már egyfajta tűrési kötelezettségként fog jelentkezni az ilyen területek tulajdonosainál, mivel a második út eddig nem volt túl hatékony és akár egyetlen ember is meg tudta akasztani az összes többi tulajdonost a vízvisszatartásban.
Fotó: Ránki Dániel
A folyókban pedig nem a vízszintet, hanem a meder szintjét volna jó emelni a szabályozások előtti mélységűre, de legalábbis közelíteni efelé – ez egy fontos különbség, mivel sokan újra a duzzasztásban látják a megoldást, pedig az egy zsákutca. Vannak már kutatások erre vonatkozólag, hogyan lehet ezt a folyamatot megsegíteni.
Most ugye pont ebben változás van, a Tisza Párt programjában is volt erről szó. Mennyire vagytok optimisták, most fog-e valami történni végre?
Erős reményeink vannak, hogy elindul valamiféle változás. Az intézményi integráció önmagában nem garancia, de javíthatja az ágazatok közötti együttműködést, ha közös célok, finanszírozás és mérhető eredmények társulnak hozzá. Az aszály megoldásához több ágazatnak és tudományterületnek kell szorosan együtt dolgoznia, mert a vízhiány nagyságrendje jóval meghaladja a csatornákban visszatartható és tárolható vízmennyiséget.
Egy minisztérium alá került az erdőgazdálkodás és a vízgazdálkodás, az árvízvédelem és a természetvédelem. Most akkor megszűnik az egymásra mutogatás?
Nagyon fontos lenne, hogy konszenzusra, de legalábbis értelmes kompromisszumokra jussanak. Részben azért is lesz muszáj, mert már a gazdaságban is bőven mutatkoznak a károk, számtalan olyan befektetés és ipari tevékenység van, amelyek rettenetesek kitettek a víznek, a biztosítók pedig kezdik beárazni ezeket a kockázatokat. Az aszályos években látszik, hogy
a korábban megtermelt kukoricából vagy napraforgóból mekkora veszteségek vannak, nagyjából negyedannyit tudnak termelni, mint korábban. Van tehát egyfajta gazdasági kényszerítőerő,
és van társadalmi elvárás is, hiszen már mindenki a bőrén érzi, mi történik. Tehát a politika sem teheti meg, hogy csak rövid ciklusokban gondolkodik. Mert a helyzet az, hogy a természet helyreállításában nem lehet egyik napról a másikra csodát tenni. Fel kell vállalni, hogy ez egy hosszútávfutás, ami lépésekkel indul, de kell közben egy vízió, hogy mit akarunk száz év múlva, és tudnunk kell azt is, hogy milyen lépésekkel építsük fel.
Nagyon sokáig az volt a mondás és én is abban nőttem fel, hogy a magyar vízügyi szakemberek a világ legjobbjai. Ezt most újra kell gondolni abból a szempontból, hogy csak egy tantárgyból – a vízelvezetésből – voltak kiemelkedően jók?
Alá tudom ezt támasztani, hogy nagyon jól képzettek. Viszont tény, hogy hangsúlyosan az árvízvédelmet kellett kiszolgálniuk már nagyon régóta. Még akár csak öt éve is mindig csak az árvizekről volt szó, manapság viszont már ez a trend megfordulni látszik. Azt látom, hogy például a Műszaki Egyetemen a képzésben is változtattak a szemléleten. A klímaváltozás és a vízgazdálkodási válság korában nem tehetjük meg, hogy egyetlen egy cél szolgálatába állítjuk az egész tájat. Olyan megoldásokat kell keresnünk, amik egyszerre több célt is szolgálnak.
Mi most a fő feladat a vízgazdálkodás terén?
Az első és a legfontosabb, hogyha jön egy bármilyen árvíz, akkor itt tudjuk tartani, akár tározókkal, akár olyan mély ártéri területekkel, ahova kivezethető a víz. Nyilván ezt könnyebben meg lehet tenni egy olyan vízgyűjtőn, mint a Tiszáé, ahol ennek több tere van, kevesebb az olyasfajta kiépített infrastruktúra, mint a Duna mentén. A Duna esetén elsősorban, a déli országhatárhoz közel vannak még olyan nagy területek, amivel lehetne gazdálkodni.
Sokan a víztárolókban látják a megoldást. Mennyire innovatív megoldás, hogy ásunk egy nagy gödröt, és belefolyatjuk a vizet?
A lehető legrosszabb megoldás az, ha egy keresztgáttal lezárjuk a folyóvízi rendszereket, ennek ugye rengeteg negatív hatása van. Ugyanakkor vannak olyan megoldások, amelyekkel például a mellékágakban részben fel lehet duzzasztani a vizet – ezek csak kis vízszint idején működnek. Ilyenek például a fenékküszöbök, de sokféle megoldás van erre. Azt mindig szem előtt kell tartani, hogy a folyóvízi rendszernél nagyon fontos, hogy meglegyen az oldal- és keresztirányú átjárhatóság az élővilág (pl. halak) és a hordalék számára.
Mi is igyekszünk vízmegtartó megoldásokat kidolgozni. Olyan kisléptékű projektünk is van, ami már kulcsrakész, és el lehet érni vele, hogy tovább maradjon víz az ártéren,
úgy, hogy ehhez nem kellenek nagy beruházások. Kis költségvetésből megoldható és lokális szinten eredményeket lehet vele elérni. Az utóbbi években, évtizedekben nagyon sok ilyennel kísérleteztünk, próbáltunk külföldi jó gyakorlatokat keresni, ott hogyan alkalmazkodnak, akár a mediterrán régióban, akár mondjuk Nyugat-Európában, ahol a vízjárás még szélsőségesebb.
Mik ezek az eltanulandó jó külföldi példák, hogyan kell ezeket elképzelni?
A Duna szabályozásának a fő célja a zavartalan hajózás volt, az év minél nagyobb részében. Emiatt rengeteg folyószabályozási műtárgyat tettek a mederbe, hatalmas kőszórásokat helyeztek el mindenféle alakban és formában. Részben a partot stabilizálták vele, hogy a Duna ne tudja tovább rombolni, részben pedig egyéb kőszórások, például a partra merőleges sarkantyúk, T-művek vagy a parttal párhuzamos, úgynevezett párhuzamművek segítségével érték el, hogy a hajózóútban meglegyen a kellő vízmélység. Bécs alatt a Donau-Auen Nemzeti Parkkal együttműködésben számos ilyen struktúrát számoltak föl, építettek át. Csak annyival, hogy egy-egy ilyen kőművet átvágunk, vagy akár csak a magasságát csökkentjük a mostani vízállásoknak megfelelően, már tudunk segíteni azon, hogy a víz jobban ki tudjon jutni az ártérre, de a hajózóutat nem befolyásolja. Mert ugye most az a probléma, hogy a meder elveszítette a kapcsolatot az árterekkel a medermélyülés miatt.
Mi a helyzet a Velencei-tóval? Meg kell menteni minden áron? Sok vita zajlik a felette lévő vizes élőhelyekről, hogy fel kell-e áldozni őket a tóért.
A Velencei-tó hasonló eset, mint a Fertő-tó, nem állandó állóvízi rendszereket próbálunk statikussá tenni. Ezeknél a tavaknál az időszakosan alacsony vízállás vagy részleges kiszáradás bizonyos ökológiai folyamatok természetes része lehet. Csakhogy vannak más érdekek, például a turizmus vagy a horgászat, amelyeknek nagy veszteség lenne az, ha megengednék a tó kiszáradását. A Velencei-tó fölötti tározókból való vízpótlás azért is problematikus, mert a tározókban álló víz nem mindig megfelelő minőségű a tó számára.
Ez szinte minden vízpótlási kérdésben felmerül, hogy egy másik élővízi rendszerből beengedett víz mennyire változtatja meg a másik, ettől eltérő rendszer állapotát.
Ezek mind állami feladatok, mit lehet tenni lakossági szinten azon kívül, hogy nyáron ne locsoljunk és ne vágjuk a füvet?
A következő években ez nemcsak lakossági kérdés lesz: az ingatlanfejlesztésben, önkormányzati tervezésben és vállalati campusoknál is elvárássá válhat a csapadékvíz-gazdálkodás és a helyi vízvisszatartás. Érdemes onnan elindulni, hogy igyekezzünk megfogni a csapadékvizet, erre a tetőfelületek kiválóan használhatók. Ha új házat építünk, akkor megpróbálkozhatunk szürkevizes technológiákkal, tehát a kézmosásból vagy a mosogatásból származó vizet helyben hasznosítani vagy akár bevezetni a vécébe. Vannak erre is technológiák. Megemlíteném a nádas szűrőmezőt is, ehhez nem kell különösebben nagy terület, ötször öt méteren is elfér. Ebbe egy csőrendszeren keresztül érkezik a szürkevíz, ami a végén megtisztul és ez végül elszikkasztható.
Fotó: Ránki Dániel
Az volna az elve, hogy annak a víznek, amit otthon elhasználunk, minél nagyobb részét adjuk vissza a tájnak. A kertet is úgy alakítsuk ki, hogy ne kelljen reggeltől estig öntözni, például mélymulccsal, faárnyékolással. Érdemes a házfalra futtatott növényeket is használni, ami árnyékolást is biztosít a falaknak. Feketeöves, vagy inkább talán zöldöves környezettudatos emberek pedig próbálkozhatnak például a komposztvécével is. Az elmúlt években lakossági szinten is nagyon sok vízőrző mozgalom nőtt ki, ők helyben alkalmaztak kisléptékű megoldásokat, például csatornákat zártak el, és ezzel nagyon is hozzájárultak a környező területek vízellátásának javulásához.
Nagy lehetőségeink közé tartoznak még például a hódok is, ők ösztönös ökoszisztéma-mérnökök, ők is vizet tartanak vissza a gátépítéssel.
Mit lehet azzal kezdeni, hogy Magyarország víz szempontjából teljesen ki van szolgáltatva a szomszédos országoknak? Mintha annyi vizünk lenne a lakásban, amennyit a felső szomszéd leenged a kádból.
Nagyon fontos, hogy velük milyen együttműködést alakítunk ki. Részben ezt célozzák a Duna vízgyűjtő állapotának javítását célzó európai uniós projektek is, amelyekben a Duna összes országának részt kell vennie és összehangolnia a tervezést. A különböző szakaszjellegű folyóknak és másféle gazdasági szinten álló országoknak sokszor eltérőek a legégetőbb gondjaik, de egy folyóvízi rendszernél elengedhetetlen, hogy közösen dolgozzunk ezeken. Például a felvízi országok – Németország, Ausztria, Szlovákia – nagyon sok gondot és kárt okoztak nekünk azzal, hogy belépcsőzték a folyókat, ezzel megállítva a hordalékáramlást és a halak vándorlását, így joggal várjuk, hogy ezek megoldásáért ők is aktívan tegyenek. De ugyanez igaz például a Vaskapu esetében is, ami viszont a vizák vándorlását akadályozza, ami a kihalás szélére sodorta ezeket a nagytestű vándorló halakat. Ezeknek a megoldására jelenleg is több terv készül és ezt most már a természethelyreállítási törvény is támogatja a folyók átjárhatóságát biztosító akciók kötelezővé tételével.
Mi az, amiről az éghajlatváltozás miatt a várhatóan le kell mondanunk? Például a vízigényes szegedi paprikatermesztés napjai meg vannak számlálva?
A kukoricát szokták példának felhozni, tavaly Törökország egyes vízhiányos régióiban már komoly korlátozásokat vezettek be a vízigényes kukoricatermesztésre, különösen ott, ahol a felszín alatti vízkészletek kritikusan csökkentek. Ha ez a trend folytatódik, akkor biztos, hogy kukoricából jóval kevesebb lesz, pedig elég sok mindenre használjuk, üzemanyagtól kezdve a takarmányozásig. A napraforgó és a szójatermésben is kieséseket jósolnak.
A paprika, amit mondtál, nagyon sok öntözést igényel, régen kifejezetten árterekhez kötődött a termesztése, nem véletlenül Szeged és Kalocsa volt a két központja ennek.
Az alkalmazkodási folyamatokkal eljuthatunk oda, hogy ne kelljen ezeket a kultúrákat teljesen kiiktatni, mert jelenleg valóban egyre költségesebb a termesztésük.
Mennyire vagy optimista a követkető évtizedet illetően?
Még mindig előttünk van a lehetőség, választhatunk egy jobb és rosszabb jövőkép közül. Ha most elkezdjük a természeti rendszereink működőképességének a helyreállítását, valószínűleg még mindig van lehetőségünk arra, hogy a tájaink ellenállóbbak legyenek, és hosszabb távon még mi is tudjunk belőle profitálni. Az alkalmazkodás elmaradásáért vagy a késlekedésért súlyos árat fizetünk. A víz ma már nem környezetvédelmi ügy, hanem gazdasági infrastruktúra. A következő évtized nyertesei azok a térségek és vállalatok lehetnek, amelyek megtanulnak vízzel gazdálkodni, nem csak vizet használni.
The post Magyarország kiszáradóban van, a következményeket már a pénztárcánkon érezzük appeared first on Forbes.hu.
