A medvék cuki szőrmókok, bájos gombszemekkel, pamacsos fülekkel, barátságosan gömbölyded idomokkal – egyszóval úgy néznek ki, mintha a barátaink volnának. Mindeközben olvashatunk halálos medvetámadásokról, és mindannyian jó tudjuk, hogy a medve nem játék. Vajon minek köszönhetően van barátságos küllemük, ha egyszer veszélyesek? A Scientific American járt utána a kérdésnek.
A legveszélyesebb csúcsragadozókban látunk valami rémisztőt, akár az oroszlán, a farkas vagy a krokodil kerül a szemünk elé, alapesetben nincs olyan érzésünk, hogy de jó is lenne megölelni. A medve azonban más, annak egyszerűen barát-alakja van. Talán azért látjuk így, mert gyerekkorunktól a játékmackók báján edződött az ítélőképességünk? A kérdésre az evolúció és az emberi lélektan segít választ találni.
„Úgy vélem, az emberek igencsak elfogultan tekintenek a medvékre” – mondta Rae Wynn-Grant, a Kaliforniai Egyetem vadállat-ökológus kutatója. A medvék világszerte megjelennek a népköltészetben, mondákban, és gyakran az emberi faj testvéreiként tekintenek rájuk e történetekben, sőt, két csillagképet is elneveztünk róluk.
„Mindig is szorosan kapcsolódtunk a különböző medvefajokhoz. Mintha csak magunkat látnánk bennük” – tette hozzá a kutató. Ennek egyik oka az lehet, hogy az ember és a nyolc mai medvefaj hasonló helyeken él.
Bár mind az ember, mind a medve számos élőhelyet meghódított, egyaránt kedveljük az erdős környezetet, ami vízpartok közelében van, pont, ahogy a medvék is. Ráadásul mindenevőként a medvék hasonló dolgokat esznek mint mi: méz, hús, diófélék és gyümölcsök egyaránt kitehetik egy ember vagy egy medve ebédjét.
Emellett a felegyenesedett medve emberszerű, míg a négy lábra ereszkedő ember medveszerű – ez is olyan hasonlóság, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A medvék evolúciójuk során számos olyan tulajdonságra is szert tettek, amelyek barátságos külsőt kölcsönöznek nekik. Szőrzetük egyszerűen tökéletesen simogathatónak tűnik, holott hőháztartásuk miatt fejlődött ilyenné. Kerek, kis méretű fülük szintén azt szolgálja, hogy kevesebb hőt veszítsenek (ezzel szemben például a sivatagi rókáé pont ellenkező okból nagy).
Szintén evolúciós örökség az is, hogy a medvék a kutyák ősi rokonságát képviselik, ahogy a fókák, a vörös pandák, a mosómedvék is – ezek pedig szintén barátságos küllemű állatok.
A medvék gömbölyded testalkata és szintén gömbölyded arca a saját babáinkra emlékeztethetnek, az pedig régóta ismert, hogy bizonyos külső jegyek egyszerűen valamiféle gondozási ösztönt váltanak ki belőlünk. E jegyek elsődlegesen a kisállatokon jelennek meg, talán pont emiatt is tűnik a cukiság netovábbjának egy állatkölyök a szemünkben.
Wynn-Grant elmondta, hogy ő aztán igazán a medvék barátja, mégis altatóval kezdi azt a folyamatot, amikor meg kell fognia egy medvét. „Benyugtatózom őket, amikor ellenőrzések során a testüket meg kell érintenem, ilyenkor ránézek a karmaikra és a fogaikra. Arra gondolok közben: ezek borzasztó veszélyes állatok!”
A kutató szerint nem helyes, ha a vadállatokat fogságban tartjuk, ezt kizárólag természetvédelmi okokból szabadna megtenni. Épp ezért az, hogy a medvéket barátságos állatnak mutatják, a tudománnyal ellentétes irányú.
The post Miért bájos a medve, ha egyszer képes széttépni? first appeared on National Geographic.
