Az asszonyt Áginak hívják, a lányát Melindának. Utóbbinak van egy középiskolás húga is, Róza.
A Molnár családot úgy 12 esztendeje ismerem, azóta követem az életüket. Két éve már írtunk róluk a lapunkban, most a korábbi cikk felidézése mellett a történet folytatása következik.
Szajki Bálint / 24.hu
Róza most nincs itthon, Melinda siet elém a kertkapuhoz. Régen találkoztunk, akkortájt még egyetemre járt Egerben. Időközben abból a fiatal diáklányból 26 éves nő lett. Amúgy három éve Németországban él, most a szabadságát tölti itthon az anyjával és a testvérével.
A svájci határnál egy kis péküzemben vagyok betanított munkás állandó éjszakás műszakban. Meglennék, csak anya miatt gyötrődöm sokat. Nagyon fáj, hogy a mostani helyzetében nem tudok folyamatosan a közelében lenni. Pedig mi mindig is nagyon erősen egymás támaszai voltunk. Különben egyikünk se tudta volna vinni az életet – én őnélküle biztosan nem. Az anyám az én hősöm, a bátorítóm, nem is tudok másképpen fogalmazni
– mondja Melinda.
Az ember eltűnődik: ugyan mitől lesz valaki a másik szemében hős? Hiszen Ágit – a lányain kívül – valószínűleg senki sem tartaná annak. Ennek az asszonynak a létezése szinte észrevehetetlen a külvilág számára, mindig is az volt. Eddigi, súlyos betegségekkel nehezített 52 esztendejét szegénységben élte végig. Bár kiváló képességű kislány volt, a kereskedelmi iskolát ott kellett hagynia, hogy 15 évesen előbb a téesz-földeken, később bérmunkásként dolgozzon látástól vakulásig. A rendszerváltás meg sem legyintette a sorsát, és azóta sincs oka izgalomba jönnie, ha véletlenül a valutaárfolyamok ingadozásáról, egy miniszter leváltásáról vagy éppen egy sebtiben meghozott salátatörvényről értesül.
Néha a száraz számok a legbeszédesebbek. Jelenleg, ahogy korábban is, 60 ezer forint a havi fix a bevétele, amiből durván 27 ezer a szociális alapellátás, 20 ezer a kamionos exférjtől nagy nehezen kisajtolt gyerektartás, és 13 700 az iskolás gyereke után járó családi pótlék.
A többit össze kell robotolni, vagy éppen összevarázsolni, hogy ezt a 60 ezret valamivel közelebb hozza a valóság igényeihez. Rendszeresen kell például napszámba járni. Erre szakosodott Facebook-csoportokon keresztül kell csereberélni: eltett házi kompótot használt tankönyvre, kinőtt pólókat lisztre, házilag gyúrt száraztésztát vagy szép, nagyra nőtt kerti uborkát farmernadrágra a gyereknek. Nagyon leleményesen kell főzni. Gyógyszert, amit szednie kéne, csak nagyon szelektáltan kell kiváltani, télen éppen csak hogy fűteni. Minden fillért meg kell fogni.
Anyát kislány kora óta sodorta a sorsa, soha nem ismert más életet, és mi gyerekek is ebben nőttünk fel. Mikor az apámmal elváltak egymástól, és mi nagyobbacskák lettünk, a nyári szezonban mi is vele jártunk napszámba, szedtük a gyümölcsöt, kötöztük mások szőlőjét, és ha csak filléreket is kaptunk érte, tudtuk, hogy ezt nekünk muszáj csinálnunk. Mégis boldog gyerek voltam, mert egyfolytában, minden helyzetben éreztem az anyám szeretetét, az elfogadását és a támogatását. A biztonságot, hogy ő úgyis mindig mindent megold. Soha nem éheztünk. És soha, de soha az életben még panaszkodni, kérni nem hallottam őt. Az én anyámat nem ismerik a családsegítőnél vagy más, hasonló intézményekben. Nekem se jutott eszembe ilyesmi
– folytatja Melinda.
Szajki Bálint / 24.hu Melinda
Ági életének a pátoszát (ez a szó talán már jobban illik egy hőshöz) ez a napi túlélésért való küzdelem és a folyamatos robot jelenti ma is. Mindehhez rengeteg erőre és találékonyságra van szüksége. Az örökös napi harc viszont óhatatlanul elhasználja a testet: cukorszint az égben, pocsék erek, legyengült szív járnak vele. Mindig sokkal idősebbnek nézett ki a saját koránál. De nem szűnt meg zakatolni benne az ambíció, hogy legalább a lányai kitörjenek, és végre fityiszt mutassanak ennek a generációk óta ismétlődő sorspecsétnek. Hála istennek, okos lány mind a kettő.
A reménynek is van pátosza. Ez az asszony talán ilyen módon hagy mégis nyomot maga után.
Tavalyelőtt történt, hogy torokrákot diagnosztizáltak nála. Egy inoperábilis daganatot. Melinda akkor már egy ideje Németországban élt, a kicsi pedig elsős szakközépiskolás volt éppen.
Hogyan mondja meg nekik?
Mostanra már nyirokáttétek is képződtek.
„Anya halálosan legyengült, és néha úgy tűnik, feladja. Rág az aggodalom miatta, megpróbálok hazarohangálni 2–3 napokra, ahogy a kinti munkahelyemen engednek. Aztán meg – hogy mitől, fogalmam sincs – váratlanul egy időre megint összeszedi magát lelkileg, és újra az én régi anyukám lesz. Van ez a hatalmas kertünk, amiben minden évben megtermeli nekünk a télire való zöldséget és gyümölcsöt, hogy ne szenvedjünk hiányt. Az idén sem bírta ki, bemutatta nekem, hogyan sikerült: az épebb karjával tartja, megtámasztja a másikat, mert azzal még fogni se tud, nemhogy kapálni, és nekiállt: ásott, ültetett, kapált, gyomlált, locsolt, gallyazott, és idén is miénk lett a falu legóriásibb, legszebb cukkinija, a szárazság ellenére gyönyörű lett a bab meg a paradicsom, a paprika, de a többi is. Pedig borzalmas állapotba került a kezelések alatt és után. A sugártól tele lett a teste sebekkel. Utána meg, tisztára mint egy házi kisüzemben, ahogy mindig is szokta, most nyáron is feldolgozta az összes terményt: lecsót, lekvárt, kompótot üvegekbe, a gyalult tököt, uborkát zacskókba osztja, fagyasztóba rakosgatja, a répát, hagymát, krumplit lecipeli a pincébe, nem is tudom, hogy bírja. Ez valamiféle életreflex nála. Róza segített neki, muszáj volt. Nagyon bánt, hogy ebből én pár éve jórészt kimaradok” – meséli könnyek között Melinda.
Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Melinda tíz évvel idősebb a húgánál, ő volt mindig a család nagylánya és a remény legfőbb megtestesítője. Az, aki majd megtöri az átkot.
Én tudtam, hogy ez a lány mindig talpon marad, bármikor, bárhol. Már a két keze is aranyból van: bármit megjavít, megvarr. Aztán gyönyörű festményei vannak, nem beszélve arról, hogy olyan tortákat tud készíteni, és úgy díszíti fel, hogy már akár holnap le is tehetné a mestercukrász vizsgát. Kivételesen tehetséges gyereknek született az én kislányom
– szólal meg Ági, aki közben bejött hozzánk a konyhába.
Valóban, Melinda az iskolában mindig tiszta kitűnő volt, így kerülhetett be aztán – ösztöndíjasként – egy elit alapítványi gimnáziumba, Egerben. 17 évesen letette az angol nyelvvizsgát, ami nem esett nehezére, mert a tévében látott angol nyelvű rajzfilmekből már kiskorában megtanulta a nyelvet. És letette az előre hozott érettségit is, nemzetközi informatikai ECDL jogosítványt szerzett, mindenáron orvosnak akart továbbtanulni.
„Annyira büszke voltam és vagyok is rá! Mindig mondtam neked, te bárhol megállod helyed!” – fordul a lányához.
„Én meg sose hittem el igazán” – válaszolja váratlanul, Melinda.
Elképzelhető, hogy vannak nem igazán irányítható, valamiféle hetedíziglen beidegződések, és talán léteznek zsigeri, öröklött félelmek, mert ez a kislány az orvosi egyetem küszöbéig se jutott el: nem adta be a jelentkezését. Amikor erre került volna a sor, hirtelen elillant a hite. El sem tudta képzelni, hogy őt oda felvehetik. Előre remegett a kudarctól, szinte biztos volt benne.
„Ostoba voltam, utólag derült ki, hogy a pontszámaim alapján bőven bekerülhettem volna. De akkor már késő volt.”
„Nem tudom, mitől van ez nálad” – tűnődik Ági.
„Mit csináljak? Képtelen vagyok elviselni a csalódást. Tudom, hogy ez baj. Már három éve élek Németországban, a világon mindent megértek a nyelvből, de két és fél éven át a számat sem nyitottam ki, nem mertem, nagyon féltem, hogy hibás nyelvtannal és nem megfelelő szókinccsel beszélek majd. Azt meg nagyon nem szeretném”
Melinda végül az orvosi helyett biológia-földrajz szakra járt az egyetemre, amit be is fejezett. Mégsem lett tanár.
Engem mindig is a természettudományok vonzottak a legjobban. De lassan be kellett látnom, hogy a tanári pályában nincs perspektíva. És hát én, aki az anyámmal együtt csináltam végig a világon mindent: tőle tanultam sütni, falat vagy kéményt rakni, vigasztalni, hímezni, spórolni, örülni egy kis virágnak, ócska turi-ruhából új, divatosat szabni, meg egyáltalán: nem nyavalyogni, hanem mindig az éppen soron lévő nehéz helyzet megoldására törekedni, egyszer csak, valahogy – látva, hogy ő, aki nagyon erős lelkű ember, mégse tudott soha de soha egyről a kettőre jutni – besokalltam. Elég lett.
Melinda azt mondja, egyszerűen csak haladni akar. Haladni – így fogalmaz. Nem képzelt el magának nagy dolgokat. Arra vágyott, de nagyon, hogyha például tönkremegy a porszívó, ne okozzon gondot az, hogy csak besétál egy boltba, és vesz egy újat. Vagy lecserélhessen egy lámpát pusztán azért, mert a meglévő már nem tetszik. Vagy elvihesse a kishúgát egy hétvégére kempingezni. Mert azt mindig is nagyon szerette volna, de, amikor még itthon élt, soha nem sikerült rá elég pénzt összegyűjteni.
Róza harmadikos a rendészeti középiskolában, neki is szüksége van sok mindenre: új gyakorló overálra, bakancsra, tankönyvekre, osztálykirándulás-pénzre. Ha Melinda Németországban anyagilag kicsit rendbe jön, a családját is jobban tudja majd támogatni.
Volt még egy okom: időközben lett egy párom. Ő pékmester, úgy ismerkedtünk meg, hogy öt éve nyitott egy kis boltot itt a faluban. Az az üzlet elég hamar tönkrement, mire úgy gondolta, hogy szerencsét próbál odakint. Én meg idővel a barátom után mentem, hogy együtt lehessünk. Mind a ketten ugyanabban a pékségben dolgozunk, ugyanabban az éjszakai műszakban, ő a szakmájában, én pedig betanított munkásként. Többnyire péksüteményeket díszítek. A fizetés az éjszakai pótlék miatt valamivel több, mint a német minimálbér, tehát nem sok. A lakbérünk ezer euró. De szeretem csinálni, van türelmem és precizitásom a finom, aprólékos munkához
– folytatja Melinda.
Megpróbálom elképzelni ezt az életritmust: egy állandó éjszakai műszak szinte egyenlő egy 24 órás a szolgálattal, nyilván a nappalok, az alváson kívül, alig használhatók bármire. Márpedig vásárolni, ügyeket intézni, ne adj isten, meginni egy sört valahol egy kollégával, egyáltalán: belecsusszanni valahogy egy új világba, a szokásokba jószerint csak napközben lehet. És már három éve tart ez az állapot. Hogy lehet ebből egyszer „haladás”?
„Ó, én nem szeretnék benne ragadni ebben a helyzetben. Most, hogy már ki merem nyitni a számat németül, amint lehetőségem lesz rá, elmegyek egy hivatalos állami nyelvtanfolyamra, hogy legyen valami papírom, amivel továbbléphetek. Nemrégen még ingyenesek voltak az ilyen tanfolyamok, sajnos, most már fizetős, mert újabban csak ukrán menekülteknek tartják fenn az ingyenes helyeket. De, ha a kezemben lesz a papír, akkor elkezdhetek tanulni valami komolyabb szakmát: akár informatikát, amihez már bőven van hozott alapom, de akár cukrászatot is” – jelenti ki Melinda.
Szajki Bálint / 24.hu
Hogy ez mikor következhet be, nem tudni, addig is spórol rendületlenül. Már amennyire tud. Illetve most éppen egy árva eurocentje sem maradt az eddigi megtakarításából. Ugyanis pár hónapja az történt, hogy összeomlott a Molnár család házának teljes hátsó fertálya.
Vályogtégla, cserép, csatorna, gerendahegyek, gigantikus törmelékkupacok hevertek mindenütt a földön. Az épület megrogyása nem most kezdődött. Már évek óta omladoztak, kezdtek erősen befele-kifele dőlni a vályogfalak meg a tető, egyre vaskosabbak lettek a repedések a lakásbelsőben, a szobákban is. Mester is járt náluk, javítgatta, erősítgette, dúcolta, ahol nagyon muszáj volt. Az elsősegélyen túl többet Ágiék nem tudtak tenni vagy megfizetni. Maradt az ima.
És most megtörtént a baj. Az első fertály helyiségei, szobái egyelőre még valamennyire lakhatók maradtak, bár idő kérdése, hogy ugyanarra a sorsra jussanak.
Anya úgy érezte, nincs tovább. Amit sose tett azelőtt: belezokogott a telefonba. »Mikor fog már minket békén hagyni a sors?« – ezt hajtogatta az én anyám. Azelőtt elő nem fordulhatott, hogy így beszéljen. Nem volt kérdés, hogy egyedül én segíthetek ezen valamennyit.
Melinda helyzetét alaposan megnehezítette, hogy odakintről kellett intézkedni, szakembert találnia, figyelnie az anyag minőségére is. A közvetlen életveszély elhárult, megtörtént a további aládúcolás, a hátsó tető javítását is elkezdték, de egyelőre a munka befejezetlen maradt, mert elfogyott Melinda pénze. Harmincezer forint napi munkadíj alatt pedig egyetlen mesterember se hajlandó kimenni, még falun sem. Nem beszélve az anyagokról.
Melinda így újra, a nulláról kezdte a spórolást.
Azért azt nem lehet mondani, hogy soha nem történtek csodák a Molnár család életében. Mert igenis, történtek. Amikor például Ági, sok évvel ezelőtt megkapta a „Jó ember” díjat. Ez a díj a jótékonysági Mikulás-csomagok miatt lett meg, amiket hosszú évek óta, minden decemberben ő maga oszt szét a környékbeli, a még náluk is szegényebb családok gyerekei között. Ő a Mikulás, a lányok a két kis krampusz, ezt az egészet együtt találták ki. Előtte az interneten hónapokig levelez alapítványokkal, szervezetekkel, hogy összekoldulja tőlük a zacskókba való édességeket, gyümölcsöt. Hát, az is egy csoda volt, ahogy őt akkor az a sok nép megtapsolta a díjátadón. Zavarban is volt, nagyon, egyáltalán nem számított rá!
Vagy vegyük azt, ami most januárban történt. Képzeljem csak el: utazott! Életében először! Melinda már régóta nyaggatta, hogy látogassa meg, de ő nem volt képes rászánni magát. A rák, a kezelések, meg a rettegés! Hogy ő 52 éves korában, egyedül repülőre szálljon, meg kiismerje magát. Addig csak Miskolcig, Egerig, legfeljebb Pestre jutott el, és oda is csak jellemzően akkor, ha orvoshoz kellett mennie. Egy ilyen hosszú út – félt tőle nagyon. „Anya, én nem vitatkozom veled tovább, küldöm a jegyet és kész. Sikerülni fog!” A reptéren végig élő telefonvonalban voltak. Hogy kell becsekkolni, melyik sávba álljon, mire jó a futószalag. És megérkezett Stuttgartba! Aztán meg meglátta a Bodeni-tavat távolban a havas Alpokkal, ahová a lánya elvitte őt. Olyan gyönyörű volt, hogy még el is sírta magát.
Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Na és aztán történt az a másik csoda is, amikor megtapasztalta az emberek jóságát. Miután két éve megjelent róluk az a cikk a 24.hu-n, az olvasók közül nagyon sokan keresték meg adományokkal. Azt sem tudja, hogyan nyomozták ki a címét egyáltalán, mindenesetre sokan akartak neki segíteni valamivel.
Boldog voltam, de kissé szégyelltem is magam a hozzánk érkező ajándékok meg támogatások miatt, nem szoktam én az ilyesmihez. Pénzadományokat is kaptam, fordíthattam volna bármire, hiszen annyi a betömendő lyuk, de mivel nem sokkal utána diagnosztizálták a rákomat, ezek az összegek a kezelésekre meg a gyógyszerekre mentek el. Ennek köszönhetem, hogy még itt vagyok, mert el se tudom képzelni, különösen a kemoterápia meg sugárkezelés idején, abban a teljesen leromlott állapotban hogyan buszoztam volna, ugye hajnali indulással, két átszállással, alkalmanként 4–5 órát oda-vissza a miskolci kórház és a falunk között. Így viszont azon a pénzen tudtam fogadni egy falubéli autóst, az hordott engem, és meg is várt heteken át. Nem voltam annyira kiszolgáltatott, mégse. Ezért ma is végtelenül hálás vagyok ezeknek az ismeretlen embereknek
– mondja Ági.
Kicsit habozok, hogy feltegyem-e kérdést, de ez a két ember annyira nyílt.
Mi lesz magukkal, Ági? Mi lesz a 16 éves Rózával, ha nem jár sikerrel ez a mostani harc?
Úgy érti, ha meghalnék?
Igen, úgy értem.
Hát ennek komoly esélye van, hiszen a rák már a nyirokcsomóknál kering. És látjuk, hogy az a tavalyi kezelés nemigen működik úgy, ahogy kéne. Róza pedig egy nagyon nehéz eset. Bár megpróbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni, ő már régen nem tartja az apjával a kapcsolatot, amire, egyébként, van is oka, belátom. Azért talán gyűlölnie nem kéne őt. Ez az ember az új családjával él egy másik faluban. Róza különleges, öntörvényű kis lény. A szíve neki is a helyén van, de végtelenül makacs, és mintha egy állandó düh lenne benne, olykor a betegségemre is indulattal reagál, sokszor lehetetlen bánni vele, nem szól hozzám, nem is válaszol, bezárkózik a szobájába. Rendőrtisztnek készül, azt mondja, majd ő rendet teremt a világban. Mind a két lányomat egyformán imádom, de nem mondhatnám, hogy Róza megkönnyíti az életemet. Valahol érthető. Ez a gyerek egészen másként reagál, mint a nővére, gyűlöli a szegénységünket, ezt sokszor el is mondta. Lázad és ha teheti, elmenekül itthonról, át a barátnőjéhez. Egészen más, mint Melinda. Mégis, ez a két lány nagyon-nagyon közel áll egymáshoz, a nővére az egyetlen, akire Róza hallgat. Úgyhogy, ha meghalnék, akkor biztosan csakis Melindát fogadná el gyámjának, míg nagykorú nem lesz.
Melinda bólint, de azért hozzáteszi: a nagykorúságig még van két év. „Istenem, de jó lenne megérni! Csak még két évet kaphatnék!” – mondja az édesanyja.
Áginak bakancslistája is van. Nem most íródott, jó régi. Két tétel van rajta:
a Dunántúl,
a tenger.
Szajki Bálint / 24.hu
Az elsőt már ki lehetett pipálni, mert sok éve ugyan, de egyszer, egy napra eljutott a Dunántúlra. A tenger nincs nevesítve, de az mindegy is neki, hogy melyik. De miért éppen a tengert szeretné látni?
Mert hatalmas. És biztosan nagyon szép.
The post „Mikor fog már minket békén hagyni a sors?” – Ági még két évet szeretne kapni az élettől first appeared on 24.hu.
