Miért mentél vissza Ceaușescu idejébe a regényben, ha akár most és itt is játszódhatott volna?

Nagyon nehéz a máról mély reflexiót adni egy regényben. Sokkal nehezebb kortárs anyaggal dolgozni, mert a jelen világra való rálátásunk és értésünk töredékes. Másrészt mindig kisebbségtörténetekkel foglalkoztam, sőt kisebbségeken belüli kisebbségekkel, például etnikaival, vallásival, foglalkozásbelivel – mert mindig voltak ilyen csoportok, amelyeknek nem túl nagy a láthatósága, vagy éppen teljesen láthatatlanok. Nekem izgalmas volt, hogy a romániai társadalomtörténetből a melegek sorsa szinte soha nem jelent meg az irodalomban. Egy művet kell, hogy említsek: Székely Csaba Öröm és boldogság című darabja izgalmasan dolgozza fel a témát, de regényt nem tudnék mondani.

Általában a saját értésemet akarom valahogy elmélyíteni arról a világról, aminek a létezéséről tudok, és óhatatlanul az kezdett el érdekelni, hogy ezek a közösségek mit csinálnak egymással. Alapvetően illetékesebbnek érzem magam abban, hogy a romániai társadalmi mozgásokat csipegessem tovább.

Tompa Andrea író

Tény, hogy Románia a mai napig az utolsó az EU-ban az LMBTQ-jogok védelmében. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

Valószínűleg az ortodox egyház hatékony homofób politikájával függhet össze. Nyilván sokkal konzervatívabb a romániai társadalom, mint a magyarországi, és az ottani magyar közösségek jelentős része is sokkal konzervatívabb. Ezzel magyaráznám, de erről biztos mélyebb elemzések is vannak.

Havas Juli író, vagyis igazi nevén Szalai Zsuzsanna mondta nemrég a Forbesnak adott interjújában, hogy Erdélyben a mai napig hatalmas teher, hogy a magyarok utálják a románokat, ők meg a magyarokat. A Kiváló testekben szándékosan nincs efféle ellenségeskedés?

Az Omertában és A hóhér házában is említettem etnikai konfliktusokat, persze nyilván személyközi történetekben, hiszen máshogy nem tud egy regény beszélni. A Kiváló testekben elhangzó sztorikban sokkal inkább a szolidaritás a lényeg. Nagyon érdekes, hogy a szexuális kisebbségi közösségek társadalmi osztályokon és gyakran etnikai határokon is átívelők. Van erről egy székely vicc, épp tegnap mondtam el a fiamnak. János bácsi Mihály nevű fia coming outol, hogy a szomszéd Ionelbe szerelmes, és a Ionel is belé, erre János bácsi felcsattan: „de hát az román!” Ezek szerint az súlyosabb bűn, mint az, hogy valaki meleg.

A réseken még mindig betolakszik ez az etnikai megkülönböztetés.

Van egy fiatal barátom Kolozsváron, örökbe akart fogadni egy kutyát, és amikor megkérdezték tőle, miért beszél olyan furcsán románul, és kiderült, hogy azért, mert székely, akkor nem adták neki a kutyát. A székely akcentust nehéz kiradírozni a román beszédből. Mindig az a képzetem, hogy ezek a dolgok el fognak múlni, de nem könnyen múlnak el. Ő volt egyébként az a lány, Vizi Abigél, aki magyarul nyitotta meg a kolozsvári Pride-ot – és ez idén történt meg először. De nem a nemi identitása miatt nem kapta meg kutyát, hanem azért, mert székely.

Elképesztő részletességgel, sok-sok oldalon vagy képes részletezni tevékenységeket, munkákat, művészetet – az Omertában például a rózsanemesítést, itt a pigmenteket, a műkritika folyamatát, még azt is, vajon miért nem fejezte be Michelangelo a Sírbatételen Krisztus fütykösét, aztán meg naturálisabb dolgokat is, például a hányást és a szellentést. Szándékos a széles skála?

Két testi jelenséget taglaló momentum van a regényben, az elején a hányás, amikor Miklós, a tanár rájön, hogy megfigyelték, aztán meg a fingás – az én szókincsemben így szerepel –, amikor az egyik főszereplő átveszi a művészeti ösztöndíjat. Semmi sem szemlélhető önmagában. Nemrég néztem egy dokumentumfilmet az ukrajnai háborúról, ahol egy ukrán hadtest pszichológusa azt mondja a fiúknak: sírjatok és hányjatok nyugodtan. A hányás reakció a félelemre, rettegésre, stresszre, kezelhetetlen nyomásra.

Engem mindig izgat, hogyan beszél el a testünk egy történetet, amit a nyelv nem tud elmondani. Azt nem lehet ugyanis elmondani hitelesen szavakkal, hogy rettegek és halálfélelmem van, mert olyankor lebénul az ember nyelve. Ha valaki ilyen állapotba kerül, annak a teste viszont nagyon brutálisan és őszintén elmeséli.

Az a törekvésem, hogy az olvasót belehelyezzem egy kellemetlen leírásba, hogy szinte ugyanazt érezze, mint amikor valakinek a gyomra küzd, hogy kiadjon valamit magából. Ha erről csak egy mondat van, akkor nem képződik meg benne az érzet. Azt kell elérnem, hogy eljusson odáig: ezt nem akarja olvasni, ez rettenetes, elviselhetetlen.

Mindenki hányt már életében betegségtől, fájdalomtól, másnaposságtól – azt szeretném, hogy valahogy ebben a küzdelemben legyen az olvasó, hogy legszívesebben becsukná a könyvet, vagy odébb lapozna.

A fing meg a másik véglet a könyvben. Irónia, hogyan reagál az ember, ha valami elháríthatatlan helyzetbe kerül. Mi az utóbbi években tudtuk azt mondani a Térey-ösztöndíjra, hogy nem kérjük, de van az a politikai kultúra és kontextus, amiben nem lehet azt mondani, hogy nem kérem, és az egyetlen válaszom az, hogy kiengedem a levegőt magamból. Azt nem tudják büntetni, legfeljebb csúnyán néznek, vagy úgy tesznek, mintha nem hallották volna.

A fingnak a minimális ellenállás jelzése a szerepe a szövegben, amikor a fiatal képzőművész megkap egy ösztöndíjat, és elmegy Londonba, hogy lefesse, amint Erzsébet királynő és férje fogadja a Ceaușescu házaspárt.

Megint csak elkalandozok: Hannah Arendt német-amerikai filozófus mondta azt, hogy két fajta működése van az irodalomnak, az egyik a hatásra épít, a másik a megalkotottság tökéletességére. Utóbbi kategóriába tartozik például Goethe vagy Thomas Mann, a lecsiszolt, polírozott mondataikkal, én a hatásra építek.

Tompa Andrea író

A bőr redőzésétől a legapróbb tánclépésekig mindent elképesztő részletességgel mutatsz be. Hol jön vissza az a rengeteg idő, amit ezeknek a tanulmányozásába beleteszel?

Tudom, azt várná a piac, hogy egy regény legyen rövidebb, könnyebb, és legyen benne több szex. (Nevet.) Én szépirodalmat írok.

Az élet nem kifizetődő, mondanám nagyon sommásan, de komolyan gondolom, hogy ha a megtérülés volna a szemem előtt, sosem írnék regényeket.

Biztos csináltam olyan munkákat, ahol azt gondoltam, ha ennyit fizetnek, én ennyit fektetek bele, és nem többet. De írás közben nem létezik az a gondolat, hogy majd hány példányban kel el a könyvem. Ha megjelent és időnként hallom, hogy veszik, ott már érdekel, de írás közben azt sem tudom, hogy befejezem-e. Megengedem magamnak ezt a szabadságot.

Van, amit nem fejeztél be?

Persze, millió dolog. Nem feltétlenül regény, de minden más.

De visszatérve a részletes leírásokra, a rajzolásban, festésben szerencsére volt hozott tudásom, amit nem a könyv miatt szedtem fel. De az irodalom igazsága egyébként fontosabb, mint a festészet igazsága. Az egyetlen szempont a szöveg működése. Amikor valami érdekel, semmi nem tud leállítani, hogy minden tudást magamba gyűjtsek. Ha már erőfeszítésbe telik elolvasni egy tánctörténeti tanulmányt, akkor azt gond nélkül lerakom, hiszen nem tudós vagyok, nem kell mindenről tudnom, csak azzal foglalkozom, ami érdekel.

Ha a regény szereplői csak két oldalon át táncolnak vagy festenek, akkor nem fogod elhinni, hogy a szabadságért teszik. Ha sokáig nézel egy figurát, ahogy táncol, vagy egy másikat, aki akár csak modellként áll ott, az a testedet valamelyest fel fogja szabadítani.

Ugyanolyan, mint a hányás és a fingás. És ezt nekem el kell hitetni. Ahhoz, hogy hasson, valami addig ismeretlen gazdagságot kell felnyitni, mert attól lesz az a tapasztalat, hogy az élet nagyon gazdag. A szépirodalom mindenkitől erőfeszítést igényel, tőlem is és az olvasótól is. Sajnos nem tud figyelni a világ, nem véletlenül nem olvasnak az emberek, nehézzé vált a figyelem, az elmélyülés. Az élet töredezett, túlingerelt, és hogy te ezzel a kevés ingerrel ülj egy könyv felett, az nagyon nehéz.

Tompa Andrea író

Azért azzal biztosan felpiszkálod mindenki figyelmét, amikor megírod a könyvben, hogy pontosan hány fütykös van a Sixtus-kápolna mennyezetén. Odamentél és megszámoltad, vagy megkérdezted a ChatGPT-t?

Na látod, ugye érdemes volt beleírni. Ez egy érdekes dolog, nem? (Nevet.) Nem igazán lehet egyébként megszámolni, élő szemmel képtelenség, el fogod véteni, ahogy nézel felfelé. Reprodukciókat jobb nézni, és a polcomon van némi Michelangelo-szakirodalom. A ChatGPT-ben meg nem bízom, legutóbb is hülyeséget mondott, amikor megkérdeztem, kitől származik egy idézet. Azt mondta, Antoniustól, holott nem ő, hanem Kleopátra mondja az Antonius és Kleopátrában.

Ez a hatodik regényed, görcsölsz még egy-egy új könyvnél, hogy sikerül-e megint a hatás, ami neked a legfontosabb?

Három-négy évig írok egy regényt, addig nem lehet görcsölni, mert belepusztultam volna fizikailag – lásd, amiről az előbb beszéltünk. Van bennem aggodalom, de csak a vége felé. Ott van kellemetlen érzés bennem, olyankor utálom, már nem érdekel. Amíg írom és rakom össze, az csak a szokásos napi jó-rossz küzdelem, amilyen az élet is: ilyen is, olyan is, pofozgat, vannak suhanások, és van, amikor át kell menni a sivatagon, azt a frusztrációt is ki kell bírni, hogy nincs szárnyad, nincs repülés. Amíg nem olvassák, nem tudom, hogyan hat, addig csak az elkeseredettség és a csalódottság van bennem, hogy az egészet meg sem kellett volna írni.

Mikor fordul át ez a negatív érzés boldogságba, elégedettségbe, vagy legalábbis megnyugvásba?

Amikor azt látom, hogy a könyv elkezdi mozgatni a világot, valamit tesz az emberekkel, akkor azt érzem, hogy mégis volt értelme megírni, nem csak annyi történt, hogy kivágtunk fákat. Az a jó, ha hatása van, elindít beszélgetéseket, felismerésekhez vezet. Bennem is egyébként, amikor valaki visszajelzi, hogy mondjuk egy adott momentum milyen felkavaró volt. Addig nem tudom onnan nézni, ahonnan az olvasók látják a könyvet. Ilyenkor kicsit összebarátkozunk.

Mennyire mintáztad valódi személyekről a szereplőidet? A színikritikusban nem lehet nem felismerni például Molnár Gál Pétert, akiről a 2000-es évek elején derült ki, hogy a 60-as években homoszexualitásával zsaroltak meg, és az állambiztonság besúgójává szervezték.

Igen, de Kolozsvárnak is volt egy besúgó színikritikusa, szóval szerencsére el vagyunk látva életanyaggal. Maga a kritika hatalmi helyzete érdekelt, hiszen aki műveli, az valami felett ítélkezhet. Magam is gyakoroltam a kritikusi létet, láttam, hogy tényleg olyan, mintha kard lenne az ember kezében.

És szeretted ezt a helyzetet?

Hát, mekkora hazugság lenne azt mondani, hogy nem? (Nevet.) Jó érzés az, hogy én mondhatom el a véleményem, és az én hangom meghatározó. Szóval a regényben egyrészt az a helyzet érdekelt, hogy a bírálói, kritikusi helyzet hatalommal jár, és ha egy olyan személyiségre talál rá az államhatalom, amelyik túlzottan szereti ezt a hatalmat, kiteljesedik benne és kiterjeszti mindenre, ahol éppen mozog, akkor az az ember alkalmas lesz arra, hogy újabb hatalmat kapjon. Igazából tehát az ember és a hatalom viszonya izgatott ebben a könyvben.

Sajnos nem tudok megszabadulni attól, hogy mindig gondolkodjak a hatalomról. Akkor is, amikor a kutyám nem jól viselkedik, hiszen ott is az a kérdés, hogy ő akar hatalmat felettem, ő akarja megmondani, hogyan legyenek a dolgok. Valahogy az egész világunkat átszövi a hatalom.

Ehhez jön, hogy nyilván azokat választották besúgónak a Ceaușescu-érában is, meg Magyarországon is, akiket valamivel zsarolhattak, például a melegségükkel.

Romániában is és Magyarországon is valamennyire dokumentált, hogy voltak emberek, akiket csak – és ezt a csakot idézőjelben értem – a melegségükkel zsarolták, gyötörték és börtönbe is zárták őket. Hozzáteszem, hogy a melegség a mi NER-es történetünkben valamiféle ellenzékiséggel is összekötődött.

Nem pusztán azért vegzáltak embereket, mert melegek, hanem kifejezetten azokat a kritikus értelmiségieket, művészeket zaklatták és lehetetlenítették el, akiknek a szabadságuk megélése volt fontos, és így kívül kerültek azon a paradigmán, amit az éppen aktuális uralmi rendszer nyomott.

Ez már a 80-as években is így volt, például Galgóczi Erzsébet Törvényen kívül és belül című regényében is összekötődik az ellenzékiség és melegség. A történetben a leszbikus újságírónőt, akit a rendőr azon kap, hogy egy padon csókolózik, elkezdi vegzálni a hatalom. Ő annyira ellenzéki újságírónak számított, hogy nem is publikálták a cikkeit. Meg emlékezzünk rá, hogy az a 600 ezer ember, aki tavaly kiment a Pride-ra, már mind ellenzékivé vált azért, amit csinált.

Ahogy az azóta elhunyt Nádasdy Ádám mondta előtte nekem egy interjúban: olyanok is ki fognak menni, akiknek semmi köze a melegséghez. Sajnos pont nem érhette meg a NER végét.

De dolgozott azért, hogy megtörténjen!

Ha már Nádasdy előkerült, ő sokat tett azért, hogy például a buzi szó elveszítse a pejoratív jelentését, teljesen természetesen használta. A regényedben nagyon finoman fogalmaznak a szereplők, vajon szégyenlősségről van szó, vagy mert hozzászoktunk, hogy a hatalom ennyire megfélemlítette a társadalmat?

Valószínűleg idő kell, hogy a Nádasdy által bátran használt buzi szóról lehámoljon a pejoratív jelentés. A cigány szónál ez megtörtént, de ott is idő kellett hozzá. A használatba vételt elsősorban maga a közösség tudja kezdeményezni. Ha én a buzi szót használom, nem tudom jól feltölteni semleges jelentéssel, csak a meleg közösség tud azért tenni, hogy magukra megfelelő szavakat használva megtisztítsák azokat a negatív konnotációtól.

Bízom benne, hogy egyszer majd valahogy feloldódnak ezek a stigmák, talán egy jobb társadalomban maguktól kezdenek leomlani az ilyen falak. De most még nem tartunk itt.

A regényben azt írod, a homoszexuális jelzőt nem szereti magára használni a meleg közösség. Miért nem?

Azért, mert a szó túl van terhelve rossz és orvosi múlttal. Eredetében is nagyon medikalizáló szó volt, és mivel a törvény maga stigmatizál, ezért azt, hogy valakit homoszexuálisnak hívunk, nem tudjuk semlegesnek, elfogadónak hallani. A meleg jelző nyelvileg sokkal inkluzívabb. Egyébként fantasztikus szinonimái voltak a 19. században, például az urning és a pederaszta, de előbbit már senki sem ismeri, utóbbi meg végképp pejoratívvá vált, miután egy felnőtt férfi és egy serdülő fiú közötti szexuális kapcsolatra utal.

Tompa Andrea író

Szándékosan hagytad ki a nőket a sztoriból? Én például vártam, hogy a vacsorajelenetben annak a résznek, amikor színikritikus apja kényszeríti Izit, hogy igenis egye meg a húst, pont, mint Han Kang Növényevőjében történik, legyen folytatása.

Úgy éreztem, fölösleges bizonyos történeteket végigmondani, elég csak jelezni, különben túlságosan terebélyessé váltak volna. A vacsorajelenetben lépésről lépésre haladunk abban, hogy az apa mennyire elnyomó, és az evés kényszerítése az egyik, amiben ez kicsúcsosodik.

Nem nagyon találtam a nők szerepét ebben a történetben, túlságosan fejből érkező parancs lett volna, hogy legyenek benne többen.

Azért ott van még István anyja, aki valamiféle gonosznak tulajdonítja, hogy a fia „nem egyenes”, és egyszer a vonaton utazók közül egy asszony előhozakodik a fordított gyerek történetével. Még mindig léteznek ezek a legendák?

Ez a fordított gyermek tényleg nagy történet, és eredendően a melegséggel kapcsolódhat össze. Még a 19. század végi pszichológiában is a fordított szót használják. Az inverz románul is a homoszexuális bűnnek a megfelelője, azt jelenti, hogy valami fordítva történik, nem úgy, ahogy – idézőjelben mondva – lennie kéne. Ez a nyelvezet és a mágikus elképzelések már csak azért is élnek, mert még mindig keveset tudunk a miértekről.

Ma is vannak különböző konyhapszichológiák, hogy ha anya és apa valahogy viselkedik, vagy ez meg az történik, akkor meleg lesz a gyermek. Mintha képtelenek lennénk elfogadni, hogy valaki egyszerűen ilyennek született, és nem kell keresni rá a magyarázatot.