2025-ben számos európai turistacélpont lakossága tiltakozott a turisták tömegei vagy épp bizonyos turisták ellen, összehangolt tüntetésekkel. Azonban nem korlátozódik kontinensünkre a probléma. Hozzánk talán legközelebb az osztrák Hallstatt áll a túlzott turizmus elleni fellépésben. Hazánkban a budapesti „bulinegyed” lakóinak tiltakozása lehet talán olyan eset, amire sokan emlékszünk.
Miért is probléma az egyre őrültebb mértéket öltő turizmus?
A lakosság számára gyakran a jelentősen megemelkedő lakhatási költségek (lakás vagy albérlet árak) illetve a lakások elérhetősége jelentik a fő problémát, ehhez társulnak a megélhetés további költségei, amelyeket a turisták könnyebben megnyíló pénztárcájához igazítottak. A város lakosságához igazított méretű közlekedésnél jóval nagyobb forgalom, túlzsúfolt utcák, terek, a turisták által elfoglalt parkolóhelyek, a túlterhelt közművek, pl. nagyobb tömegű szemét mind nehézséget jelentenek. Bár a turizmus bevételt jelent, természetesen nem a város egész lakossága profitál ebből, így ez is növeli az egyenlőtlenségeket.
Ahogy oly sok minden más területen is, az ember nagyon könnyen átesik a ló túlsó oldalára. Míg a mérsékelt, fenntarthatóbb turizmus valóban hasznos, addig a túlzó, az egyes divatos helyszíneket elözönlő tömeg káros. Tegyük hozzá, az ilyen tömeges helyszíneken már maga a turista se fogja jól érezni magát.
Fontos volna megérteni, hogy a több turista nem jelent jobb turizmust, mivel pont azt teszi tönkre, amiért az ember elutazna valahova: a pihenést, kikapcsolódást. Nem egy esetben a turizmus valamilyen formája épp azokat a természeti értékeket semmisíti meg, amelyek miatt a turista odamegy (pl. sarkvidékek).
Már az ókorban is…
A Dél-Ausztráliai Egyetem összefoglalója szerint a probléma azonban hosszú múltra néz vissza. Az utazók már Augustus császár idejében is gyűjtöttek helyi készítésű szuveníreket (pl. feketealakos görög vázákat, vagy hieroglifákkal díszített egyiptomi kerámiákat). Akik vallási céllal utaztak valamely szent helyre, azok az ottani istenek amulettjeit vásárolva tértek aztán haza. A tehetős rómaiak gyakran utaztak, erről néha részletesen beszámoltak.
Azonban a turisták, ahogy sokszor ma is, az ókorban is viselkedhettek helytelenül, mindmáig megvannak a római utazók által vésett graffitik az egyiptomi piramisokon.
A modern kori turizmus alapjai a 17-18. századi Nagy Britanniáig nyúlnak vissza. Az elit fiatal tagjai úgy kezdték felnőtt életüket, hogy pár év alatt beutazták Európát, különös tekintettel a kulturális, történelmi vagy művészi okból híres helyszínekre mentek el, töltötték ott idejüket, és költötték apjuk pénzét. Az utazás során valamilyen kiművelt „túravezető” utazott velük, akitől megtanulhatták az egyes helyek történelmét, művészetét.
A fizikai nehézségeken (pl. Alpok) kimondottan erre szakosodott férfiak segítették át őket azzal, hogy az ormokon átcipelték hordszékeiket. Azonban a magasztos célok mellett igen gyakoriak voltak a tivornyák is. A korabeli turisták, vagyis e gazdag fiatalok persze szuvenírt is vásároltak, számos műtárgy került így Angliába.
Bár ez a típusú turizmus véget ért a 19. század elején, helyette hamarosan egy szélesebb rétegek számára elérhető alakult ki a közlekedés (gőzhajózás, vasút) fejlődésének köszönhetően.
A viktoriánus turizmus
Brighton vasúton Londonból könnyen elérhető tengerparti város, ahova a tehetősek nyaralni mentek. A helyi halászok kaptak az alkalmon, és fürdőkocsik képében a tenger élvezetére is lehetőséget biztosítottak a látogatóknak – akik egyre többen és többen lettek.
A látogatók hamarosan panaszkodni kezdtek, hogy a tengerpart élvezhetetlen, mivel a halászok ott teregetik ki a hálóikat, sőt, ráadásnak ők maguk is ott vannak. Volt, amikor a vasútépítést pont amiatt ellenezte egy régió közössége, mert attól féltek, elözönlik majd őket a turisták. Erről William Wordsworth még egy versben is megemlékezett (On the Projected Kendal and Windermere Railway): „Angolhon egyetlen zuga sincs már biztonságban e gondatlan rohamtól?”
A gondok az USA területén is kialakultak, a vasút ott is segítette a turizmust: a partokra vagy más természeti látványosságokhoz szállította az érdeklődőket. A Niagara-vízesés az egyik első ilyen célpont volt: 1838-ban évi 20 ezren látogatták, de 1850-re már 80 ezerre nőtt a turisták száma az olcsóbbá váló vasúti utazás miatt. Nem egyszer egy terület őslakossága szenvedte meg a turizmust: kényszer kitelepítések voltak a mai Yellowstone Nemzeti Park létrehozásakor, de még a közeli múlt se mentes ettől, az 1960-as években a kenyai maszájokat telepítettek át. A Kalaháriban a helyi szan népességet űzik el sok tízezer éves otthonából azért, hogy a turisták odamehessenek…
Tömegek, tömegek mindenhol
A második világháború után a tömegturizmus igazi lendületet kapott, és ez se maradt válasz nélkül. A jelenkori turizmus elleni tiltakozások voltaképp nem magával a turizmussal állnak szemben, hanem azzal a fajta tömegturizmussal, ami senkinek se jó. Nem jó az utazóknak, mert nem tudnak ők se kikapcsolódni pont a tömeg miatt, és nem jó a helyieknek sem, mert csak elvesz tőlük, és így élhetetlenné válik a világuk. A megoldásokat számos kutatás vizsgálja.
Kiutat jelenthet, ha a bevételek is a helyi közösségek kezében maradnak, és nem csak a költségek szakadnak a nyakukba. Az is fontos lenne, hogy a rövid szezonokat, ahol lehet, elnyújtsák, vagy épp a látogatott helyszínek körét bővítsék – ahogy ezzel ma is számos turistaközpont próbálkozik. Így a turisták száma nem változna, de nem egyszerre lenne ugyanott mindenki. Talán ezzel a minőség felé is lehetne lépni egyet.
The post Nem új keletű a turisták elleni tiltakozás first appeared on National Geographic.
