Amikor a hatalom mellett cinikusan mosolygó kitartottak arra biztatnak, hogy „perelj, barátom!”, indirekt módon éppen arra mutatnak rá, hogy a jog mindennapi használata hogyan válik el attól, ahogyan működnie kellene.

Autópálya épült a kertes házad mellé, pedig jogszabály szerint ez tilos lett volna? Perelj! A parkban kivágták az összes fát, mert a madárcsicsergés zavarta az egyik, jó kapcsolatokkal rendelkező szomszédot? Teljesen jogellenes a lépés? Perelj! Az alpolgármester azt mondta rád egy meghallgatáson, hogy csaló vagy és nem számít mit mondasz? Perelj! Ok nélkül azt mondják, nem viheted haza a kórházból a gyereked? Perelj!

Elég nonszensz lenne, ha így működne a világ. Pedig a fent elképzelt esetekből elég sok lehet ismerős a mai Magyarországon.

Nem először fordul elő, hogy a nagyurak azzal jönnek, „ha valami nem tetszik, lehet perelni”. Szájer Józseftől immár Lánczi Tamásig terjed a skála. Történt ugyanis, hogy a Lánczi vezette – és állami hivatali szintre emelt – egylet könnyen cáfolható hazugságokat írt az amúgy nyilvánosan elérhető anyagokból összefércelt ún. jelentéseibe – ezekkel a hazugsággal az érintettek pedig szembesítették az elnök urat. Erre volt a válasz, hogy „ha nem perelsz be, akkor nekem van igazam”.

Ha a független médiacégek beszámolóiban nincsenek megfelelő adatok, akkor annak ellenőrzésére, javíttatására, szankcionálására a magyar államnak több eszköze és már létező hatósága és szerve is van. Léphettek volna, nem léptek. (Az meg aztán tényleg a komédia csúcsa, hogy a „külföldi finanszírozásról” már mint de facto bűncselekményről beszélnek odafentről, ilyen alapon a magyar gazdaság 80 százaléka a nemzet ellen dolgozik, ugye.)

A Lánczi-féle felvetésre van egy sok helyen amúgy már létező, egyszerűbb és jobban működő modell: egy állami hivatal vezetője ne hazudjon.

Hogy a jogászkormány körül összpontosuló hatalmi centrum emberei és beszélő fejei egyre többször jönnek elő ezzel, „tessék perelni!”, az mindennél jobban mutatja, hogyan üresedik ki a jog. Én ugyan nem vagyok szakértő, de érdeklődéssel figyelem ezt – főleg mivel egyre többet akarnak újságírói minőségemben bíróságra rángatni –, aminek a következményeit mind és folyamatosan elszenvedjük.

A jogbizonytalanság ott van a forintárfolyam romlásában, és számos tranzakcióban beárazza a piac az élet megannyi területén.

Jogbizonytalansági infláció, ha úgy tetszik. Lehet, hogy a papír mindent elbír, de valaki kifizeti ezt a teherbírást, mert annak bizony ára van.

A felvetés azért is cinikus, mert az igazságszolgáltatás lassú kivéreztetésével a kormány hosszú évek óta igyekszik nyomást gyakorolni a miniszterelnök által csak „áttelelt poloskáknak” nevezett bírákra.

Létezik jogforrás – abban az értelemben, hogy valamiből származnia kell annak a keretrendszernek, ami az életünket leszabályozza. Vannak kultúrák és voltak korok, amikor a jogforrásnak istent tekintették vagy a születés előjogán az uralkodót, királyt, és vannak társadalmak, ahol a többség akaratát. A magyar demokrácia elvileg az utóbbi. A törvényt alapvetően nem azért hozzuk, mert „mi vagyunk hatalmon, és megtehetjük”, hanem azért, mert megjelenik benne a többségi akarat. Persze nem vagyok naiv. Ez nem mindig és nem minden területen van így – de az alapelvnek mégis csak ennek kell lennie.

Amikor a hatalom mellett cinikusan mosolygó kitartottak arra biztatnak, hogy „perelj, barátom!”, indirekt módon éppen arra mutatnak rá, hogy a jog mindennapi használata hogyan válik el attól, ahogyan működnie kellene. Bíróságra járni nem normális, mindennapi dolog. A jogszabályoknak úgy kell szabályoznia egy társadalom mindennapjait, hogy csak nagyon kivételes esetekben és utolsó lehetőségként kelljen bíróhoz fordulni. Az államnak és az adófizetők pénzéből – főleg, ha nem csupán költik, hanem egyenesen égetik azt – működő intézményeknek pedig példát kellene mutatniuk. Ők valójában a mi erőforrásainkat, az általunk odaadott pénzt és hatalmat használják.

Közben persze egyre nehezebb arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen példát kellene mutatniuk? Azt, hogy a „jogszabályok szerint járnak el”? Ez is egyre gyakoribb toposz.

Pont annyit ér, amilyen egyszerű ma szektorokat felborító rendeleteket beleírni a péntek este kiadott Magyar Közlönybe, vagy amilyen gyorsan lehet az alkotmányt semmibe véve korlátozni a demokrácia olyan nagyszerű vívmányait, mint a gyülekezési jog.

A rövid távú, hatalmi logikának alávetett jogalkotás mára egy nagyon silány minőségű jogrendszerhez vezetett el, ami az élet számos területét egyszerűen képtelen megfelelően szabályozni. A jog a legtöbb ember számára egy elvont fogalmi rendszer, senkinek a fejében nincsenek ott a jogszabályok.

A jogszabályokra mutogatva lehetetlen helyzeteket előidéző bürokraták, a jó ízléssel, a közösség akaratával szembemenő gyakorlatok, a nehezen kikényszeríthető igazságok viszont nagyon is velünk élő dolgok. Kellemetlen, drága, mihaszna dolgok. Jogszerűek, de nem jogosak.

The post Perelj, ha hazudunk, perelj appeared first on Forbes.hu.