Piczkó Katalin legújabb könyvében ismét a párkapcsolatok és általában a kapcsolatok alakulásához nyújt segítséget. A Hófehérke társat választ a DISC-rendszer alapján segít könnyebben kapcsolódni. Párválasztásról, egymásra figyelésről és nárcizmusról is beszélgettünk.
„Egyszer már igent mondott, ne akarjon megváltoztatni”. „Ezt választotta, most már az övé”. „Nem értem, most mi baja van, fél éve teljesen megváltozott”. „Nem erről volt szó, azt hittem, majd ugyanazt akarja, amit én.” Az elmúlt években számtalanszor hallottam ilyen és ehhez hasonló mondatokat baráti körben hosszú párkapcsolatokról, gödrökről vagy épp mély válságokról. Pedig ahogy Piczkó Katalin pszichiáter, tréner, coach, mentor is mondja, nem szobrok vagyunk, akik minden pillanatban ugyanúgy, ugyanazt szeretik és ugyanazt akarják.
Az egymás iránti nyitottságról, a változás elfogadásáról, az egymásra figyelésről és a másik személyiségének negatív kritikától mentes meg- és felismeréséről is beszélgettünk legújabb könyve, a Hófehérke társat választ – Játékos útikalauz az ismerkedéshez, párválasztáshoz, kapcsolatainkhoz apropóján.
Forbes.hu: Miért pont Hófehérke?
Piczkó Katalin: Nagyon hiszek abban, hogy a mesék tanítanak bennünket. Kitágítják a határainkat, a végtelen lehetőségek birodalmába érkezünk meg, elrugaszkodhatunk a hétköznapi valóságtól. Ott vannak a kollektív tudattalanban a mesék archaikus lényei, a gonosz mostoha és az ártatlan lány, aki vágyik a beteljesülésre a szerelemben.
Hófehérkéhez személyes kapcsolódásom is van, mert van édesanyámról egy képem, amelyen ő tizenhat évesen, Hófehérke-jelmezben látható. De nem csak ezért pendít meg bennem valamit ennek a mesealaknak a sorsa. Van egy lány, aki traumákból érkezik, elvesztette az édesanyját és van egy féltékeny, gonosz mostohája. Hiába változik a környezete, vele marad sebzettsége, bántalmazott gyerekkora. Mindez nálunk is megjelenik a kapcsolatainkban, a választásainkban.
Több mesealaknál találhatunk hasonló nehézségeket, például Hamupipőkénél, Csipkerózsikánál.
Viszont Hófehérkénél érdekes a közeg, ahova kerül. Az én mesémben a törpék szeretetteljes környezetet biztosítanak, ahol magára találhat. Engem ez érdekelt, hogy mi történik ott vele, hogyan tud beilleszkedni, ezzel foglalkozik a könyv.
Tíz éve kezdtem el írni, még kicsit máshogy. Akkor is a DISC-modell személyiségtípusai adták az alapot hét helyett négy törpével, de akkor még a meggyőzésről, a tárgyalástechnikáról szólt. Félretettem az íróasztalfiókba és most éreztem úgy, hogy újra elő kell vennem és leporolnom. Csak kicsit más szemszögből, a párkapcsolatok felől közelítve írtam meg.
Erre most nagyobb az igény?
Egyrészt az én életem alakult úgy, hogy a szervezetfejlesztés, az üzleti programok mellett egyre többet foglalkozom ezzel is. Nagyon sokszor látom a színházban is, a Szeretetkert előadásain a konfliktusok során pár- és családi kapcsolatokban, hogy milyen hasznos lenne ennek a DISC-rendszernek az ismerete. Ez a színekkel operáló, jól megfogható rendszer gyors belátást tud adni.
„Az élet nagy tanítómester, minden pofon egy esély arra, hogy egy kicsit elkezdjünk befelé figyelni.” Fotó: Sebestyén László / Forbes
Hogyan segít ez a párkapcsolatokban?
Gyakori tapasztalat, hogy amikor összekerül két ember, egészen addig jól megvannak, amíg döntéseket nem kell hozni. Más mintával rendelkeznek, mást hoznak az eredeti családból, más a működésmódjuk. Megjelenik egyfajta különbözőség, amire jön egy rossz, romboló kommunikációs mintázat. Ekkor már nemcsak az eredeti probléma van, a destruktív kommunikáció miatt még lejjebb kerülnek a konfliktusspirálban.
A DISC pedig egy jól megfogható rendszer, ami többek között abban is segít, hogy megértsem a másik működését. Hozhat egy aha-élményt, mert viszonylag gyorsan jöhet a felismerés.
Hogy igazából a másik nem rosszabb, nem bántani akar, csak máshogy gondolkodik, működik.
Igen, de ugyanakkor az sem jelent biztosítékot a jó kapcsolatra, ha mindketten ugyanolyan színűek. Hiszen ez csak egy rétege a problémáknak, nem csak ezen múlik. A rendszer abban segít, hogy megértsük, miből generálódhatnak a konfliktusok. De attól még nagyon is jól élhetünk együtt, sőt! Talán még jobban ki is egészítjük egymást.
A DISC-módszer
Népszerű viselkedés- és személyiségelemzési modell, amely segít megérteni az emberek kommunikációs és viselkedési stílusait. A módszert William Moulton Marston fejlesztette ki, és négy fő viselkedési típust különít el: Dominancia (D), Befolyásolás (I), Stabilitás (S) és Szabálykövetés (C). A típusokat gyakran színek szerint különböztetik meg, hogy könnyebben értelmezhetők legyenek:
Dominancia (Dominance) – Piros: Az ilyen típusú emberek célorientáltak, határozottak és eredményközpontúak. Gyakran vállalnak vezető szerepet, kihívásokkal teli helyzetekben is hatékonyak. Gyors döntéshozók, de hajlamosak lehetnek domináns vagy türelmetlen viselkedésre.
Befolyásolás (Influence) – Sárga: Az ebbe a kategóriába tartozó emberek energikusak, szociálisak és optimisták. Jól motiválnak másokat, szeretnek csapatban dolgozni, és erősek a kommunikációban. Hajlamosak azonban kerülni a konfliktusokat és figyelmen kívül hagyni a részleteket.
Stabilitás (Steadiness) – Zöld: Ezek az emberek megbízhatóak, türelmesek és támogatóak. Szeretik a kiszámíthatóságot és az együttműködést. Nehezen kezelik a hirtelen változásokat, és kerülik a konfrontációt.
Szabálykövetés (Conscientious) – Kék: Az ilyen típusúak precízek, elemzők és szabálykövetők. Szeretik a részleteket, és alaposan átgondolnak mindent, mielőtt döntenek. Hajlamosak lehetnek túlgondolni a dolgokat vagy túlzottan ragaszkodni a szabályokhoz.
A színek használata segít vizuálisan megkülönböztetni a típusokat, ami megkönnyíti az azonosítást és a megértést. A DISC-módszer alkalmazása különösen hasznos az önismeret, a csapatmunka és a vezetés területén, mivel segít az egyéni erősségek felismerésében és a hatékonyabb kommunikáció kialakításában. A profilalkotás egyszerű, gyakran kérdőív alapján történik, és az eredmények könnyen alkalmazhatók a mindennapi életben.
Szerinted mitől függ, hogy a különbözőségeinket válóokként éljük-e meg vagy úgy, hogy tanulunk belőlük, sőt kiegészítenek minket?
Virginia Satir családpárterapeuta úgy fogalmazott: „A hasonlóságaink alapján találkozunk, de a különbözőségekből tanulunk.” A kapcsolataink minőségét nagyban befolyásolja az is, milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal.
Ha valójában nem fogadom el magamat, akkor ezt kivetítem a világra, és sokkal jobban fog irritálni a másik különbözősége. Sőt, nagyon sokszor éppen az irritál, amivel magamban nem tudok szembenézni.
Mitől függ az, hogy ezt felismerem-e?
Ami igazán irritál bennünket, azzal nekünk van dolgunk. Ha indulatokat, vehemens, negatív érzéseket vált ki, akár szomorúságot, akár tehetetlenséget vagy dühödt indulatot, azzal szükséges foglalkozni. Az, hogy ezt képes vagyok-e kimondani, az meg azon múlik, hogy mennyire van bennem önreflexió. Mennyire vagyok képes felülről látni önmagamat, rálátni a saját működésemre és a kapcsolatra. Aki ezt nem teszi meg, ugyanazt az utat járja körbe-körbe, és kifelé hibáztat.
Ennek két véglete van, az egyik a projekció. Ebben, ha eltörök egy poharat, azt mondom, hogy te vagy a hibás, mert rossz helyre tetted. Azonnal hibáztatok, külső okot keresek, mutogatok. A másik véglet pedig a retroflexió, a visszahajlítás, amikor a másik eltöri a poharat és én azonnal azt mondom, hogy ne haragudj, rossz helyre tettem, legközelebb jobban fogok figyelni.
Az első helyzetben én oké vagyok és a másik nem oké, míg utóbbiban azt élem meg, hogy én nem vagyok oké, míg a másik oké. Azt tapasztalom, hogy utóbbiak hamarabb rátérnek arra az útra, hogy elkezdjenek kutakodni magukban.
A szenvedés elég jó motivátor.
De előfordul, hogy valaki egész életében megmarad ezekben a szerepekben. Vagy áldozatként, vagy üldözőként nem tanul.
Lehet valakit ösztönözni a tanulásra?
Az élet nagy tanítómester, minden pofon egy esély arra, hogy egy kicsit elkezdjünk befelé figyelni. De van, aki nem tud kilépni, ez is lehet egyfajta személyiségzavar. Mint a narcisztikus személyiségzavar, melynek jellemzője, hogy az illető nem tud kilépni abból, hogy mindig másokat okoljon.
Erről szó esik a könyvben is, leírod a nárcisztikus személyiségzavarral élő társnál vissza-visszatérő ciklusokat. Segíthet ez annak, aki ilyenben van? A felismerés elég? Vagy nem is tudja felismerni?
Függ attól, ő maga hol tart ebben a folyamatban. Függ a sémáinktól, a sorskönyvünktől. Vakfoltot jelenthet a bántalmazottság. Ha a közegben, amelyben felnőttünk, rendszeresen jelen volt a verbális bántalmazás, akkor az válik természetessé. És így észre se veszem, hogy a másik belépett a határaimba, hiszen én azt már megszoktam gyerekkoromban.
Nemrég pont ott ült valaki abban a fotelben, ahol te, amikor azt mondta, hogy „hát igen, kaptam két pofont, de megérdemeltem”. Egy felnőtt ember! Ő például még nem tart ott, hogy ébredezni kezdjen attól, hogy elolvassa a könyvben a leírást.
A változtatás első lépése a felismerés, a belátás, beláttatás. Ez pedig sokszor éppen az önreflexió támogatásával kezdődik.
Ez is nagyon jellemző, hogy valaki látja a red flageket, de a szőnyeg alá söpri őket, bagatellizálja. Van egy ilyen fogalom a pszichológiában – és ezt most nem empátia nélkül mondom –, hogy szenvedésnyomás. Ahhoz, hogy változtassunk, ahhoz le kell menni néha a gödör aljára.
Mit kell a környezetnek ilyenkor tennie?
Nagyon érdekes, hogy például a direkt tanács nem működik. Ha azt mondom, hogy „figyelj, neked ki kéne lépni ebből a kapcsolatból”, akkor kialakulhat ezzel kapcsolatban egy ellenállás. Szerintem a legjobb, ha a segíteni akaró barát, rokon a saját érzéseiről beszél. Hogy én mit éreztem ezzel kapcsolatban, nekem mi volt a benyomásom amiatt a konkrét viselkedés miatt, amit láttam. Óvatosan kell tükröt tartani.
Vagy kérdésekkel, mint ahogy a kisegér (Hófehérke segítője a könyvben) is nagyon sokat kérdez. Erővel nem lehet felnyitni valakinek a szemét és megváltoztatni.
Mit tapasztalsz a munkád során? Tükrözi a – közhellyel élve – felgyorsult létezést a párválasztás és a párkapcsolatok minősége?
Szerintem van különbség a generációk között. A fiatalokra jellemzőbb, hogy azonnal kilépnek, azonnal váltanak. Bár az is kérdés, meddig fiatal valaki. Meghirdettünk egy képzést azzal a címmel, hogy „Red flagek az ismerkedésben”. És legnagyobb meglepetésemre nem húszévesek jöttek, hanem 40-50 évesek, akik már megéltek sok mindent, csalódtak, de elindultak az önfejlesztés útján és ismerkedni akarnak. Azt látom, hogy kitolódott az a kor, amelyikre még jellemző a gyorsabb váltás.
Figyelnek az emberek egymásra? A kelleténél többször vagyok részese olyan beszélgetésnek, ahol valaki egy felületet akar, ahol mesélhet magáról.
Sokat hallom ezt, hogy két ember találkozik, és az egyik órákon át beszél magáról és nem kérdez a másikról semmit. Sokszor annyira kifelé teszünk mindent, hogy közben elfelejtünk befelé vagy a másikra figyelni. De ugyanez megtörténhet kapcsolatban is. Ha az elején két ember között kialakul egy mélyebb kapcsolódás, nagyon nehéz megőrizni. Könnyen projektszervező teammé válhatnak: ki hozza el a gyerekeket, ki mit vegyen, mi legyen a vacsora, mit vásároljunk a boltban.
A rutinszerűségben, a feladatorientációval, a különböző szerepeinknek való megfeleléssel a hétköznapok forgatagában észrevétlenül eltűnhetnek a mélyebb beszélgetések, a valódi kapcsolódás.
“Pillanatról pillanatra tud változni bennem, mennyire érzem közel vagy távol a másikat.” Fotó: Sebestyén László
Meg lehet tanítani embereknek, a társadalomnak, hogy egyszerűen figyeljenek oda jobban a másikra?
Nagyon nehéz, mert ennek annyira ellene dolgozik a média. A rengeteg reality abszolút nem arról szól, hogyan forduljunk értő figyelemmel a másik felé. Nagy misszióm, hogy segítsek ebben. A Szeretetkert előadásokkal is ez a cél. Hiszek abban, hogy ha a szituációkba ágyazva megmutatjuk a reakciókat és a viselkedésmintákat, akkor valaki kívülről látja magát: „Úristen, én is ezt csinálom!” Ez a fajta fölébredés, ez a fajta megvilágosodás a változás kezdete lehet, az első lépcső. Aztán támpontot adunk arra, hogyan lehet egy másfajta kommunikáció révén átalakítani a helyzetet.
Nehéz kilépni a megszokott kommunikációból?
Azt látom sokszor, hogy olyan, mintha a másikat és magamat is egy szobornak tekinteném. És két véglet van: a szeret és a nem szeret. Pedig ez egy folyamatosan alakuló, képlékeny dolog.
Az, hogy szeretve vagyok vagy nem vagyok szeretve, függ az én reakcióimtól. Függ attól, hogy befogadom a másikat, fölemelem, elismerem, szárnyakat adok neki, vagy pedig lehúzom. És utána én vagyok megsértődve, hogy nem szeret.
Nem két szobor, két konstans, állandó személyiség beszél egymással, vagy él együtt. Pillanatról pillanatra tud változni bennem, mennyire érzem közel vagy távol a másikat. Közben függ a másik reakcióitól, de a másik reakciója meg függ a saját reakciómtól. Egy folyamatosan változó tér, amiben vagyunk és amin folyamatosan lehet dolgozni. Az énünk, a saját én-élményünk, amilyennek megéljük magunkat, minden pillanatban születik, alakul, ahogy a bennünk élő másik is.
The post Piczkó Katalin: Sokszor éppen az irritál, amivel magamban nem tudok szembenézni appeared first on Forbes.hu.
