Mielőtt elindultunk volna hozzád, Nagy József kollégámnak elmeséltem, hova megyek, kivel készítek interjút. „Hú! Gyermekkorom ikonja!” – kiáltott fel. „Az osztályban bárki bármi jót csinált, ezt mondtuk egymásnak: Bravó, Szanyi Andor, három fehér lámpás gyakorlat!”
Na. Jó. De nem voltam én ikon. Ha nem vagyok tökös, még világbajnok se lettem volna 1985-ben.
Hogyhogy?
Édesapám ’85 augusztusában halt meg. Az első hetében. Az utolsó hetében meg jött a világbajnokság. Svédországban, Södertäljében.
Ahol szakításban, lökésben és összetettben is aranyérmes lettél.
Az. Megkérdezte Orvos Bandi bácsi (a súlyemelő-válogatott szövetségi kapitánya 1985-ig – a szerk.), az Öreg, „Mi legyen, Andor, indulsz?” Nem válaszoltam egyből. „Tudod mit, ne is indulj inkább.” Na, ez azért kihozta belőlem a feleletet: „Bandi bá’! Hát most ez így esett. Ha betesz az utazók közé, megyek.” Így kezdődött.
Aztán úgy nyertem meg a világbajnokságot, hogy annyira összekülönböztem az Öreggel, ki sem jött velem a pódiumra, amikor elkezdtem a szakítást.
Az hogy lehet?
Szakításban 180 kilót akart kezdőfogásnak. Én meg feltetettem 185 kilóra. „Szó se lehet róla, ki fogsz esni!” – felelte. Pedig ismerte ő is az ellenfeleimet. Ha azt kiszakítom, lehetek összetett világbajnok, ha nem, maximum negyedik. Oszt felmentem nélküle, feltetettem 185-re, és kiszakítottam. Meg is nyertem a fogást. De még ekkor se jött oda hozzám gratulálni. Na, a lökésre valahogy lehiggadt. Megint jött. Aszongya, „Kezd a lökést 220-on!” Miközben minden fontos ellenfelem 222,5-en kezdett. De, hát bazmeg, testsúllyal könnyebb voltam mindegyiknél! A román Nicu Vladnál és a szovjet Pavel Kuznyecovnál is! Hát mi értelme lett volna alattuk kezdeni? Itt a lehetőség, elég annyit csinálnom, mint ők, és azzal meg tudom végre verni mindkettőt! Láttam, Bandi bácsi megint tiszta ideg, de nem érdekelt. „Megnyertem a világbajnokságot szakításban. Most lökésben is van esélyem” – mondtam neki, és feltetettem 222,5-re. Oszt elrontottam az első fogást. De Vlad is és Kuznyecov is. A román visszajött ismételni. Odaszóltam Ambrus Lacinak – ő volt a keretedző, aztán a következő évtől már a szövetségi kapitány lett, vele mindig jobban megértettem magam: „Az enyémet tegyétek fel 230-ra.” „Te tiszta hülye vagy, bazmeg” – mondta, de feltetette. Kimentem, mellre vettem, oszt kicsattintottam a fejem fölé azt a 230-at. 415 kiló, új országos csúcs! Halt meg mindenki a gyönyörtől. Á, de ezeket a szép dolgokat, a csúcsokat, a sikereket elfelejtették. Mit elfelejtették! Mindenhonnan kitörölték a nevemet, az eredményeimet.
De te nem felejtesz.
Nem. Éjjel gyakran még mindig sírva ébredek. Hallod! Amikor ezután év végén Mizsér Attila lett az 1985-ös Év sportolója, megsúgták az újságírók, azért ő nyert, és nem én, mert úgy lett öttusa-világbajnok, hogy futás közben leesett a lábáról a cipő. Hát nem tudja bekötni a cipőjét?
Lehet innen is nézni.
Figyelj! Elismertem Mizsért. Az öttusázókat pláne. Hónapokat töltöttünk együtt Tatán. Mindig néztem Martinek Jancsit, meg a nagy, magas Fábián Lacit. Mit melóztak! Lovagoltak, futottak, úsztak, vívtak, lőttek. Nálunk csak a súly van. Ki kell menni, azt vagy felemeled, vagy nem. Ezen nincs mit magyarázni. Ettől fáj nagyon, hogy csak második helyezettnek hoztak ki.
Mi fáj benne?
Na jó, nem fáj. Csak bennem van a tüske. Akkor is sokan kérdezték: „Hogyhogy nem te nyertél, Andor?” Még az újságírók közül is többen jelezték, hogy nem értik a végeredményt, mert rám szavaztak. Mizsér egyéniben és csapatban is világbajnok lett. De én szakítást is nyertem, lökést is nyertem, meg összetettet is nyertem. A három meg több, mint a kettő.
Ha nem fáj, csak tüske, miért sírsz álmodban?
Mert annyira sokat csalódtam, hogy borzasztó. Olyan emberekben, akikről azt hittem, a barátaim. Akik mellettem álltak régen. Akik nem úgy kezeltek, ahogy kellett volna. Akik Szöul előtt nyalták a seggemet, ma meg azt sem tudják, ki vagyok.
Hogy kellett volna kezeljenek?
Figyelj. A doppingbotrányról nem akarok beszélni. Soha nem beszéltem. Soha nem árultam el senkit. Most sem fogok. Oszt mégis szarban hagytak. Pedig akadt, aki könyvet akart írni belőle, és a mesémért ötmillió forintot kínált. Tudod, mekkora pénz volt az akkoriban?
Adrián Zoltán / 24.hu
Miért rágod magad a múlton, amin már nem tudsz változtatni?
Igaz. Aki sokáig visszafelé tekintget, az előbb-utóbb belebetegszik. Bele is betegedtem. A sírból hozott vissza dr. Vass László főorvos és a feleségem. Ők mentettek meg engem, amikor műteni kellett epével. Igazából a sportolótársaim hiányoznak csak. A Bökfi Jani, Jacsó Józsi, Barsi Laci. Sorolhatnám. A telefonszámuk sincs meg.
Mindannyian a ’80-as évek, a valaha volt legerősebb magyar súlyemelő-válogatottjának a tagjai.
A büdös életbe soha nem lesz még egy olyan válogatott. ’88-ban – ezt se tudja senki, mert nem csináltak ebből reklámot – Cardiffban volt az Európa-bajnokság. 185 kilón kezdtem akkor is szakítani. A kezdőfogásommal Európa-bajnok lettem. Lökésben 235 kilón kezdtem, megcsináltam elsőre, azzal harmadik lettem. Nem akarták elhinni. Azt mondták, hogy ez nem létezik.
A 420 kg összetettben nem semmi. De az egyéni csúcsod még ennél is több.
422,5. Egy évvel korábban, az Európa-bajnokságon mindenkit letaroltam. Reimsben 190 kilót szakítottam. Vlad 195-öt. De én 232,5-et löktem, ő meg csak 227,5-et. Könnyebb testsúllyal nyertem előtte az összetettet. A szovjet Kuznyecov meg csak a hátunkat nézte 410-el.
Ismerve a jelenkor magyar súlyemelő eredményeit, ezek elképesztő számok.
Figyelj! Beszélhetünk ezekről a dolgokról, csak semmi értelme. Az a baj, hogy az emberek ma már más sportokat szeretnek, másról beszélgetnek.
„Az ember sose felejtse el, honnan jött”
Mitől lettél ilyen erős?
Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám meg a gáton melózott. Ott a fasoron túl. Látod? Az már a Tisza ott. Azt kellett takarítania. Ezer méter gátért feleltünk. Kemény, régi vágású parasztember volt. Mire a feje felé ért a nap, ő már kész is volt aznapra, oszt lefeküdt aludni.
Hogyhogy?
Hajnal kettőkor ment dolgozni. A nagyapámmal együtt. Mert ő is azt csinálta. Mink meg a tesómmal gyűjtöttünk, kaszáltunk, kapáltunk. 13 éves koromban első kaszás voltam! Azt mondta apám: „Figyelj, fiam! Ha utolérlek, levágom a sarkadat!” Úgy mentem, mint a repülőegér. Aztán megforgattuk a szénát. Miután jól kiszáradt, bekötöttük a lovat, kimentünk érte, hazahoztuk, becipeltük az udvarra. Kellett a teheneknek.
Kaszáláson kívül milyen feladatod volt még a gyerekkorodban?
Tudod mi az, hogy kukoricát fialni?
Panelgyerek vagyok.
Amikor a kukorica kinő, nő mellé másik kettő, három. De az már nem odavaló, mert a rendeset elnyomja. Ezért azt le kell szedni. Összerakod egy csomagba, majd ki kell hozzad a sor végére. Azt mondta az apám, „Ne ijedjetek meg gyerekek. Csak öt sor van.” „Hol a vége?” – kérdeztük, mert alulról nem láttuk. A vállára tett. „Látod azt a fasort? Ott – és valahova a messzeségbe mutatott a másik kezével. Vagy két kilométer lehetett. Azt hittem, elájulok a cipekedésben.
Egy csomag mennyit nyomott?
Nem olyan sokat. De 6–8 évesen? Van egy öcsém, meg volt egy bátyám. Nekünk nem volt visszakozz. Csinálni kellett és kész. Az ember sose felejtse el, honnan jött.
Ezek szerint földművelésből éltetek?
De csak béreltből.
Adrián Zoltán / 24.hu
Hány hektárból?
Két hold. Az az öt sor kicsit keskeny hold. Mégis úgy hívták. Volt nekünk lucernaföldünk is. Amikor összeszedted boglyába a lucernát, jött a nagy gazdag ember, és beleszurkált egy gallyat. Ezzel jelezte melyik az övé. Úgy hívták ezt, hogy harmados meg ötödös. Véletlenül mindig a legnagyobb boglyába szúrta bele a gallyat, fene a pofáját.
Állatokat is tartottatok?
Négy tehén, két ló mindig volt és persze baromfik. Amióta a feleségemmel vagyok, újra van liba, csirke.
Fejned is kellett?
Naná. Reggel megfejtük anyuval a tehenet, elvittem a csarnokba a tejet, utána mehettem iskolába. Megesett, úgy elaludtam, hogy kiestem a padból.
Ezek szerint az élet hozzászoktatott a melóhoz.
Aki gyerekkorában hozzászokott, az egy életen át hozzá van szokva. 60 éves vagyok. Most a BMW-gyárban dolgozom. A tetején szereljük a hűtőrendszert. Két jó barátom vitt be. Azt mondták a főnöknek,
Andor bácsi mellett a húszéves melósok be fognak szarni. Amíg ezek kettőt pislognak, már rég megcsinál mindent.
Az iskola hogy ment?
Kitűnő tanuló voltam.
Itt, a helyi iskolában?
Aztán a középsuliban bent, Tiszaújvárosban is. Mert ez itt falu. Itt szar sincsen. A géplakatos-gépszerelő szakmát már ott tanultam. Bár, ha nincs Csoltai Lajos bácsi, a tesitanárom, nem végzem el az iskolát.
Ezek szerint balhés gyerek hírében álltál?
Egyszer fent ültem az ablakpárkányon. Aznap már harmadjára vittek az igazgatóhoz. „Ki fogom magát rúgni, nem érti?” „Nem érdekel. Holnap megyek versenyre. Kívánjon inkább jó utat!” – válaszoltam. Lajos bácsi azonnal elkapott: „Andor, oké, most jó ez a súlyemelés, megy, meg minden, de mi lesz később? Bírd már ki ezt a két-három hetet a szakmunkásvizsga előtt, és lesz egy tisztességes szakmád.” De később is kísért a baj. Aki nem úgy szólt nekem, az ült rögtön a földön. Nem akarom már azt az életet, amikor este bezárnak a cellába, reggel meg kiengednek.
Volt ilyen is?
Mindig megtaláltak.
Miért pont téged?
Mert én voltam a súlyemelő. A legerősebb. A világbajnok. Tiszaújvárosban mindenki engem talált meg. Volt, aki meg is próbálta. Utána meg én kaptam két évet. Felfüggesztettet. A rendőrkapitány így ült velem szemben, mint most te. „Figyelj, Andor! Nem tudok mit csinálni veled, bazmeg. Már annyi balhéd van, be kell zárjalak.” „Nem én kezdtem, nem vagyok hibás” – feleltem. „Persze, hogy nem. De ettől ez még önbíráskodás. Legközelebb menj az első telefonfülkéhez, hívjál rendőrt, az elintézi.” No, de mire hívni akartam, a csávó már ült.
„A parasztgyerek repülővel utazik Madridba, majd onnan Kubába”
Mikor találkoztál először a súlyemeléssel?
Miután bekerültem a szakmunkásképzőbe. Az egyik új osztálytársam súlyt emelt. Azt mondja nekem, „Nem nézed meg, milyen egy edzés? Gyere már, kísérj el egyszer!” Akar a fene, gondoltam. De nyaggatott, úgyhogy egyszer mégis elmentem. LMTK-nak hívták a klubot.
Megfogtam a súlyt, oszt elsőre többet emeltem, mint azok, akik évek óta gyakoroltak. Ott hüledezett a haverom, hogy ilyet még nem látott, milyen borzasztó erős gyerek vagyok. Sose felejtem, 45 kilót simán kinyomtam.
Állva vagy fekve?
Állva. Kivettem az állványból és kinyomtam. Az edzőnek is elkerekedett a szeme. „Nem akarsz komolyabban foglalkozni a súlyemeléssel?” – kérdezte. Agyaltam. Eleinte nem vettem annyira komolyan a dolgot. Mert, amikor maradtam, este csak a félhetes busszal tudtam hazamenni. Olyan voltam, mint a népmese. Hol voltam, hol nem. Pár hónap után megint azt mondja edzőm, a Zöldi Misi: „Nem akarod kicsit komolyabban venni ezt a sportot? Van benned fantázia.” De továbbra is hol akartam, hol nem. Egyszer csak megint szólt: „Menned kellene a Népstadionba, a válogatott edzőtáborba.” A 15 évem alatt még sosem jártam Tiszaújvároson kívül máshol. Mi baj lehet belőle? – gondoltam. Az edzőm vitt kocsival. Két év után, 16 évesen már a felnőtt válogatottal utaztam Kubába.
Ne rohanjunk ennyire. Milyen élmények értek Budapesten?
Ózdról, Szombathelyről, az országból mindenhonnan jöttek srácok. Vagy húszan, harmincan. Senkit sem ismertem. Fazekas Endrének hívták az edzőt. Bemutatkozott, és elmagyarázta, hogy szeretné megnézni, ki mit tud. Hát persze, engem, aki életében először hagyta el a falut, nem nagyon érdekelt. De pár nap múlva aszongya nekem: „Figyeljen már ide, Andor! Beszéljünk egy kicsit komolyabban.” „Beszéljünk Endre bá’. Mi a probléma?” „Úgy gondolom, hogy kiviszünk téged a 18 éven aluliak világbajnokságára Kubába.” Akadt egy sztár köztünk. Egy békéscsabai gyerek. Úgyhogy azt még hozzátette: „Ha a következő versenyen megvered a Marton Lajost, téged viszünk Kubába.”
Akkor mennyit emeltél éppen?
Kubában végül 132-t szakítottam, meg 165 kilót löktem.
Akkor az az első emelés, az állva kinyomott 45 kiló tényleg olyan lehetett neked, mint másnak a seprűnyél.
Az hát. A tábor végén itthon meséltem az edzőmnek, miféle célokat állított föl nekem Fazekas. Azt hittem, hogy örömében kiugrik a gatyából, és elkezd lelkendezni, támogatni. Erre azt mondja: „Fel van dobva a labda. Ha menni akarsz Kubába, akkor csináld komolyan bazmeg. Vagy megvered, vagy itthon kushadsz” – oszt hátat fordított, ment tovább edzést tartani a többieknek. Onnan kezdve minden nap hajnali fél ötkor keltem. Megcsináltam, amit kellett a ház körül, aztán baktattam ki a 2,5 kilométerre lévő buszmegállóhoz. Tiszaújvárosban kettőig iskola, utána mentünk ezzel a sráccal edzésre, este a félhetes busszal meg haza. Meg is vertem a békéscsabait.
Adrián Zoltán / 24.hu
Milyen élményt jelentett Kuba?
Fúú! Az nagyon komoly volt. Hallod! Maximum a tiszaújvárosi buszon ültem addig. Erre a parasztgyerek repülővel utazik Madridba, majd onnan kilenc órát Kubába. Az indulás előtt már két napja nem ettem, nem ittam, mert a 75 kilóba neveztek. Fogynom kellett. Erre elém teszi a stewardess a kaját, én meg csak néztem irigykedve a többieket, ahogy falnak. Ambrus Laci – ő volt akkor a junior kapitány – megszánt: „A salátalevelet nyomd be nyugodtan.” Nekem meg már korábban szöget ütött a fejembe, hogy vajon miért van az, hogy a csapattársaim mindent eltüntettek a tányérról, csak a salátát hagyták meg. De tudod, amikor két napja koplalsz, az üres tálcát is lenyelnéd. Lenyúltam érte, és betömtem a szájamba. „Na milyen volt?” – kérdezte. „Annyira nem ízlett.” „Eszel még egyet?” – és nyújtja a sajátját is. „Csak előtte csomagold ki!” Kihajtogattam a salátalevelet, erre ott guggolt benne egy birkaszem, vagy mi. „Tele van fehérjével! Nyugodtan edd meg” – mondta röhögve.
A fogyás mindig probléma. Neked hogy ment?
Miután leszálltunk, maradt rajtam egy kiló. Ezért beöltöztettek anorákba, és körbe-körbe futtattak a szálloda körül. De 40 fok volt, bazmeg! Néztek a helyiek, hogy hülye ez a gyerek?
Amikor átázott már rajtam a dzseki, felállítottak a mérlegre. Csak 40 deka ment le. Megint visszaöltöztem, megint szaladtam körbe. Amikor már elájuldoztam, leültettek és adtak két citromot, hogy azt nyalogassam.
Az mire jó?
Köpködnöd kell tőle. Hogy még az utolsó csepp nyál is kimenjen belőled. A lényeg, kettő órával a verseny előtt ott álltunk csupaszon a mérlegnél, és sikerült hoznom a súlyomat. Pavel Kuznyecovval ott találkoztam életemben először (1988, Szöul 100 kg-os olimpiai bajnoka – a szerk.). Tudod, akivel utána éveken át kerülgettük egymást a pódiumon. Nyakához tette a mutatóujját és elhúzta előtte: „Nektek annyi” – ezt mutatta. Na, így versenyezzél ezek után. Majd belehaltam, de azzal a 132-vel és 165-tel a 75 kilósok között ezüstérmes lettem. Ezek után láttam valamit Kubából. Csak tátottam a szám. Életemben nem ettem még banánt. Erre a kerítésen átnyúltak a pálmák, mi meg csak szedtük.
Mikor lettél felnőtt válogatott?
Talán 1982-ben kerültem be a bő keretbe. Az Öreg onnan jelölte ki az Eb- és a vb-indulókat.
A súlyemelés nem fekete-fehér? Nem csak felmész a pódiumra a válogató versenyeken, és, aki többet emel fel a feje fölé, az a jobb, az utazik? Nem így dőlt el?
Neeem. Hatalmi szóval. Az Öregnél a fővárosiak mindig előnyt élveztek. Engem például nem indított a ’82-es ifi-Eb-n. Akit kivitt, ezüstérmes lett, miközben tíz kilóval többet tudtam nála edzésen. „Jön majd a világbajnokság. Arra kell az erőd. Ott szerepeljél jól” – mondta. Szóval voltak ilyen dolgok. Sok. Sokkal többször tudtam volna nyerni, ha beneveztek volna.
Miért érte a vidékieket ekkora hátrány?
Miért, miért?! Mert a válogatott keretben a tíz főből hatan leninvárosiak, azaz tiszaújvárosiak voltunk. Az Öregnek ez piszkosul nem tetszett. A Hlavati Bandi például a Honvédban emelt. Így lett a lábatlani srácból fővárosi. A 100 kilósok között évekig őt tolták. Nem mondom, ifiként jó súlyemelő volt, de felnőttben… Ne érts félre, nem nagyképűségből mondom, de amikor elkezdtem a versenyt, már rég a zuhany alatt állt. Az Öregnél ez egyszerűen ment. A versenyek előtt csak behívott minket a tatai edzőtábor tévészobájába, oszt elmondta, hogy ki utazik, ki marad. Függetlenül attól, hogy ki mennyit emelt. Egyszer megkérdezte tőlem a csapathirdetés előtt: „Nem vagy ideges?” „Már miért lennék” – feleltem. „És, ha nem teszlek be az utazó keretbe?” „Az a maga dolga.”
Andor, bazmeg! Értsd meg, rosszul fest, ha Pestről nincsen válogatott
– mondta egyszer magyarázatként. 1984 után már nem nagyon variálhatott. A különböző súlycsoportokban velem együtt már csak hatan maradtunk éremre, pontszerzésre esélyesek. Barsi Laci, Bökfi Jani, Buda Attila, Messzi Pista és a Jacsó Józsi (Messzi 82,5 kilóban, míg Jacsó a 110 kilósok közt lett ezüstérmes ugyanazon az 1988-as szöuli olimpián, ahol Szanyi Andor lebukott – a szerk.). Az Öreg mindig azt mondta, hogy a másik négy csak töltelék. Hogy meglegyünk tízen. Mert világversenyen annyian indulhattak egy nemzetből.
Mikortól versenyeztél 100 kilóban?
Amikor 90 kilóból felraktak. Tudod, miért kellett felmennem? Mert Baczakó Péter – óriási súlyemelő volt, nagyon szerettem és tiszteltem is egyébként – 90 kilóban versenyzett, és nem akarták, hogy megverjem. Évekig kullogtam mögötte is. A moszkvai olimpián 377,5 kilóval (170+207,5 kg – a szerk.) nyert aranyat a 90 kilósok között. De, amikor Kairóban 19 évesen megnyertem a junior világbajnokságot, már én is 167 kilót szakítottam, és 210-et löktem, mégsem jutottam szóhoz mögötte. Aztán egyszer egy súlycsoportban indultunk a Pannónia Kupán. Ha jól emlékszem 84-ben. Az Öreg már előtte nyaggatott: „Tudod, olimpiai bajnok.” „Engem nem érdekel. Én is emelek, ő is, oszt nyerjen a jobbik.” Országos csúcsot szakítottam, 173 kilót, és 213-at löktem. Baczakó is kijött 213-ra, és amikor beleült, eltört a térde. Ordított szegény a fájdalomtól, úgy hoztuk le a dobogóról. Jött az öreg. „Ezt akartad?” – üvöltötte nekem. Nem értettem, miért az én hibám a sérülése? Na, ezek után behívott a szobájába, és azt mondta: „Innen kezdve 100 kilóban indulsz.” De legalább 93 kilósan nem kellett többet fogyasztanom.
Adrián Zoltán / 24.hu
Aki 102–104 kilóról fogy bele a kategóriába, az nem jóval erősebb, mint az, aki 93-ról próbál beleerősödni?
Dehogynem. Sokkal erősebb. Mégis elég erősnek bizonyultam. És meg se tudom cáfolni az Öreg döntését, mert a következő évben, ’85-ben ugye világbajnok lettem 100 kilóban. Megvertem Vladot, Kuznyecovot. „Na, látod, ez a te súlycsoportod!” – örvendezett utána. Egy faszt volt az enyém. De, hát Baczakó Péter pesti volt, olimpiai bajnok volt, és még versenyzett. Maradtam 100-ban.
Ezek szerint éveken át hendikeppel versenyeztél?
Valahogy így. Vlad mindig fogyott. Kuznyecov mindig fogyott. Én egy idő után már alulról súroltam a 100-at, így volt ez akkor is, amikor 1987-ben, Reimsben életem legjobb eredményével megnyertem az Európa-bajnokságot (szakítás 190 kg, ezüstérem, lökés 232,5 kg és összetett 422,5 kg, aranyérem – a szerk).
Pedig nem tartoztál az olyan óriások közé, mint például a szovjet Jurij Zaharevics, aki 1988-ban Szöulban 455 kilóval nyert összetettben a 110 kilósok között.
Az olimpián ráindítottak két embert. 210 kilót szakított és 245-öt lökött. Mindig azt mondtam, hogy csodák vannak, de ekkorák nincsenek, mint ez a Zaharevics. Akkoriban jöttek onnan ilyenek. Ólomsúlyban Anatolij Piszarenko vagy előtte Anatolij Alekszejev. A disznósúlyúak. Így hívtuk a +110 kilósokat. Amikor Alekszejev előttem ment be a liftbe, a liftajtót nem láttam tőle. Én nem szoktam elájulni emberektől. Vagy 80 világrekordot állított fel. 256 kilót lökött. Katona volt. Ezredes. Nem nagyon kellett felemelje a hangját, ha azt akarta, menj odébb. Hozzájuk képest én törpe voltam. 178 centi. Fénykoromban. Mára összementem.
„Soha nem pisiltem bele abba az üvegbe”
Először 1984-ben mehettél volna olimpiára. Hogy élted meg a bojkottot?
Hát, hogy? Én lettem volna az olimpiai bajnok, ha indulunk. Adtak nekünk mindent. Melegítőt, cipőt, formaruhát, mindent. Csakhogy azt mondták, hogy nyista. „Gyerekek, ne haragudjatok már, de ti nem mentek sehova se.”
A nagy ellenfeled, a román Nicu Vlad ott lehetett Los Angelesben, és mindent megnyert.
Hagyjad mán! 392,5 kilóval. Miközben Várnában, a Barátság-versenyen négyszázat csináltam.
A következő olimpiád az 1988-as, a szöuli. Valamit beszéljünk azért arról!
Na látod! A feleségemnek azt mondtam, amikor ezt a témát felhozod, már mehettek is haza. Tudtam, hogy előbb-utóbb mégis ide fogunk kilyukadni. A doppingra.
Mert amiatt nem végződhetett happy enddel a sportkarriered.
De mit mondjak erről? Nem tudok többet, mint az elején. Azok az emberek, akik nyalták a seggemet, utána szóba se álltak velem.
(A libák őrült gágogásba kezdenek, mintha csak hozzá akarnának szólni ehhez a történethez, de Andor egy félfordulattal és egy mélyről jövő „Indultok vissza!” mordulással elhallgattatja őket.)
Így hallgatnak rád?
Muszáj nekik. A kocsihoz nem mehetnek. (Mutat a kert elején álló Mercedesre). Na, de, figyelj csak ide! Amiért eljöttél hozzám, annyit elmondok neked: soha nem pisiltem bele abba az üvegbe.
Melyikbe?
Abba, amit Szöulban a verseny után megvizsgáltak. Amivel lebuktam. Soha nem pisiltem bele. Egy másik magyar súlyemelőé volt a vizelet. Vagy ő nem volt tiszta, vagy utána került bele a doppingszer. Persze. Én buktam le, de mégsem én. Ezt nyugodtan leírhatod.
„Van egy jó hírem és egy rossz. Kristálytiszta lett a vizeleted, semmi tiltottat nem találtak benne. Viszont gratulálok, terhes a feleséged!” – a városi legenda szerint akadt olyan súlyemelő, aki így bukott meg egy másik doppingvizsgálaton. 1988-ban mi történt valójában?
Miután Kálmán, a Csengeri lebukott – emlékszel rá?
Hogyne. „Kami, akitől a rendszer két olimpiát lopott el, majd utcára tette” címmel írtam róla portrét. Aki a „Becsaptuk a világot” címmel 1989 -ben kiadott könyvben írta meg a saját verzióját a Szöulban történtekről, az „öntésről”, illetve arról, akkoriban hogyan működött a sportág és annak vezetése Magyarországon.
Figyelj! Így ültek velem szemben a nagy emberek.
Kik?
Egy a súlyemelésből, egy kívülről. De nem a nevük a lényeg. Hanem az, hogy arról győzködtek, lépjek vissza. Néztem rájuk. „Én? Hát, ne haragudjatok, biztos nem lépek vissza”. Azt kérdik, „Hogyhogy?” „Négy évig készültem erre az olimpiára. Pont most lépjek vissza, amikor esélyem van nyerni? Olimpiai bajnoknak lenni?” Mert abban az évben Cardiffban szakításban én nyertem az Európa-bajnokságot.
Baj lesz, ha elindulsz
– felelték erre. És baj is lett. Volt, aki úgy versenyzett, hogy negyedik legyen, hogy ne kelljen pisilnie, mert csak az érmeseket vitték doppingra. Más meg, aki érmet nyert, furcsa módon nem bukott le. Azért is döbbentett meg, hogy én igen, mert az olimpiai faluban a doktorunk minden nap ellenőrzött mindenkit a csapatból, másnap reggel meg kiírta a falra, kinek oké, kinek nem a vizelete. Az enyém se előtte, se két nappal a verseny után nem volt ott a veszélyeztetettek közt. Miután elindultunk haza, és Svájcban leszálltunk, akkor ért utol a hír, hogy pozitív lett a mintám. „Menj vissza másik vizsgálatra” – javasolták. De, hát, még kommunizmus volt. Hol volt nekem valutám? Annyi pénzem sem volt, hogy gyalog hazaérjek Svájcból. Nem is értettem az egészet. Mert egyet tudtam, nem az én vizeletem volt abban a pohárban. Miután itthon leszálltunk, az államtitkár és a helyettese már azt kérte, hogy fogjam be a számat, és akkor mindent meg fogok kapni. Hát befogtam. És pont annyit kaptam, amennyit te. Semennyit.
Az olimpia után két évre eltiltottak. Mit csináltál ezalatt?
Csak versenyen nem indulhattam. Úgyhogy edzettem. De folyton megkérdőjeleztek.
Adrián Zoltán / 24.hu
Az mit jelent?
„Lejárt az ideje” – ilyeneket írtak. Aztán’89-ben, az ob előtt azt kérdi az edzőm: „Nem indulsz el?”
Hogy indulhattál el ’89-ben, amikor ’88 után két évre tiltottak el?
Mert egy év után felszabadítottak. Mint egy rabszolgát. Tudod, miért tértem vissza? Azért, mert meg akartam mutatni ezeknek a patkányoknak, hogy úriember vagyok. El is mentem Debrecenbe. Valami fingeredményt csináltam, de már a kezdő fogásaimmal mindent megnyertem.
1990-ben és 1992-ben is az Év súlyemelőjének választottak. A barcelonai olimpia évében 392,5 kilóval lettél összetett harmadik a hazai rendezésű, szekszárdi Európa-bajnokságon.
Jó! Világbajnokságot már nem tudtam nyerni. 422,5-öt sem tudtam soha. De elég jól ment akkoriban. ’91–92-ben még érmeket hoztam az Európa-bajnokságról. Tisztán!
1992-ben Barcelonában újra indultál az olimpián. Az miért nem sikerült?
Leszakadt a hátizmom. Itt ez (felhúzza az ingét és mutatja – a szerk.) lecsúszott a seggemig.
Verseny közben?
A lökés melegítése közben. Szakítás után még nem is tudom, harmadik vagy negyedik helyen álltam 175 kilóval. Azt éreztem, van esélyem, mert mindig is jobb lökő voltam inkább. Amikor hallottam a hatalmas pattanást a fejemben, szóltam László Imre doktornak, hogy nézze már meg, mi történt, mert menni sem bírtam. Azt mondta, hagyjam a fenébe, felejtsem el ezt az olimpiát is. De leszartam. Kimentem lökni. A 215-öt felvettem háromszor. De egyszer sem bírtam megtartani. Utána azzal biztattak, hogy majd a biztosító fizet. Tudod mennyit fizetett? Mint neked.
Mára elég nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista blokkban, így Magyarországon is jó néhány sportágban a sportvezetés legfelső szintjén is ismert, központilag ellenőrzött „sportorvoslás” – nevezzük így – zajlott. A versenyzők sok esetben nem is tudták, hogy mit etetnek, itatnak velük. Szerinted például a bolgár Naim Szulejmanov, aki később törökként Süleymanoğlu néven folytatta az aranygyűjtést, tisztán versenyezve tudta a 60 kilós testsúlya több mint háromszorosát kilökni?
Olyan nagymenő volt, hogy már rég meghalt. (2017-ben, 50 évesen, májtranszplantációt követő agyvérzésben hunyt el – a szerk.) Amiket ő emelt, az nem fingsúly. Még nekem se.
Most is azt mondom, és le is írhatod: súlyemelésben, ha nem vagy támogatva, akármilyen tehetségesnek, nagymenőnek gondolod magad, az első hatba nem kerülsz be. Ezt garantálom. Ami biztos, a magyar súlyemelésben már rég nincs dopping.
Honnan tudod?
Odajut valaki az A csoportba? Egyáltalán nem tudsz oda jutni.
Dopping nélkül manapság sem lehet nyerni?
A „disznósúlyban” ez a Lasa Talahadze 225 kilót szakított és 267-et lökött 2021-ben. Az 492 összesen. Az a világcsúcs jelenleg. A nagy sztárok, akikről beszéltem neked, Piszarenko, Kurlovics, Gunyasev, Alekszejev, a közelébe sem kerültek ennek. Amikor Nagy Péter a 2021-es vb-n 404 kilóval nyolcadik lett összetettben, csodájára járt mindenki. 130 kilós a gyerek, oszt emelt 404-et. Talahadze meg 492-t. Szerinted?
„Annyit sehol sem kellett még dolgoznom, mint a súlyemelőteremben”
1993-ban, alig 29 évesen, a legjobb sportolói korban miért hagytad abba?
Nem akartam én abbahagyni. Bezavartak dolgozni.
Adrián Zoltán / 24.hu
Az mit jelent?
Tusoltam az egyik edzés után. Bejön az edzőm a zuhanyba, „Gyere mán ki!” – mondja.
Hol és mikor tusoltál?
Itt, Tiszaújvárosban. ’93 ősze lehetett. Miután megint megnyertem az országos bajnokságot. Még akkor TVK-nak hívtak itt mindent. Megyek ki. A vezérigazgató ott áll az öltözőben. Aszongya: „Szanyi úr. Tudja, hol dolgozik?” Nézek rá. „Hát, nem is tudom. Itt, nem?” – néztem körül, mert sportállásom volt, csak utalták a fizetést. „Hétfőn vegye fel a munkáját!” Csak lestem. „Hát, hogy? Itt állunk az ausztráliai világbajnokság előtt.” „Figyeljen ide! Addig adok magának fizetés nélküli szabadságot, de ha megnyeri, akkor is be kell jönnie dolgozni!”
Miért tereltek arra, hogy ilyen fiatalon, a legjobb korban fejezd be a sportot?
Mit tudom én!
Ez a melbourne-i világbajnokság volt az utolsó versenyed?
Az hát. Ahol szétment a térdem. De ettől még nem hagytam volna abba, ha ez a fasz nem mondja nekem, hogy hattól kettőig be kell menni műszakba. És utána menjek edzeni? Hát hülyének nézett ez engem? A vb után rárakott egy kocsira. Sofőrnek. Egy percet sem edzettem többet. Még a termet is elkerültem. De – mindegy, hogy te mit gondolsz – vezetni szerettem, mert szabad voltam.
Nem gondolok semmit. Ha szereted a munkád, és meg is tudsz élni belőle, akkor a legboldogabb ember vagy a világon.
Na. Látod? Beültem a kocsiba, nem volt ott mellettem a főnök, nem zaklatott. A kutya nem látott engem egész nap. Elvégeztem, amit kellett, oszt jó napot.
És miért kerülted el a termet? Dacból?
Minden nap Pestre jártam. Este hatra értem haza. Utána hogyan eddzek? Na jó. Lehet azt is mondani, hogy dacból. De figyelj, ahol ennyire szarnak néznek, ott te nem vagy kívánatos.
Azóta sem jártál a súlyemelőterem felé?
Egyszer, pár évvel később bementem. Volt nekem egy jó barátom. Réti Pista. 160 kilós, két méter magas gyerek. Nagyon jó srác. Aszongya nekem: „Gyere, beszélgessünk egy kicsit.” Hát odamentem. Erre ott, akik a gyerekekkel foglalkoztak, beszartak. Mindegyik azt hitte, hogy oda akarok menni edzőnek.
Sosem akartál edző lenni?
Felajánlották. 25 ezer forintért. „A villanyszámlám több. Hát hülyének néztek?” – feleltem. Inkább ’96-ban kimentem Németországba. A Dolovai Tamás segített. Ő volt a szövetség alelnöke akkor. Na, ő nem pártalapon működött. Amikor kimentem hozzá dolgozni, már tíz éve üzletelt kint. 75-en dolgoztunk nála magyarok. Miután meghalt szegény, kint maradtam. Az új német tulaj azt mondta, „Aki megtanulja a csőszerelést, maradhat, aki nem, irány hazafele. Adok egy hónapot.” Rakott mellém egy csőszerelőt. Sokat kell számolni. Megtanultam. A végén ketten maradtunk. Onnan kezdve oda mentem, ahol munkát kaptam.
Ezek szerint a német munkaerőpiaci versenyben is megálltad a helyed?
Hogyne álltam volna. 2018-ig jártam ki. De annyit sehol sem kellett még dolgoznom, mint a súlyemelőteremben. Ezt garantálom.
Súlyemelőként hány tonnát mozgattál meg egy nap?
Egyszer kijött az tiszaújvárosi tv. Negyvenig számolták.
Adrián Zoltán / 24.hu
És egy csőszerelő műszak alatt?
Egyet se.
Mi volt jó Németországban azzal szemben, amit itt tapasztaltál?
Annyi, hogy amikor először kimentem, itthon 40 ezer forintot kerestem havonta. Ott meg 400 ezret. Semmi más. De most ez az arány nincs már meg. Itthon is összerakok 800 ezret, kint meg keresnék egymillió kettőt. Azért már nem biztos, hogy megéri, mert a különbség elmegy az ingázásra.
El szoktál gondolkozni azon, hogy miért vett el tőled az élet ilyen-olyan okok miatt több olimpiai érmet is?
Most hiába gondolkozok rajta.
Tudod, mivel járna ma, ha mondjuk kétszeres olimpiai aranyérmes lennél?
Nem.
Havi majd egymillióval.
Hát, az jó volna. Akkor nem kéne éjszakánként a BMW-be mennem dolgozni.
Mit csinálnál helyette?
Tudod, amit a feleségem mellettem kibír, az nem egyszerű, mert engem nem sokan viselnek el. Meg is becsülöm érte, szeretem, ne félj. Nem adnám oda másnak a világért sem. El vagyok itthon vele meg a libáimmal. Nem vagyok gazdag, nem vagyok semmi. Elélek. Csak hagyjanak engem békén.
Ha ma belépnél a tiszaújvárosi edzőterembe, megismerne még valaki?
Az edzők biztosan.
Tudnál még segíteni a mai fiataloknak?
Már nem.
Nincs már meg a technika, az edzéselmélet?
Nem azzal van a baj.
Hanem?
Amikor utoljára arra jártam, láttam két jó mozgású gyereket. Az egyik Hondával jött. A másik robogóval. Aprilia vagy Honda, tudja a faszom. A húszezres kilógott a zsebükből. Harminc fok volt kint, negyven fok a teremben. Inkább csak bohóckodni járhattak oda. Azt hitték, megfogják a vasat, és már Bruce Lee lesz belőlük. Az edző ott rimánkodott nekik, hogy csináljanak még egy gyakorlatot a végén. Egy darabig álltam, majd szó nélkül kifordultam. Réti Pista jött ki utánam. Kérdi: „Mi bajod van?” Mire én: „Figyelj! Ha nekünk azt mondta az edző, hogy térden kúszol, térden kúsztunk. Nekik meg kérvényt kell benyújtani, hogy csináljanak már még egy gyakorlatot?” Röhögött. „Jaj, szerintem ne legyél edző!” „Hát, nem is leszek” – mondtam, oszt ennyiben maradtunk. Na, ezeket a srácokat kellene rávegyed, hogy szakadjanak meg a teremben. Ugyan már. Kiröhögnének. Én innen, ebből a faluból még mint csóró gyerek mentem be a városba. Aztán mikor látták, mit tudok, aranyjelvényesként kaptam 360 forintot. Akkora pénz volt, hogy borzasztó. Bocs. Nem is pénz. Csak nyomtatott kajajegy. 10 és 20 forintos tömbökben, és nem is lehetett vele mindenhol vásárolni. Aztán azt mondta az edzőm: „Ha még többet emelsz, 480 forintnyit kapsz!” Már ugrottam is, mint a marha. Ezt magyarázd már meg a mostaniaknak. Á! Az a világ elmúlt.
The post Szanyi Andor: Meg akartam mutatni ezeknek a patkányoknak, hogy úriember vagyok first appeared on 24.hu.
