Az amerikai Új-Mexikó államban található White Sands a világ legnagyobb gipszdűne mezeje. A gipsz az egész világon megtalálható ásvány, de ritkán található homok formájában. A több mint 700 km2-t elfoglaló és kb. 4,5 milliárd tonna gipszhomok alkotta dűnemező Földünk egyik egyedülálló természeti csodája, melynek csupán 40%-a tartozik a Nemzeti Park védettsége alá.

280 millió éves időutazás

Ahhoz hogy megértsük, miként tudott ilyen mennyiségű gipsz felhalmozódni, egy több száz millió évet felölelő időutazásra kell indulnunk. 280–250 millió évvel ezelőtt bolygónk földrészei a Pangea szuperkontinesben egyesültek. Ekkor az Egyesült Államok délnyugati területének jelentős részét egy sekély őstenger borította.

70 millió évvel ezelőtt Földünk tektonikus lemezei mozgása felgyorsult. Kezdetben egymásnak ütköztek, aminek következtében a keletkező nyomás felgyűrte a szárazföldet, ekkor született meg a nagy Sziklás-hegység és a mai parknak otthont adó Tularosa-medencét körülölelő hegységek. Ezek a hegyek gipszrétegekből állnak, a lehulló csapadék valamint a hóolvadás folyamatosan oldotta fel a gipszet és mosta le a medencébe. Az évmilliók során a tengerszint emelkedése, majd csökkenése vastag ásványi gipszet és más oldott ásványi anyagokat halmozott fel a tengerfenéken.

Egy idő után a tektonikus lemezek ellentétes irányban kezdtek elmozdulni, aminek hatására számtalan törészóna alakult ki, a hegyláncok szétszakadtak, a földkéreg egyes részei pedig több ezer méteres mélységbe süllyedtek, medencék jöttek létre. Kb. 30 millió évvel ezelőtt a hegyvidéki lánc kettészakadt és megszületett a mai San Andres- és a Sacramento-hegység, közöttük pedig a mai Tularosa-medence.

A Rio Grande folyó folyamatosan szállította le az üledéket és ásványokat, míg végül el nem zárta a medence kivezetését a tengerbe. A tengertől való elzáródás csapdába ejtette a vizet, és létrejött egy hatalmas – a medence nagy részét beborító – ősi tó. Az utolsó jégkorszakban (40–12 ezer évvel ezelőtt) sokkal hidegebb és nedvesebb volt az éghajlat, azonban 11 ezer éve megkezdődött a felmelegedés, és a tó vize párolgásnak indult.

A hőmérséklet fokozatos emelkedése, az ezzel járó kiszáradás valamint a nap és a szél együttes hatásai egy hatalmas, kiszáradt tómederré változtatták a vidéket, és elkezdték létrehozni a mai Chihuahua-sivatagot. A kb. 10 ezer évvel ezelőtt kezdődött elsivatagosodás során az erős szél és a víz tovább aprózta a gipszdarabokat.

Ez a folyamat a mai napig ciklikusan zajlik.

A hó és az eső periódikusan megtölti a medencét gipszet tartalmazó vízzel, majd a víz elpárolog, és 2 –3 centiméteres szelenitdarabok maradnak hátra. 10–14 évente nagyobb árvizek magas ásványianyag-tartalmú vizet koncentrálnak a medencébe és elindul a kristályképződés. A szél és a víz a kristályokat fokozatosan egyre kisebb részecskékre bontja, mígnem a gipsz porrá válik.

Kristály vagy homok?

A White Sands dűnéit felépítő ásvány körülbelül 98%-os tisztaságú gipszhomok. Ha közelebbről megnézzük, még szabad szemmel is jól látható, hogy az anyag valójában átlátszó kristályokból áll.

Az állandó szél a gipszszemcséket folyamatosan egymásnak ütközteti, apró karcolások keletkeznek rajtuk. Ezek a karcolások visszatükrözik a napsugarakat, és ez eredményezi a vakító fehérséget. A gipsz érdekessége még, hogy nem nyeli el a nap hőjét, így még az év legmelegebb napján is kényelmesen lehet sétálni a homokdűnéken.

A dűnék és a talajvíz szoros kapcsolata

A Chihuahuan-sivatagban található White Sands valójában egy oázis, egy nedvességre támaszkodó, rendkívül érzékeny ökoszisztéma. Ha közvetlenül a dűne felszíne alá ásunk, mintegy 30–100 cm mélységben már talajvizet találunk.

Ennek köszönhetően a dűnek egész évben 99%-os páratartalmúak, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a szél ne tudja azokat elfújni.

A globális felmelegedés miatt azonban ez a vidék is veszélyben van, a hőmérséklet emelkedése drámai hatással van a dűnemezőre.

A felmelegedés növeli a párolgást, a dűnék alatti talajvíz szint csökken, belül hőmérséklet nő, a formációk így idővel kiszáradnak, és végül a szél elmozdítja őket.

Túlélés a sivatagban

Az éghajlat még a sivatagos vidékekhez képest is rendkívül zord ezen a vidéken, mégis igen gazdag élővilág jellemzi a területet. Erről a homokban található számtalan nyom is tanúskodik.

Az állatok tökéletesen alkalmazkodtak a kemény éghajlati körülményekhez, hogy túléljenek és fennmaradjanak. Egyes fajok olyannyira adaptálódtak, hogy kifehéredtek. Mit is jelent ez?

Számos különböző állatcsoportnál (többek között rovarok, pókok, varangyok, gyíkok, emlősök) megfigyelhető, hogy a fehér homokos sivatagban világos színű, a narancsos színű sivatagban narancsos-barnás, a sötét sivatagi talajokon pedig sötétebb színűek.

A White Sands fiatal kora miatt tökéletes példa arra, hogy a világosabb színű állatok az erős természetes szelekció eredményeként milyen gyorsan alkalmazkodtak környezetükhöz.

Hogy történt mindez? A világos színű egyedek nagyobb valószínűséggel menekültek el a ragadozóktól, túléltek és szaporodtak, ellenben a sötétebb színű egyedekkel. Ezáltal pl. a világos színű gyíkok gyakorisága növekedni kezdett a következő generációban, a világosabb egyedek sok generációjának szelekciója után a populáció végül kifehéredett.

A növények is tökéletesen megtalálták az utat, hogy miként tudnak túlélni. A homoki verbena például egy növekedési fázison belül virágzik és szórja szét magjait, miközben gyorsan növeszti gyökereit. Mire a homok betemeti az idősebb növényt, már megjelennek az új hajtások.

A szappanfa jukka, ahogy a homok betemetni, egyre magasabb szárat kezd növeszteni, hogy az új leveleket és a magokat minél magasabbra tartsa el a homoktól. Végül a növény elpusztul, de magjai elhullajtásával az új élet már fejlődésnek indul.

Egyes cserjefélék sűrű gyökérzetet növesztenek a gipszdűnébe. A magas páratartalomnak köszönhetően a gyökerek összecementálódnak a nedves gipszhomokkal, majd a dűne továbbhaladtával egy oszlopos formáció marad hátra, melybe a sivatagi kitrókák ássák be oduikat, míg más állatok árnyékmenedéknek használják.

Történelmi vonatkozás: 1945-ben a nemzeti park területétől kb. 100 kilométerre robbantották fel a világ első atombombáját tesztelési célból, és a következő 80 évben mintegy 42 ezer rakétateszt zajlott erre. A White Sands Missile Range ma is az első számú katonai kísérleti terület az Egyesült Államokban.

Írta: Gáspár Kata

The post A hófehér homokdűnék birodalmában jártunk first appeared on National Geographic.